Bevezetés
Ennek a kis visszaemlékezésnek az a célja, hogy összegyűjtsem egy csokorba azokat az emlékeimet, amelyek hozzásegíthetik a most itt lakókat, itt dolgozó embereket, a maiakat ahhoz, hogy jobban lássák milyen volt ez a környék 50-60 évvel ezelőtt, hogyan éltek itt az akkori emberek.

Szülőföldem Lágymányos, Kelenföld
Amikor végiggondoltam és leírtam emlékfoszlányaimat, hogy a munkámban segítsen, óhatatlanul kikívánkozott belőlem a vallomás, ide születtem, itt eszméltem, itt fedeztem fel a világot magamnak. Lágymányos, Kelenföld a szülőföldem, a hazám. Akivé lettem, gondolkodásom, a világhoz való viszonyom sok tekintetben meghatározta, és még ma is hatást gyakorol rám. Itt alakult ki bennem az az életérzés, hogy a dombok, a hegyek, a völgyek, a vizek, a folyók világa az, ahol mindig jól éreztem magam, nem is lehetett ez másképp. Itt ismertem meg és kötöttem egy életre szóló barátságot a folyók folyójával, a Dunával. A Duna az a folyó, ami összeköti a múltamat a jelenemmel, átszövi az életemet. Már akkor tiszta lélekkel énekeltük az iskolában a Hej, Dunáról fúj a szél kezdetű népdalt, mert ott volt velünk és sokszor fújta nekünk szeles énekét, és hűségesek maradtunk egymáshoz egy életen át.

A Gellért-hegy, ahogy a hatvanas, hetvenes évek elején megéltük
Gyerekkorunkban ráeszméltünk arra, hogy egy hegy lábánál élünk, és újra és újra meghódítottuk azt, nem szálltunk buszra.
Összeálltunk páran gyerekek és a körtérről lépcsőkön rohanva, mászva értük el a hegytetőt, és futottuk körbe a Szabadság szobrot, ismertük zegzugait és a csúcsra vezető legrövidebb utat. Megtanultuk, nem kellett hozzá semmiféle tanítás, iskola, hogy lássuk hányféle világ létezik. Elindultunk a Móricz Zsigmond körtértől fel a csúcsra, s láttuk másmilyen emberek élnek ott, és másképpen, mint mi, akik lentről érkeztünk az akkor még nem annyira zajos körtérről. De ez akkoriban titok volt, csend vette körül, nem beszéltek róla, nem illett észrevenni, na pláne említeni, hogy ez az akkori politika hirdette tanokkal nem összeegyeztethető, azokkal szöges ellentétben áll. Persze mi gyerekek erről nem tudtunk sokat és igazából nemigen törődtünk vele, mi élveztük a város és a természet szerves egységét.

Gellért-hegyi séták vasárnaponként
Bevett szokás volt vasárnaponként a családi séta, különösen a 60-as években tömegével jelentek meg a családok a kerület jeles helyein, így a Gellért-hegyen is. Ez a hagyomány élt tovább a következő évtizedekben, valamilyen mértékben talán ma is. De akkoriban illett megadni külsőnkkel is a vasárnapnak, a családi együttlétnek az ünnepélyes jelleget. Vasárnap reggelenként megmosakodtunk, ünnepélyesen, szépen felöltöztünk, a lakkcipőt fényesre pucoltuk, csillognia kellett, egy porszemet sem volt szabad találni a fényes felületen; édesapám vette a habot, a pengét és borotválkozott, és a tükör előtt adta az utasításokat. Mikor végre készen voltunk, jött a fésülködés, Laci bátyám könnyen megúszta, pár mozdulat és a rövid, sokszor majdnem süni frizura készen is volt, de nekem édesanyám gondosan kifésülte a hajam, befonta két oldalt copfba és a kor divatja szerint hatalmas masnikat tett mind a két oldalra. Elindultunk, sokszor villamossal mentünk a Szabadság hídig, de számos esetben gyalogosan tettük meg az utat. A Szabadság híddal szemben folyamatosan hullámzott a sor, a Gellért-hegy oldalában sétálgatva mentek felfelé a családok mosolyogva ugyanúgy vasárnapi öltözékben, mint mi. A járda szélén árusok várták az arra menőket, pálcikára felfogták a vattacukrot, s érdeklődve néztük mi gyerekek, ahogy a tölcsér alakú üstbe bedobták a cukrot és a tölcsér falán ott peregtek egymás mellett a cukorszemcsék. Talán egy-két helyen Bambit is lehetett vásárolni. Meg -megállva araszoltak felfele a családok, elhaladtak játszóterek mellett, s eszegetve, beszélgetve értek fel a szobor közvetlen közelébe. Élmény volt lenézni a nyüzsgő, morajló városra, visszanézni lefelé és látni ahogy zsugorodtak a házak, a buszok, a villamosok és egyre kisebbek lettek az emberek is.

Duna
Éltetőnk és szerelmünk volt a Duna, így volt ez a 60-as,70-es években.
Az első dunai emlékeim is ide kötnek. Ezernyi módon érintkeztünk a Dunával, busszal számtalanszor átmentünk Budáról Pestre, ami nekem akkor úgy tűnt, hogy Budaországból egy szomszédos országba, Pestországba látogattunk. Hétvégi sétáink célpontja nem egy ízben a Dunapart volt, számtalanszor sétálgattunk a parton és csak néha haladt el egy-egy jármű mellettünk, azok is többnyire kisteherautók voltak, néztük ahogy zötykölődve, mint egy makrancos szamár a macskaköveken tovarobogtak mellettünk. Akkoriban az ötvenes évek végén, a 60-as években még a csend és nyugalom volt az egész környékre jellemző. A teherautó elment tehát, mi pedig visszafoglaltuk az úttestet, és sétáltunk tovább az Erzsébet híd irányába, ami akkor még nem is állt, láttuk a régi híd Dunába omlott részeit és persze kérdezgettük anyukánkat miért van ez így, aki nagyon ügyesen mesélt a történelemről, a háborúról, úgy, hogy ne terheljen túl lelkileg bennünket, gyerekeket. Sétáltunk áradások után is a rakparton, a családok gyerekekkel jöttek le, néztük a visszavonuló Dunát, a törmelékeket, mi gyerekek meg mentettük a csigákat, gondolom a szülők nagy örömére. Ez a boldog ölelkezést a Dunával a hetvenes évek megnövekvő forgalma zavarta meg, és távolította el az itt élőket a folyótól.
Az itt élőknek, így nekünk is kedvelt szórakozásunk volt, télen kisétálni a Szabadság hídra, ahol gyönyörködtünk a sirályok mozdulataiban, a híd karcsú ívében és közben etettük a sirályokat. Ezek a kecses, szép madarak ott szálldostak a híd környékén, várták az odaérkezőket, akik rendszerint kis elemózsiával jöttek, apró kenyérdarabokat hoztak a madaraknak, dobálták a kenyérmorzsákat, kockákat, azok pedig ügyesen testközelbe repültek és kapdosták el az ételadományt a levegőben. Amikor lenéztünk etetés közben láttuk a vastag jégréteget a folyón, nem egyszer zajlásnak is a tanúi voltunk; láttuk, sőt hallottuk, ahogy torlódtak egymásnak a nagy jégtömbök, valóságos kis szigetek. Akkor még voltak igazi hideg telek.

