Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy igazi lokálpatrióta vagyok. És nemcsak azért, mert 22 éve Újbudán és Újbudáért dolgozom, a kerületrészek kulturális tevékenységeivel, programjaival, rendezvényeivel, közösségeinek életével foglalkozom, igyekszem segíteni fejlődésüket, működésüket legjobb tudásom szerint. Egész gyermekkorom is ehhez a kerülethez fűz, itt születtem és nőttem fel, jártam ki alap- és középiskolámat. Itt játszottam, saraztam a homokozóban, mászókáztam és hintáztam minden délután, és ha úgy jött össze, tengóztam a ház mögött a fölöttünk lakó ikrekkel és a tesómmal. Itt tanultam meg biciklizni, és itt bandáztam titokban kamaszként, randiztam a körtéren, és sétáltam a Feneketlen-tó partján. Középiskolás éveimben itt futottunk sokszor körbe-körbe a testnevelés órákon. Mégis nekem egy másik, korábbi emlék az, ami mindig előjön, ha erre járok ma is.
 Az én drága apukám nagy vadász volt, szinte minden hétvégén ment ki a természetbe, a hegyekbe, hogy a vadásztársaság által épp szervezett hajtásokon részt vegyen. Amikor már elég nagyok lettünk ahhoz, hogy elvihessen minket, akkor izgalommal telve keltünk lelkesen hajnali négykor, és indultunk vele együtt, hogy majd a nádasban a frissen vágott mogyorófavesszővel csapkodva riasszuk fel a vadkacsákat, fácánokat.
 Nálunk a vadhús természetes volt otthon, hiszen azt nem kellett pénzért megvenni a boltban, hozta apukám rendszeresen. Így számomra természetes volt, hogy a kacsák, fácánok, vadnyulak pucolása sokszor volt az esti feladatunk, és hogy csak tollazás, nyúzás után rakhattuk be a hűtőbe a vadakat. A nyakánál fellógatott állat nem volt ijesztő vagy sajnálatot keltő, csak egy alapanyag a hétvégi főzéshez, egy feladat. Mindig szívesen segítettem anyukámnak a pucolásban, négy kézzel sokkal ügyesebben, gyorsabban ment minden a konyhában az ilyen munkával töltött estéken.
 Egyszer azonban egy vadászat alkalmával az egyik édes magyar vizsla – talán Csoki volt a neve – egy olyan vadkacsát hozott elénk a nádasból, amelyiknek csak a szárnyát lőtte el az egyik vadász, és még élt, hápogott rémülten. Védelmező ösztönöm azonnal bekapcsolt, és nyolc évem minden határozottságával és elszántságával kiszabadítottam szegénykét a kutya szájából, ölbe vettem, és nyugtatgatni kezdtem. Semmiért nem voltam hajlandó elengedni, letenni. Ő már az én kacsám volt.
 Apukám egy idő után belátta, hogy ebben a helyzetben nem tehet mást, hát belement, hogy hazavihessem – úgy ahogy volt – szegény madarat, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Átszellemült arccal simogattam, és tartottam az ölemben egész úton a kis puha testet, és amikor hazaértünk, azonnal eresztettem egy kis vizet a kádba, hogy ott úszkálhasson, jól érezze magát. Anyukámmal abban állapodtunk meg, hogy másnap reggel még iskolakezdés előtt levisszük a Feneketlen-tóhoz Kacsuszt (így neveztem el), mert ott sok vadkacsa lakik, ott biztosan befogadják majd, és élhet vígan. Én meg majd sokszor lemegyek hozzá, viszek neki kenyérhéjat, és beszélgetek vele. Ebben megnyugodva feküdtem le, és ájulásszerűen azonnal el is aludtam a fáradságtól.
 Reggel persze a kacsámnak hűlt helye volt a kádban. Anyukám azt mondta, hogy este nagyon hápogott szegény állat, és mivel nem volt szíve engem felébreszteni, ő bizony levitte a tóhoz, hogy már este a többi kacsával lehessen, és ne féljen. Kicsit szomorú voltam, hogy nélkülem történt meg ez a nagy esemény, de elfogadtam a támadhatatlan logikát. Még aznap délután el is mentünk arra, hogy megnézzem, jól van-e az én Kacsuszom. Bent a tó közepén a huszonöt-harminc kacsa között volt egy, amelyik kicsit furcsán tartotta a szárnyát. „Megvan! Ott van! Látom! Hát biztosan ő az! Most már mindig meg fogom ismerni!”
 És valóban: a következő tizenkét évben minden alkalommal, amikor arra jártam – legyen az középiskolai tornaóra, vagy randi egy helyes sráccal –, fél szemmel mindig a kacsákra sandítottam, és kiválasztottam, melyik lehet az enyém, vagy annak egy utódja már talán.
 Aztán egyszer egy családi eseményen, ifjú házasként – talán épp anyósomék jöttek el a szüleimhez ebédre – szóba került ez a történet a vadászat és a vadból készült ételek kapcsán, mivel épp apukám vadas specialitását ettük a jó kis fácánleves után. Anyukám nevetve mesélte, hogy milyen jó sültet készített abból a kacsából, és hogy én milyen édes voltam, hogy fel sem merült bennem akkor a hétvégi ebéd közben semmi gyanú.
 Arcomra fagyott a mosoly, szürke köd vett körül egy pillanatra – mint amikor rájön egy gyerek, hogy nincs is Télapó –, és teljes döbbenettel vettem tudomásul, hogy milyen naiv és hiszékeny voltam. A csalódás leírhatatlan volt. Talán még meg is könnyeztem, míg a többiek kedvesen nevetgéltek a történeten.
 De el kell mondjam, hogy a bennem élő reflex a Feneketlen-tó partján nem múlt el a mai napig sem. Odanézek, megsimogatom a szememmel a sok vadkacsát, amikor arra megyek, és mindig megállapítom, hogy az egyik akár az enyém is lehetne.
(A történet ideje: 1978. szeptember vége)

Szebeni Dóra

Fotó: Fortepan/Fortepan