Sok minden történt Újbudán. Nagyon sok minden. Mégis olyan ködösnek, olyan önmagától értetődőnek, és olyan messzinek tűnik az az élet, az a ’95-től a 2000-es évek végéig tartó időszak, amit ott éltem le, ott éltem meg a XI. kerületi Galambóc utca 10-es szám alatt. S ezután mindig arra gondolok, hogy ha velem személy szerint annyi minden történt, akkor mennyi lehet mindaz, amit az itt élő emberek összessége tapasztalt meg életük során. Mindez az élménytömeg összeadódva, összemosódva, ez maga az élet. Azóta engem ez az élet egészen Berlinig sodort, de még mindig dobogó szívvel, izgatottan nézek be az immár teljesen megváltozott Galambóc utcába a 47-es villamos poros ablaka mögül, amikor a Hauszmann Alajos utcai megállóból száguldunk tova nagy robajjal. Még mindig felfénylik az a valami bennem, ami, mint egy ősi tűz, világít meg egy messzi pontot, egy pontot, ahonnan 25 évvel ezelőtt elindultam.
 A Galambóc utcai lakást nővérem már vagy tíz éve eladta, az új lakók kicserélték a régi, sötét tölgyfa ajtót, s valószínűleg belül is minden, de minden más már, ahogy a kilátás is más; a szocializmusból ránk maradt régi, unottan álló gyárakat, raktárakat gyors egymásutánban bontották le, építették be vidámabb, mégis furcsán és hirtelenül új épületekkel, lakóparkokkal, boltokkal, éttermekkel. Idővel eltűnt a művelődési ház régi épülete is, ahol féltve őrzött ásványgyűjteményem nagy részét kaptam anyámtól, ahol a hüllőkiállításon megérinthettem a boa óriási, fénylő, barna-sárgás mintákban pompázó bőrét, s ahol több ezer rovar fénylő szeme nézett rám a sötét terráriumok mélyéről. Az ódon, háború előtt épített öreg házak nagy részét poros padlásukkal és vad kertjeikkel együtt elsöpörték, lebontották, s az, ami megmaradt, egy furcsa egyvelege volt annak a pár szép régi háznak, amik szerkezetileg még kitartottak, és az új, háború utáni gyorsan váltakozó építészeti stílusok lenyomatainak. Már csak egy régi kis ház romjait láttam a Fehérvári úton, félig leomolva, gerendái elkorhadva engedve az idő vasfogának. A mi házunk egyike volt a régebbi, igényesebb munkáknak, igaz már roskatag, kissé omladozó és rendkívül szerény épület volt, néhány golyónyommal a falán. Mégis stabilan és szolgálatra készen állt. Emlékszem, jobbra tőlünk egy gazzal benőtt, elvadult, régi ház állt, amiben egy öreg házaspár élt. Az öreg férj meghalt, s az asszony még egy ideig ott élt csendben a megállíthatatlanul növekedő gazban, a vizesedő falak között, majd kis idő múlva ő is meghalt, s a ház lakatlan lett. Féltem ettől a háztól, de a girbegurba, rozsdás vaskerítésben, az átláthatatlan dzsungelben, és a mohás zsindelyekben volt valami, ami végtelenül vonzott engem. Hátsó kertünk magas téglafallal volt elválasztva ettől a rejtélyes, ősidőkig visszamenő kis birtokról. Miféle sorsa lehetett annak az öreg párnak, akik itt élték le mellettünk utolsó napjaikat, hogy azután a teljes feledésbe homályosodjanak? Vajon mindig itt laktak, a háború idején is? Hogyan viselték azt a folyamatos elnyomást, ami különböző okokból évtizedekig nehezedett hazánkra? Sokat gondoltam ezekre a régi, számomra megfoghatatlan időkre, és bár sosem tudtam teljességgel elképzelni a dolgokat, mégis éreztem távoli, nyomasztó és valóságos mivoltukat. Nem lehetett nem érezni, még egy gyereknek sem. Minden ott volt ezekben a régi épületekben és lakóikban, még csak nem is a felszín alatt megbújva, hanem teljesen tisztán érzékelhetően.