Fürdőzés Lágymányoson a Dunában
Még mindig a dunai emlékek sorjáznak elő, igen a dunai fürdések. Otthonról, vagyis a Bartók 60-ból indultunk el gyalog, kezünkben fürdő szatyor, lábunkon fürdőpapucs, karunkon gumi öv volt, és így sétáltunk végig a világ legtermészetesebb módján a Bartók Béla út aszfaltján, mint aki egy fürdőhelyen sétálni megy, és senki nem rökönyödött meg ezen. Ez akkoriban az 50-es, 60-as években természetes szokás volt, csak a hetvenes években tűnt el emlékeim szerint. Most pedig térjünk vissza gondolatban a sétánkhoz, elhagytuk a körteret és a magas épületeket, itt szakadozik az emlékem, de nemsokára egy mezős, gazos részre értünk és libasorban kellett haladnunk amig elértük a Duna strandot. Szabályos, hivatalosan engedélyezett körbe kerített Duna strand volt bójákkal, öltözőkkel, büfével és homokos talajjal, nagy fekete teherautó kerekeket használtak úszógumi helyett és bizony még sokan hordtak fekete glottgatyát is. Környék közkedvelt strandja volt, nagy kedvvel, örömmel jártak ide az az emberek. Sajnos több nem maradt meg az emlékezetemben, a neve nekem emlékeim szerint Elektromos volt, de erősen lehet, hogy ebben tévedek.

Emlékeim a mai MOL Campus, a Lágymányosi öböl, Kopaszi-gát környékéről
Ami erről a környékről emlékként elsőre beugrik nekem, egy prérire emlékeztető, elhanyagolt terület volt, és talán pont ez adta a varázsát. A körtérhez közel, nem messze a növekvő városi zajtól állt ez az elhagyatott világ, s mi úgy éreztük, mintha egy másik bolygón landoltunk volna. Csodálkozva sétáltunk a gáton is, kérdezgettük önmagunkat, mi volt itt, mi történt, mit takargat ez az elvadult táj; nyomokat, kőmaradványokat láttunk, de nem lehetett összerakni a mozaikképet. Ez a kép csak a hetvenes években kezdett el változni. Csak jóval a rendszerváltást és a MOL Campus átadását követően tudtuk meg hogy az 1920-as, 30-as években, milyen közkedvelt szórakozóhelye volt az akkori Budapestnek.

A Gellért fürdő és a Rudas
Buda számos fürdővel büszkélkedik, és ezek közül a fürdők közül kettő is van Lágymányos közelségében: a különleges Gellért fürdő, de itt van a Duna mellett a régi Duna fürdőkre emlékeztetve a Rudas fürdő is.
Mivel én alapvetően a Gellért fürdőbe jártam, ezért az ottani emlékeim idézem most fel.

A Gellért fürdő
Nem volt a fürdő rendkívüli, csak a kiváltságosok számára fenntartott hely, árai jutányosak voltak és mindenki meg tudta fizetni a belépőket. Akármelyik nap mondhattuk, na menjünk el egyet úszni a Gellértbe, ez hozzátartozott az életéhez, annak szerves részét képezte.
A fürdő átörökített egy régi világot és egy igen fejlett fürdőkultúrát, mi pedig látva ezt a világot, elsajátítottuk azt.
Természetesen be kellett tartani a fürdő előírásait, a fürdősapka használata, az előfürdő vétele teljesen természetes követelmény volt.
Zárójeles megjegyzés: ezeket a higiéniai szabályokat nem ártana ma is szigorúan betartatni. A medencében való viselkedés szabályai is kötelező érvénnyel bírtak, nemigen engedték meg az azoktól való eltérést. Az úszás irányának meghatározott rendje volt, emlékeim szerint a lejáróktól jobb oldalon úsztak az emberek oda és baloldalon volt a visszatérést ezt pedig mindenki tiszteletben tartotta. Az idősebb generáció, a fürdő törzsvendégei átadták azt a fürdő valamennyi vendégének. A Gellértet szívesen látogatták a kerületben lakó híres emberek is, én például 18-20 éves koromtól rendszeresen úsztam úgymond együtt a nagy Karinthy fiával Karinthy Ferenccel, becenevén Cinivel. Ő szépen, nyugodtan és kimérten tempózott a medence közepén, nemigen elegyedett szóba a köznéppel, de ismerősei köszöntését kivétel nélkül elégedetten nyugtázta. Még emlékszem egy másik tévés személyiségre, íróra, humoristára is, Abody Bélára, aki csendesen, méltóságteljesen volt jelen a fürdőben. Nekünk az ott úszóknak teljesen természetes volt, hogy akármelyik pillanatban beléphet egy neves budai, tudtuk azt is, hogy kire ne várjunk, mert ő egy másik fürdő törzsvendége, tehát nagy valószínűséggel itt nem fog megjelenni.
Fürdés után pedig mindenki szívesen üldögélt az előcsarnok bármelyik foteljában, ahol csodálatos nyugalmat és szépséget árasztottak magukból a falak.