 Egy másik ilyen hely a Kopaszi-gát vadregényes, végtelen dzsungelje volt, ahol egy barátommal kezdtem el kenuzni valamikor a millennium után. A hatalmas, ezüstösen és nyálkásan csillogó nyárfák a 35 fokos tűző napfényben, mint egy délibáb, remegtek a parton, miközben mi a régi, korhadó fa hajókban siklottunk a mélyzöld vízen. Még mindig érzem a lapátnak azt a végtelen nyugalmat adó mozgását, amikor szinte hangtalanul belemártottam a sima víztükörbe, s elmerült. Eldugottnak éreztem magam, egy indiánnak, akinek semmi más dolga sincs, minthogy szép mozdulatokkal elevezzen az otthonához a titkos folyam partján, hogy ott egy finom sültből álló lakomát fogyasszon el, hatalmas étvággyal. A földnyelv, ami most már teljesen kiépített és beszabályozott, akkoriban egy romos épületekkel megtűzdelt, gazzal és hatalmas fákkal teljesen benőtt erdő volt. Csupa vízbenyúló, tekervényes ág, a kis öböl, amiben egy öreg fémszerkezet rozsdásodott, a közeli malom óriás méretű tárolóival – amik még most is állnak talán – és a víztisztító épület számomra egy beláthatatlan, rejtélyes és csodálatos, komor játszótér volt, egy hatalmas játszótér. Egy külön világ, egy mély, sötét színekkel megfestett, vibráló, magába kebelező festmény. Egy szomorú géniusz alkotása. Én pedig egy boldog, öntudatlanul bámészkodó szereplő voltam ebben a képben.
 Mielőtt nővérem eladta volna a lakást, az még üresen állt egy-két hónapig. Szüleim és öcsém a Sas-hegyre költöztek egy albérletbe, nővérem pedig már régóta külön lakott. Csak egy gyerekkori matrac, egy öreg ruhásszekrény és egy-két háztartási eszköz maradt ott ideiglenesen, helyüket nem találva. Olyan húsz, huszonegy éves lehettem, s egy pár hosszúra nyúlt éjszaka után – amikor sem erőm, sem kedvem nem volt hazamenni – ott aludtam a szál matracon, ruhámból ki sem bújva. Hideg, őszi idő volt, az utcákon éjjel senki, csak egy-egy elhaladó autó, s így ballagtam haza, ujjamat az építkezési fémkerítésen végig húzva, különös érzéssel szívemben. Tudtam, hogy már nem sokáig látom ezt a helyet, ezt a környéket, s valahogyan nem tetszett az a tény, ahogy ezt megéltem és megítéltem, amilyen egyszerű, nyers, érzelemmentes módon folyt le a költözés és a környék elhagyása. Idegennek éreztem magam itt, az utcákban, ahol felnőttem, s ahol a lakótelepen játszottam a környékbeli gyerekekkel naphosszat. Azt játszottuk, hogy varázslók voltunk, mindenféle különleges érzékkel, jövőbelátás képességével, túlvilági szellemekkel beszéltünk, kis tüzeket raktunk este, és szőttük saját történetünket. De, amikor éjjel baktattam az üres utcákon serdülő fejjel, akkor már nem éreztem magam varázslónak, sőt még csak különlegesnek sem. És mielőtt még elértem a lakást, a Sopron úton szembe jött velem egy ember. Csak sötét körvonalait láttam, de ahogy közelebb ért, észrevettem, hogy vagy egy tucat kis árny követi két oldalról. Macskák voltak, valószínűleg az út oldalán levő régi irodaház udvarából jöttek, ott éltek és szaporodtak folyamatosan. Az ember talán egy hajléktalan volt, aki étellel csábította a macskákat maga köré, s azok követni kezdték. Nem tudom. Amikor közelebb ért, átment az út másik oldalára, s a macskák szétszóródtak a vaksötétben. Úgy tűnik, mindig marad valami mágikus abban, ami egy személynek valaha is az volt.
 Legutolsó alkalommal akkor voltam a lakásban, amikor egy évekkel azelőtti kamasz szerelmemet vittem fel oda. Nem nagyon volt aznap éjjel hová mennie, szüleitől már évek óta külön élt, és én sem akartam hazamenni, így hát felmentünk az én kis menedékhelyemre. Nem kapcsoltuk fel a lámpát a lépcsőházban, és a lakás helyett egyenesen a padlásra mentünk. Ott kinyitottam a kis lőrésszerű ablakot, és a dohos levegőn át végre megláttuk a tiszta eget. Egyszerre csak a lány fejét éreztem a mellkasomon, majd szinte azonnal halk zokogását. Tudtam, hogy mit jelenthet ez, szavak nélkül is. A teljes elveszettség könnyei voltak ezek a könnyek, az éjszakai, forgó és villogó élet egy tiszta, önreflexív pillanatában realizált elveszettségé. A törékeny, sebezhető emberé, aki nem találja magát ebben az embertömegben, ebben a csillagtömegben, ami elárasztja az üres űrt. Lassan megnyugodott. Egy ideig még néztük a csillagokat, majd egy emelettel lejjebb mentünk, és én kinyitottam az ajtót. Vajon mit érezhetett később, amikor visszagondolt erre az idegen lakásra, a padlásra és a kis ablakra? Én tudtam, hogy valamiféle megnyugvást éreztem ebben az elveszettségben, valami szinte családias vonást. Az erkélyajtó elé tettem a kis matracot, feltekertem a kopott fűtést jó melegre, és elaludtunk.