A Gellért étterme
A Gellértben azonban nem csak fürödtünk, hanem szívesen kerestük fel éttermét, büféjét is.
Azoknak a régi szép időknek csodálatos találmánya volt a zóna adag, az ember féladagot is vehetett, féláron, ami lehetővé tette azt, hogy a kedves vendég még egy sört vagy fröccsöt is elfogyaszthasson. A pincérek a Gellértben nem engedtek meg soha semmilyen slendriánságot maguknak, udvariasan, szakszerűen szolgálták ki a vendégeket, annak a tudatában, hogy a kivételezettek közé tartoznak, hogy ott dolgozhatnak, s a vendégeiket is annak tekintették. Akkoriban a többi vendéglátóhelyről nemigen volt elmondható ez az elegáns, kulturált viselkedés a vendégekkel szemben. Sokszor társaságok érkeztek, voltak jelen a Gellért éttermében, nem egy esetben magukkal hozták a gyerekeiket is, akiknek kulturáltan végig kellett hallgatni a felnőttek beszélgetését, s nem szólhattak bele a társalgásba. Na én ezt eléggé rühelltem kiskoromban, de természetesen igyekeztem elfojtani dühömet és betartani a normát. A jól nevelt gyerek felnőttek társaságában csak akkor szólalhatott meg, ha erre engedélyt kapott, és ezt egy budai jó társaságban, értelmiségi emberek, tisztviselők körében szigorúan illett betartani.

A víz negatív hatása
Lágymányos és a Duna kapcsolatának nem csupán vonzó, pozitív oldalai voltak, ez akkor tudatosodott bennem, amikor 1983-ban kötött házasságunk következtében férjem is a Bartók 60-ba költözött, és mint fiatal férfit Józsa néni, a házmester azonnal feladatokkal bízott meg, így a pince tisztán tartása, pontosabban annak szárazon tartása volt a feladatköre. Kapott egy gumicsizmát a háztól, mivel rendszeresen le kellett mennie a pincébe, ahol mindig állt a víz, és ezt a vizet kellett elvezetnie. Így utólag feltételezem, hogy ezt a Duna közelsége miatt feljövő talajvíz okozta.

Feneketlen-tó
A másik víz, ami meghatározta az életünket a Feneketlen-tó, amely ma is közkedvelt pihenőhelye a kerületieknek, de szívesen jönnek ide más kerületek lakói is, köztük én is, habár ma már Pesterzsébeten lakom, de gyakran visszatérek ide és emlékezem.
Első emlékeim még az ötvenes évek legvégéről, hatvanas évek elejéről származnak, látom magunkat, ahogy télikabátba felöltözve egy gazos, törmelékes helyen megyünk nagyon óvatosan, lassan, utunkból elhajtogatjuk nádat, fenn pedig lengedeznek a buzogányai néhány árva virággal, kicsit szitál az ólmos eső, bizonytalanul pár szem hópihe is bejelentkezik, s hallom apámat, aki leghátul jön és folyamatosan figyelmeztet minket. Ez az elhagyatott hely a későbbi Feneketlen-tó partja, az a part, ahonnan akkor mi alig láttuk a vizet. Sokszor mentünk arra később is, hiszen nekünk kisgyerekeknek megragadta a fantáziánkat ez az elhagyatott, gazos környék.
Emlékeim szerint a 60-as években először elhordták a törmelékeket, amit mi gyerekek izgatottan vettünk észre, és mondtuk a szüleinknek, aztán később a gazok is eltűntek és lassan látni lehetett a tavat, akkor már köztudott volt a lakosság körében is, hogy szép parkot és játszóteret fognak itt kialakítani. Mentünk heti rendszerességgel arra, hogy lássuk elindultak-e a műveletek.
Aztán elkészült a Feneketlen-tó, körben egyszerű betonjárda futott, itt lehetet a tó körül sétálni. Hamarosan telepítették a vadkacsákat, és persze megjelentek a békák, kuruttyoltak, esténként a tücskök is hegedültek nekünk. Így élvezhettük mi gyerekek a város szívében a természet igazi hangjait. Mert mi a környéken lakók azonnal megszerettük a tavat, a parkot, és szokássá vált, hogy esténként a tó körül sétálgattak az emberek. Persze kicsit később megjelentek a fiatal párok is, ültek és csókolóztak a park világtól elrejtett padjain. Viccesre fogva, szinte sorban álltak egy-egy pad környékén. Szövődtek itt szerelmek, komoly kapcsolatok, házasságok, vagy pedig egy életre szóló emlék az első szerelemről, mint nekem is.

A Feneketlen-tó télen
A Feneketlen-tó télen is a pihenés, kikapcsolódás helye volt, és az örömök forrása a gyerekeknek, lehullott az első hó, már lestük elég vastag-e, ha igen vettük elő a szánkót, mentünk a Feneketlen-tóhoz és 20, 30, vagy akár 40 gyerek is szánkázott újra és újra a Feneketlen-tó kis mesterségesen kialakított dombocskáin lefele. A tó szélén pedig állt a klub, ott voltak a sportpályák, ahol télen bizony élénk sportélet folyt, felöntötték a pályákat, akkoriban ezt szinte minden télen lehetett, gyorsan befagyott a víz, mi gyerekek pedig vettük a korikat, a kulcsot, és rohantunk boldogan korcsolyázni. Kulcs kellett hozzá, mert akkoriban ezzel a kulccsal kellett a cipőtalpunkra rögzíteni a korcsolyákat. Később kivilágították a jeget, aztán zene is lett, büfé is, s egyre kedvesebb, hangulatosabb hellyé vált. De volt korcsolyapálya a Váli utcai Általános Iskola udvarán, meg emlékeim szerint a szomszéd utcában lévő közgazdasági szakközépiskola melletti területen is. Gondolom még a kerület számos más pontján is, de nekem gyerekkoromban ezekre a területekre terjedt ki a horizontom. Nem voltak ezek drága, puccos helyek, minden gyerek járhatott ide, a belépőjegy ára egyáltalán nem okozott nagy gondot szüleinknek. Nyáron pedig folyt a teniszezés, sportolók és amatőrök is játszottak itt, de ez már azért inkább a jobb módú emberek időtöltése volt. Erről se beszéltek igazából, csak úgy volt. Eleinte egyáltalán nem álltak autók a pályák közelében, hiszen nagyon kevés, csak egy-két család engedhette meg magának a négykerekű csodát, de ők is a régi szocialista országokból származó autókkal büszkélkedhettek; ez már a 70-es évek lassú változásai jegyében alakult ki. Később a 80-as, 90-es években az autók mellett már nem bírtunk mi gyalogosok elhaladni, ezért kezdték el a parkoló helyek kialakítását, ezáltal egyre több területet szakítottak ki a parkból.
Lassan kezdett színesebbé válni körülöttünk a világ, és a modernebb szórakoztatás teret nyert, fontossá váltak az emberek számára a tartalmas szabadidő, s a hetvenes években egyre több rendezvény színtere lett a tó. A Feneketlen-tónál megjelentek a búvár napok, a majálisok és gyereknapi ünnepségek is, de bemutatkoztak itt a hajómodellezők, nekik köszönhetően távirányítással szántották át a vizet a remekbe szabott kis hajócskák. Jó szórakozást jelentett ez felnőttnek, gyereknek egyaránt. A rendezvényeken árultak vattacukrot, már színeset is, adták a lufikat felfújva a gyerekek kezébe. Szerencsésnek tartom, hogy hagyománnyá váltak ezek a rendezvények.
Elengedhetetlen része volt a tónak kezdetektől fogva a parkőr jelenléte.
A parkőr bácsi és a Feneketlen-tó egybemosódik emlékezetemben, magas, szigorú tekintetű öregúr volt, akit tiszteltek a környék gyerekei, ha rájuk szólt engedelmesen vették fel az eldobott papírgalacsinokat, ő ment körbe, mindenütt jelen volt, elsősorban persze a Villányi úttal határos játszótéren, de a park valamennyi pontján rendszeresen lehetett látni. Kihangsúlyozom a park megnyitásának pillanatától kezdve a parkőr ügyelt, vigyázott a rendre. S jól tudták a kerület akkori vezetői, hogy csak akkor marad rendben a park, ha látják, hogy gazdája van, ez pedig neki köszönhetően száz százalékosan biztosítva volt. A parkban a sporteszközök – mai szóhasználattal élve a fitneszgépek – jóval később jelentek meg, és ugyancsak a kilencvenes, kétezres évek eredményei volt a futópálya a tó körül. A tó és a park folyamatosan változik azóta is. Tudjuk a Feneketlen-tó és a Duna kapcsolatban vannak egymással, ennek a legékesebb bizonyitéka a vízszint változása, ahogy változik a Duna vízállása, úgy érzékelhető a tó vízszintjének változása is. Folyamatosan kémleltük a vizet és azonnal jeleztük szüleinknek a változást. Emlékezetes májusok képei, illata jelenik meg előttem, az egyre zajosabbá váló város szívében dús illatokkal jelezték mindig az orgonabokrok, hogy itt a tavasz, és a fiatal párok hívás nélkül siettek a parkba, ültek a padokon összebújva, s szerették egymást.
Egy másik – minden nap megjelenő – kompánia a kutyatartók csoportja volt, úgy a hatvanas évek végétől folyamatosan. Rendszerint, nagy körbe álltak, beszélgettek egymással, és aki nem jött már hiányolták, komoly barátságok is alakultak kutyasétáltatás közben. A kutyákat bár törvény szerint tilos volt, mégis elengedték, ott szaladgáltak a gazdik körül. Időnként voltak összetűzések kutyások és nem kutyások között, de aztán kölcsönösen megbékéltek egymás ott létével.

Lírai kitérő, emlékezés a háborút túlélő fiatal nemzedékre, akik komoly szerepet vállaltak a háború után a romokban heverő ország újjáépítésében
Emlékeim szerint szüleim is részt vettek a Feneketlen-tó újjáépítésében, de ebben nem vagyok egészen biztos. Ami százszázalékos, tehát biztos emlék az, hogy a Gellért-hegy Dunára néző jubileumi parkjának munkálataiban édesanyám és édesapám is részt vettek. Nem kényszerből tették, végig élték a második világháborút, nagy becsben tartották a békét, nagyon fontos feladatnak, erkölcsi kötelességnek tartották a romok eltakarítását, városunk újjáépítését, így dolgoztak még a budai Várnegyed helyreállítási munkálatainál is. Azért tettem ezt a lírai kitérőt, hogy emlékezzünk tisztelettel a háború utáni generációra, akik szívvel, lélekkel dolgoztak azért, hogy eltűnjenek a háborús romok, és megint békés, szép legyen a mi Budapestünk.

A Bartók Béla út és a Móricz Zsigmond körtér
Ha felébrednénk, mint a mesében az ötvenes évek legvégén vagy hatvanegy, hatvankettőben a Bartók Béla úton, azonnal éreznénk, hogy egy teljesen más világba kerültünk. Csend lenne, egy-egy motorkerékpár, teherautó haladna el zötykölődve előttünk, dülöngélnének a macskaköveken, és mint egy mesebeli jelenség, úgy ahogy jöttek, el is tűnnének a szemünk elől. Ha kinyitnánk az ablakokat, a szelíd gesztenyefák fehér gyertyái bólogatnának be, kézzel kinyúlva megsimogathatnánk őket. Majd ahogy kivilágosodna az ég, hallanánk a lovaskocsik zaját, ahogy a lovak patkói koppannak a macskaköveken, látnánk amint megáll a lovaskocsi, a lovak kis zsákocskákat kapnának, amelyből elégedetten ropogtatnának és türelmesen várnák, ahogy a jeges leszáll a bakról és hangosan kántálva mondaná: Itt a jeges, jeget vegyenek! Az asszonyok vödrökkel jönnének lefelé, rakatnák be a jeget a vödreikbe, s látnánk azt is ahogy egy-két markos legény vállaira nagyobb rongyokat helyezne, majd fellendítenék oda a jeget, és vinnék fel az emeletekre a rendelést.
Akkoriban az embereknek nem hűtőszekrénye volt, hanem jégszekrénye, ezekbe a speciális, szigetelt szekrényekbe tették be az így megvásárolt jeget, köré az élelmiszereket helyezték el, és így hűtötték azokat, nehogy megromoljanak. A jég olvadása miatt gyakran kellett tisztítani. Először még nemigen volt a háztartásokban elektromos hűtőszekrény, majd egy-két módosabb család meg tudta engedni már magának a hatvanas évek elején, de a többség csak reménykedett és várt. Aztán szép lassan, zömmel hitelre sikerült a családok zömének is modern hűtőszekrényeket venni.
Télidőben azt látnánk, hogy a jegeseket a szeneskocsik váltották fel. Széles farú, testes szenes lovak jönnek és a szenesemberek ugrálnak le a szén tetejéről, felkapják a szenes puttonyaikat, és telelapátolják azokat. Látnánk nagy hóeséseket, hatalmas hópihék szállnak alá, és havazás után szorgalmasan kupacokba lapátolják a havat, és a hókupacok között csizmákban, hótaposókban bukdácsoló emberek mennek a járdákon és az utcán vidáman hógolyózónak a gyerekek. Mert így éltünk akkoriban.
Bizony így került be a házak pincéibe a télire való szén. Ha megfigyeljük, akkor látjuk szinte minden háznak van utcára nyíló pincéje, lejtéssel ereszkednek le a házak alá, hogy viszonylag könnyen le lehessen juttatni a házak gyomrába a szenet. Hallanánk a villamosok csilingelését, nyikorgását, ahogy a régi vaskerekek az ugyancsak rozsdásodó öreg síneken csikorogva lassan erőlködve nekiveselkednének, majd lassan elindulnának. Látnánk korán reggel olyan kihalt az utca még mintha régi elhagyott temetőben járnák, aztán varázsszóra lassan, álmosan elözönlik az utcát a munkába indulók. A lakásokban kigyulladnak a régi öreg rádiók varázsszemei és zölden világítanak a félhomályban, enyhe fa és por, bakelit szagot árasztva, ahogy a készülék felmelegszik és kicsit rekedtes hangon megszólal a Kossuth rádió Budapest, pártunk és kormányunk határozatának értelmében… és folytatja a hang monotonul. Persze, ha nem is reggeli órákban addig csavargatták a rádiók gombjait, amíg recsegve, ropogva meg nem szólalt itt a Szabad Európa rádió, a szabad népek hangja, és persze milyen a gyerek, bele-bele hallgatott a tiltott rádió műsorába, még akkor is, ha gyerek fejjel nem igen értette miről beszél. Halk félszavakkal, félig elmondott kérdésekkel pedig tájékozódni próbált a sokszor érthetetlen világban. Tévé még nem volt a lakásban, olvastunk, hallottunk róla, hogy létezik egy doboz, olyasmi, mint a rádió, és ha azt bekapcsolják nem csak hangot hall az ember, hanem valami fajta kép is megjelenik rajta. Próbáltam magamnak elképzelni, félig-meddig ment is; aztán az élet a segítségemre sietett, a körtér és a Fehérvári út sarkán álló Keravill (az elektromos készülékek szakboltjának a gyűjtő neve volt) kirakatában elhelyeztek két-három tévé készüléket és bekapcsolták. A kirakat előtt tolongott a környék apraja-nagyja és áhítattal nézte a fekete-fehér adást, és mindig új és újabb emberek voltak kíváncsiak a csodára. Először szinte senkinek nem volt, aztán suttogva elterjed, hogy ez vagy az a család vett magának készüléket, amely meglehetősen drága volt és csak nagyon kevesen tudták megengedni maguknak. Mi se tudtunk először tévét venni, de láttuk, hogy a velünk szemben lakó családnál hogyan gyűltek össze az emberek, volt, aki a folyosón ült, szinte egyáltalán nem látta a képernyőt, de vélhetőleg másnap eldicsekedett, hogy a Kovácséknál tévét nézett.