 Elemi iskolás éveimben a nyári napok mindig imádattal, minden testrészemet bejáró energikus őrülettel töltöttek el, amit, úgy éreztem, sohasem veszítek el. Leviharzottam a fényesre lépkedett kőlépcsőkön, s egy hosszú pillanatra megálltam az udvarban a fügefa mellett, testemet mintegy beborogatva a forró, fügeillatú széllel. Aztán elindultam, imádtam gyalogolni, mentem és mentem, mindegy, hogy hová, csak újabb és újabb helyekre. Kora esténként rendszerint az erkély korlátjain át bámultam alsó szomszédunk fekete macskáját, amint az szintén az erkélyen hevert a gyönyörű időben, amíg gazdája, az örökké felcicomázott, túlzó és groteszk látványt nyújtó operaénekes asszony mindent túlharsogó, erős hangján gyakorolta az áriákat. Éjt nappallá téve csak játszottam, fölfedeztem, dobogtam, követeltem, jártam a környéket, és szívtam magamba az életet. Sokszor szüleim vittek messzibb, számomra ismeretlen helyekre, amiket csak ők ismertek. Ők vittek el többek között a Fonó színes, szélvészgyors forgatagába, ahol ámulva néztem a táncosok viharos, jókedvű lépteit, a nádfonásokat, hímzéseket, a kurjantásokat, s mindent, mindent, amit ez a nép adott önmagának az idők folyamán. Annak az életvidám, családias hangulatnak – amit minden alkalommal tapasztaltam a Fonóban – a lenyomata, ha homályosan is, de örökké megmaradt bennem. Szüleim mutatták meg a Gellérthegy félelmetesen mitikus szobrait, a fenséges Filozófusok kertjét, az Arborétum habsburgi, érinthetetlen csodavilágát, a rejtett kis üzleteket, s még ezer meg ezer helyet, millió kis utcát, teret, parkot, embert, magát az életet. Azt a nyüzsgő, gyerekszemmel nézve gondtalan és fényben pompázó, rejtélyes életet, ami minden alkonyatkor eltűnt a sötétben, s minden hajnalban előkerült a friss, megújult légből. Úgy éreztem, hogy velem együtt született meg a világ, minden ember és minden szó, minden szín egyszerre kelt ki velem a semmiből, s most együtt örülünk.
 Voltak furcsább dolgok is, amiket nem tudtam egyből hova tenni. Például, amikor valaki ellopta apám összecsukható camping biciklijét, s ő egyszer a villamoson utazva meglátta az illetőt, ahogy vígan tekeri a gépet, s méregtől telítve, ordítások közepette leszállt, hogy futva üldözőbe vegye a tolvajt. Természetesen soha nem érte el, sőt, rá pár hétre a mi új, karácsonyra kapott biciklijeinket is ellopták. Vagy amikor a Kondorosi úti uszodában órákra otthagytak egy becsomagolt hullát a medence mellett, amíg az úszók zavartalanul folytatták a sportolást. Szívrohamot kapott a medencében. Vagy a hosszú veszekedéseket, ordibálásokat, elviharzásokat, amik szüleim között történtek, s amik miatt sokszor órákra, napokra komor lett a hangulat. Mennyi furcsa ember, mennyiféle sors, mint valami nagy egésznek a szilánkjai, amelyek egyre csak törnek és törnek, s mégis, ha az ember már egyet is meglát tisztán, visszakap valamit az egésznek a fényéből.
 Később ezek a sötét, különös és meghatározhatatlan dolgok is megkapták saját helyüket elmémben, életemben. S csak később jöttem rá, jóval később, hogy minden, ami itt történt, minden, amit ez a környék adott, a szomorú és egyben bohókás, fényáradatos és mégis kopott, szerény, mégis nagyzoló, soha ki nem fogyó forgatagával, ez a groteszk kép, ami egyre csak változott, de mindig önmaga maradt, őszintén, sosem volt másmilyen, mint amilyennek lennie kellett épp akkor. S ez a megunhatatlan kavalkád szervesen csatlakozik hozzám, közvetlenül bennem van, mivel én is ott voltam, valamennyire én is alakítottam, láttam és éreztem, mozogtam abban a térben, a Galambóc utca 10 alól, Újbudán, a mindenség szélén, a világ közepén.

Sófalvi Áron