Régi szakik a Bartók környékén
Gyakran hallottuk az udvarról, lépcsőházból, ahogy hangosan hirdette magát az ószeres, aki néhány forintért a háztartásban szükségtelenné váló dolgokat felvásárolta. Nálunk például így tűnt el a spájz polcáról egy nagyon jól működő kézi kávédaráló. Odaadtuk az ószeresnek. Pedig csodákra volt képes a régi kávédaráló: fenn a darálóba betápláltuk a kávébabszemeket és tekertük körbe-körbe a fogantyúját, míg porrá nem őröltük vele a kávét. Finom jó kávéillat terjengett a konyhában, amely hangulatot teremtett és kedvet csinált a kávézáshoz. Mi gyerekek azonban, a fiatalemberek magabiztosságával úgy döntöttünk, hogy az új kávédaráló teljesen feleslegessé teszi a hagyományos kézi őrlésű darálót a háztartásban. Örömmel adtuk oda még a nagyszülőktől kapott darálót az ószeresnek, és a cserébe kapott pénzen egy jó kis filmet néztünk meg a majdnem mellettünk lévő Bartók moziban, s azt hittük nagyon jó cserét csináltunk. Az ószeres meg szép szorgalmasan járt és hallottuk, ahogy hívta a kuncsaftokat. Ugyancsak úgymond házhoz jött a köszörűs, aki ollókat, késeket köszörült pár forintért, és nagyon jó szolgálatot tett ezzel az itt lakóknak. De a környező utcácskákban több régi szakma képviselője is jelen volt és kínálta szolgáltatásait, portékáit. Ilyen kisiparos szolgáltató volt a Vásárhelyi Pál utcában a Bartók mozi kijáratával szemben a Mekler testvérpár, az egyik fivér szabó, a másik pedig suszter, ha jobban tetszik cipész volt. Gyakran lejártunk hozzájuk, édesapám az egyetemre kizárólag öltönyben és nyakkendőben járt, értelmiségiként egyáltalán nem volt jól megfizetve a szocializmusban, bizony gyakran javíttatta ott az öltönyeit, s nagyon jól jött, hogy szakmájukat értő profi szakemberek voltak a közelünkben. Viszonylag elég nagy volt a területe a szabászatnak, a kétharmadrészét elfoglalta az üzletnek a szabászat, a többi egyharmadnyi területen volt elhelyezve a cipészet. Azonnal feltűnt a pedáns rend, minden szerszámnak ruhadarabnak, cipőnek megvolt a maga helye. Nekem ez volt a csodák birodalma, megszámlálhatatlan mennyiségű és típusú szerszám várta, hogy a mester kezébe vegye őket. Amikor dolgoztak élvezet volt nézni őket, ügyesen bántak minden szerszámmal, minden mozdulatukból kiérződött a hozzáértés, a gyakorlat. A vállalási határidőket szigorúan tartották, viszont nem kérték számon a holmijukért később érkező kuncsaftokat. Kivétel nélkül mindenkivel udvariasan viselkedtek, precíz munkát adtak ki a kezeik közül, csupa visszatérő elégedett ügyfelük volt. Tudták, hogy szüleim sokszor későn jönnek haza, ezért, ha betértünk – különösen én szerettem oda járni – mindig szeretettel fogadtak, hellyel kínáltak, beszélgettek velem. Örültek a mérnök úr és a tanárnő gyermekének. Itt is élt az az egész életünket behálózó titokzatos kettőség, amit én elég szemérmetes, zárkózott gyerekként nem mertem említeni vagy kérdezni róla. Ott elvtárs és proletár testvéreink, az uralkodó osztály, itt mérnök úr, tanárnő. Így békésen egymás mellett élve működött két vagy még több világ, és mi gyerekek csodálkoztunk, de elfogadtuk ezt a zűrzavaros világot. A két mester pedig csodákat művelt az odavitt ruhákkal és cipőkkel, ha kellett foltot raktak, ha kellett gomblyukaztak, bővítették a derekat, felhajtást végeztek, új gallért raktak fel, talpaltak, tágították a cipőket, vége hossza nincsen azoknak a szakmai fogásoknak, amelyekkel újjá varázsoltak, öltönyt, inget, cipőt a varázsszerszámaikkal. Jó lenne, ha ma is lennének ilyen mestereink.
A Bartók 60-ban is működött egy kisiparos kötödés és szemfelszedő, pontosabban egy anya és a lánya. Magyarországon elég későn jelent meg a nylon harisnya, és ráadásul nem volt szembiztos, viszont elég drága volt és hamar leszaladt, tehát érdemes volt a leszaladt szemeket felszedetni, így megmenteni a kincset érő, drága holmit. Akkoriban sokan hordtak szívesen kézi kötésű darabokat, szóval egész jól megélt a Bartók 60 szemfelszedője és kötödése. A közelben még – a szocialista szolgáltatások vezérhajójának – a Patyolatnak volt boltja a Karinthy utcában. Mosták, vasalták az ágyneműket, de más ruhadarabokat is, így ingeket, öltönyöket, kosztümöket. Egészen más volt a szemlélet, sokkal jobban megbecsültük a használati tárgyainkat, s amig lehetett a javításuk mellett döntöttünk.

A Bartók 60, a ház élete és mindennapjai
A Bartók 60 korlátlan ura, a rend fenntartója, az épület karbantartója, a mindenese Józsa néni volt. Így hívták az épület házmesterét, aki egy terebélyes, határozott asszonyság volt, aki már megjelenésével is rendet parancsolt maga körül. A földszinten egy házmesteri lakást kapott az államtól, a falon egy üvegablakot helyeztek el, ha bekopogtunk rajta ő azonnal megjelent, és intézhettük vele ügyes-bajos dolgainkat. Ő mindig útba igazított, elmagyarázta mit lehet, mit szabad és mi az, ami törvény által tiltatott, ezeket a szabályokat aztán szigorúan betartatta a ház minden egyes lakójával. Ha valaki a házba költözött vagy elköltözött, akkor be kellett jelentkeznie Józsa néninél, aki aztán egy hatalmas könyvbe bejegyezte az újonnan érkezőket vagy távozókat. Így felnőttfejjel már tudom, hogy így tartották nyilván a lakókat, és jelentési kötelezettségük is volt. Az államnak ezáltal volt rálátása a lakosság mozgására. Vélhetőleg a felnőttek körében ezért is volt olyan tisztelt személy az ország minden egyes házában a házmester. Józsa néni minden nap korán kelt, a hatemeletes házat végigtakarította, seperte, felmosta a folyosókat és portalanította a korlátokat, ablakokat, ha ezzel kész volt, akkor a ház előtti járdaszakaszt tette rendbe. Mire felkeltünk tisztaság, rend vett körbe minket. Nap közben a 70-es évek közepéig nyitva voltak az ajtók, este azonban szigorúan kulccsal bezárta Józsa néni a bejárati kaput, és csak neki volt kulcsa a házhoz, s ha egy lakó későn jött haza, fel kellett csengetnie a házmestert, aki kinyitotta a kaput és a fáradozásáért kapupénz illette meg őt. Bizony nekünk gyerekeknek, kamaszoknak még megjegyzéseket is tett, kicsit megpróbált nevelni minket. Miért jöttél ilyen későn haza, apád, anyád megengedte, hogy ilyen későn járj haza? – kérdezte nem egyszer tőlem is, amit nem vettem zokon, mert nem éreztem rosszindulatot a részéről, inkább egyfajta törődés volt ez. Hogy mennyire igaz, az akkor derült ki, amikor férjhez mentem, ahogy illett a földszinten a lift mellé kitettem a meghívót, és meglepetésünkre – amikor hazaértünk az esküvői ceremóniáról – becsengetett és egy tortával köszöntött minket a férjemmel. Leültettük, kávéval, süteménnyel kínáltuk és elbeszélgettünk vele. Én és jó pár lakó a házból még utolsó útjára is elkísértük. A Bartók Béla út végén lévő templom altemplomában helyezték örök nyugalomra.

Nagyanyám emléke a Horthy Miklós útról, a kormányzó bevonulásáról
A Bartók Béla útnak a történelem folyamán több neve is volt, és az utca maga a város fejlődésének egy későbbi szakaszában alakult ki. Az egyik nevét nagymamámtól hallottam. Egyszer az emlékeiről mesélt, hogy fiatal lány korában élte meg, hogy az utca Horthy Miklós kormányzó nevét vette fel. Ő fiatal lányként állt az utca szélén a tömegben és izgatottan várta, hogy Horthy Miklós ellovagoljon mellette és megcsodálhassa hófehér paripáját, ami annak rendje és módja szerint meg is történt. Na itt, amikor ezt nekem az unokájának elmesélte, tudtam meg hogy sok neve volt már az útnak, többek között Horthy Miklós út is volt egy darabig.

A Bartók, a körtér az ötvenes hatvanas években
Én az ötvenes évek végén láttam a villamosokat, ahogy bekanyarodtak a körtérre és körbekerülték a Gombát, majd folytatták az útjukat, s úgy tűnt nekem mintha kisebb pályaudvar lett volna a házunk szomszédságában. A Gomba pedig egy talányos épület, ami valahogy, valamiért odakerült, és ami már örökre ott is marad. Az épületben egyenruhás kalauzokat láttam és más hivatalos személyeket, későbbiekben pedig jegypénztárt helyeztek el benne. A Gomba azért is fontos volt az életünkben, mert itt helyezték el az utcai telefonfülkéket, 8-10 fülke volt, innen tudtak telefonálni az emberek. Mindig többen várakoztak tantusszal (a tantusz az egy olyan speciális érme volt, amelyet kizárólagosan csak telefonálásra lehetett használni, s a postán, időnként trafikokban lehetett venni) a kezükben, hogy telefonhoz tudjanak jutni és ügyes-bajos dolgaikat le tudják rendezni. Az otthonok nagyrészében nem volt telefon, így rákényszerültünk az utcai telefonfülkék használatára.
Emlékeimben visszatérek a körtérre és a Bartók Béla útra, ahol nappal nyüzsgő sokaság, dolgukat végző emberek jelennek meg előttem, míg éjszaka elcsendesedtek az utcák, minden kihalt és csak egy-egy ember lába kopogását lehetett hallani az ablakon keresztül. Egész Budapestre ez volt a jellemző, talán kivételként szolgált a színházi negyed, de ott is, csak a színházba jövő és előadás után haza siető emberek zaja zavarta meg a lakásaikba visszavonult emberek életét.
A körteret, a Bartók Béla utat esténként sötétség borította, helyenként egy-egy neonreklám vagy egy megvilágított kirakat oszlatta el a sötétséget egy kis területen. Városszerte ismert volt a körtéren, a házunk tetején lévő neonreklám, egy szál symphonia cigaretta, ennek a piros parazsa és a felszálló fehéres, szürkés füst jelképezte az esti körteret.
Egészen más arculata volt a környéknek nappal, a hatvanas évek végén egyre több autó és busz haladt át a körtéren, számos buszmegálló alakult ki, és a csörömpölő villamosok is maradtak, igazi közlekedési csomóponttá volt a tér. Hétköznap az ügyes-bajos dolgukat végző emberek siettek át rajta, míg hét végén – különösen tavasszal és ősszel – megjelentek a téren a budai hegyekbe igyekvő turisták csapatai. Szívesen találkoztak itt egy-egy közös kirándulás előtt az emberek, s ez csak a hetvenes évek legvégén változott meg.
Ha a Bartók Béla úton haladtam a Kosztolányi Dezső térig, úgy éreztem Buda főutcáján haladok, de a vasúti hidat elhagyva, az az érzés szállt meg, hogy megérkeztem a külvárosba, illetve tovább menve pedig kezdtem vidéken érezni magam. A töltés mellett elhaladva gazos területeket láttam, illetőleg a kocsiszín elhanyagolt épülete is erősítette bennem a vidéki jelleget, s kamaszkoromban ráéreztem, hogy tényleg a természettől elhódítva fokozatosan alakították ki a várost, s az utat. Ez a kép csak nagyon lassan változott, de vidékies jellegét az útnak ez a vége tovább őrzi szerintem ma is.
Nagyon szerettünk sétálni a Bartók Béla út elején, csendes, a Gellért hegy aljában meglapuló házak mellett haladtunk el, s egy-egy üzlet, műhely szegélyezte utunkat, amelyekben kisiparosok kínálták szolgáltatásaikat. Az apró eldugott üzletecskék, műhelyek ablakait, lestük lelkesen, találgattuk, mit csinálnak és milyen szolgáltatásokat kínálnak. Egyébként, ha valamilyen szakemberre volt szükségünk, akkor villanyórák póznáira, vagy az üzletekben elhelyezett hirdetőtáblákra kiragasztott hirdetések segítettek bennünket. Ezek a séták csendesek és nyugodtak voltak, nem zavart senki, mert többnyire hétvégén mentünk sétálni, és ilyenkor nagyon kevesen jártak az utcán. Gyakran elhaladtunk a Szivárvány áruház üzlete mellett, hatalmas nagy kirakatai voltak és láthatólag nagy térrel rendelkezett, azonban az állványok, polcok elhelyezése nagyon ideiglenesnek tűnt, csak később olvastam róla, hogy itt eredetileg a Hadik kávéház volt található. A nappali Bartók Béla út egy zajos, nyüzsgő világ volt, közértek, gyógyszertárak, hentes, virágos mind-mind a napi élethez szükséges termékeket árusították.

_________________________

Szülőföldem Buda

Az én hazám, szülőföldem
Buda nem Pest.
Emlékét őrzöm a fáknak
a Gellért-hegyen.
Ott lüktet szívemben a bánat,
ott ölel az első szerelem.
Látom a hegyen árnyát,
az öreg Barbakánnak.
Magyar királyok árnyai lebegnek,
bölcsen, némán a fejem felett.
Nézem ahogy hazafele megyek,
Erzsébet híd szép, fehér ívedet,
és amint lépek, baktatok, megyek,
kísér végig a Duna-parton
a mindent elborító emlékezet.

(2025 decembere)

BÓDY Veres Varga Zsuzsanna / Vargáné Veres Zsuzsa

Fotó: Fortepan/Sőlyi Ilona

A 11. kerületben alakultak meg Magyarországon az első közösségi házak. Ugyanis az 1970-es évek második felében, az első lakótelepek megépülését követően, a 11. kerület irányításában új közművelődési fejlesztési koncepció született meg. Az akkori állampárt – a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) – az átalakuló és egyre növekvő lakosságú városrészekben meg akart erősödni, ezért olyan határozatot hozott, hogy miután a benépesülő városrészekben nincs közművelődési színtér, ezért a lakótelepekkel együtt épülő pártházak „nyíljanak meg” a helyi közösségek előtt. Így a közösségi házakban az MSZMP mellett helyet kaptak a különböző kulturális rendezvények, közösségi programok, társadalmi szervezetek, lakóhelyi önszerveződő csoportok, nyugdíjas klubok is. Az 1980-as évektől kezdték el működésüket ilyen módon a közösségi házak Őrmezőn, Kelenvölgyben, Lágymányoson, Kelenföldön, majd Gazdagréten. (Az ezredfordulón aztán az önkormányzat egy átszervezés keretében Lágymányoson és Kelenföldön megszüntette a közösségi házakat, s Albertfalván megnyitotta az Albertfalvi Közösségi Házat.)
 A névhasználat hamar elterjedt az országban, elsősorban a községek és a nagyvárosi lakótelepek kisebb művelődési házait hívják így.
 Ezek az intézmények olyan művelődési házak, amelyek a nevükben jelzik, hogy melyik városrészben tálalhatóak, valamint utalnak rá, hogy közművelődési feladatokat elsősorban a helyi közösségekre építve, azok aktív közreműködésével látják el.
 Tekintsük át leegyszerűsítve, a teljesség igénye nélkül, hogy milyen formákban tudunk művelődni, s milyen közösségeket tudunk definiálni. Művelődhetünk egyedül, közösen és közösségben is. Egyedül művelődünk amikor könyvet olvasunk. Közösen művelődünk, amikor a közönség soraiban koncertet hallgatunk vagy színházi előadást nézünk egymás mellett, s közösségben művelődünk, amikor színjátszókörbe járunk, kórusban énekelünk, irodalomról vitatkozunk egy könyvklubban, amelyek során interakcióba lépünk egymással. A közösségek megjelenhetnek földrajzi vonatkozásban, amelyet az egyén egészében át tud látni (például család, szomszédság, kisebb település, városrész), érdeklődés-választás szerint (például énekkar, tánccsoport, vallási közösség, illetve a munkahely is), valamint említsük meg az online közösségeket is, amelyeknél nem feltétel a földrajzi-fizikai közelség, hiszen a virtuális térben „találkoznak” a tagjai.
 A közösségi házak a programstruktúrájuk kialakításakor alulról építkeznek, azaz a helyi közösség igényeit monitorozzák, s azokra közvetlenül reflektálnak, illetve katalizátor szereppel bírnak az új folyamatok beindításában. Ezért fontos számukra a függetlenség, hogy valóban helyben dőljenek el a fontos szakmai kérdések, hiszen a munkatársak a helyi társadalom részei, akik napi kapcsolatban állnak a környezetükben élő emberekkel, önszerveződő csoportokkal, intézményekkel.
 Nagyon fontos feladatuk a lokális társadalom erősítése, vagyis az ott élőkben a lakóhelyükhöz való kötődés támogatása hagyományteremtő és -ápoló rendezvényekkel, helyi ünnepekkel, közösségi összejövetelekkel, helytörténeti programokkal és kiadványokkal, amelyek segítenek kialakítani a városrészre jellemző közösségi és kulturális arculatot.
 S mindezek megvalósításába – lehetőség szerint – bevonni az óvodákat, iskolákat, vallási közösségeket, civil szervezeteket. Ezzel tudják biztosítani a kulturális sokszínűséget, amely nemcsak helyi szinten, hanem a kerület egészében is láthatóvá válik. Hiszen Újbuda nagy kiterjedésű kerület, amely egymástól igencsak eltérő stílusú és hátterű városrészekből áll, mint a polgári Szentimreváros, a lakótelepi Gazdagrét vagy a rusztikus Kelenvölgy, hogy csak néhányat említsünk, amelyek mind-mind más hangulattal, kulturális háttérrel és identitással rendelkeznek.
 Az újbudai közösségi házak a kerület központjától távol eső városrészekben találhatóak, amelyek Albertfalva kivételével szinte hermetikusan – autópálya, vasútvonal – el vannak zárva a belső részek kulturális pezsgésétől. Így nagyon szerencsés, hogy ezekben a városrészekben kis közösségi házak biztosítják a lokális kulturális és közösségi életet, amely városrészenként más és más, sajátos jegyeket visel magán, gazdagítva ezzel egész Újbuda szellemiségét és egyedi, de mégis sokszínű arculatát.
 A helyi identitást erősítő közösségi programok mellett a közösségi házakban rengeteg tanfolyam (baba-mama foglalkozás, sport, tánc, gyógytorna, nyelvtanulás…), klub (irodalom, sakk, kártya, kertápolás, kézimunka…) és rendezvény (bábelőadás, komolyzenei koncert, táncest, ismeretterjesztő előadás, filmvetítés…) is várja a közönséget, amelyekre nemcsak a környékről, hanem a kerület, sőt alkalmanként a főváros egészéből várják az érdeklődőket, akiket így egy kicsit beszippanthat az adott környék és közösségi ház hangulata.
 A látogatók többször meg is jegyzik egy-egy jól sikerült program végén, hogy többek között azért is szeretnek a közösségi házakba járni, mert ezekben a pici, emberközeli intézményekben rengeteg apró csodának és varázslatnak lehetnek a részesei.
 A szabadtéri rendezvények szintén izgalmas programelemek, amikor a helyi közösségekkel együtt tölthetünk el egy tartalmas napot műsorszámokkal, játékokkal, kézműves-kirakodóvásárral, ételkóstolással, közös főzéssel és sütögetéssel.
 Ilyen rendezvények júniusban az Albertfalvi Mustra és a Gazdagréti Szentivánéj, szeptemberben az Őrmező Ünnepe, október elején pedig Kelenvölgyben az Ezerjó Fesztivál.
 A szabadtéri rendezvények fontos szereplői a közösségi házakban, illetve az adott városrészben tevékenykedő művészeti csoportok, hiszen a professzionális intézményrendszereken – színházak, hangversenytermek, galériák – kívül működő alkotók, művészeti csoportok (amatőr, műkedvelő és független társulatok) a közművelődési intézményekben próba-, illetve bemutatkozási lehetőséget kaphatnak.
 Így az újbudai közösségi házakban is jelen vannak, s rendszeres előadásaikkal gazdagítják kerületünk kulturális életét, mint az AKH Opera- és Dalstúdió, a Gesualdo Kamarakórus, a Kelenvölgyi Festőiskola, az Orosz Stúdiószínház, a Petőfi Musical Stúdió, az Újbuda Ezüstkar, a Vadrózsák Néptáncegyüttes, a Varázsvilág Diákszínpad és még folytathatnánk a sort.
 A közösségi házak a kulturális esélyegyenlőség biztosításában is fontos szerepet látnak el, hiszen azzal, hogy az emberek hétköznapi életterében találhatóak, könnyen megközelíthetőek azok számára is, akik kevésbé mobilisak, mint az idősek vagy a kisgyerekes családok.
 A piacinál alacsonyabb áraikkal, az ingyenesen látogatható programjaikkal és közösségeikkel, azokat is be tudják vonzani, akik nem tudnak vagy nem akarnak jelentősebb összeget áldozni a kultúrára.
 A közösségi rendezvények, a mozgásos tanfolyamok és az önszerveződő csoportok gyógyírt jelenthetnek az elmagányosodás ellen is, amely főleg az idősebb korosztályokat érinti; hiszen a közösségek megtartó ereje javítja az életminőségüket, a kedélyállapotukat, s a szeniorprogramok segítenek frissen tartani a testüket és a szellemüket egyaránt.
 A közösség megtartó ereje a fiatalok számára is fontos, akik egyre inkább az online világban teremtenek kapcsolatokat, csatlakoznak közösségekhez, ami jelentős kihívás elé állítja az offline közművelődési intézményeket. A Z és az alfa generáció számára a kézzelfogható és a virtuális tér közötti határok nem léteznek, egyszerre mindkét világban jelen tudnak lenni, és ne feledjük, hogy napjainkban már a kis béták születnek, akiket nevezhetünk akár MI-generációnak is. Őket megszólítani könnyebb, ha a közösségi házak online tartalmakat is szolgáltatnak, illetve egymáshoz kapcsolódóan futnak a világhálón és az intézményben a nekik (is) szóló programok. Az eddig elindított online pályázatok és versenyek – Újbudai Dekameron, Szubjektív Újbuda, Vers mindenki.net – valamint a házak Facebook-csoportjai fontos tanulságokkal szolgálnak, illetve újabb és újabb kérdéseket vetnek fel a közösségek meghatározásával, a közművelődés fogalmával, a tér értelmezésével vagy az internetes algoritmusok szerepével összefüggésben. Ezen a ponton hagyjuk is el a Gutenberg-galaxist, és a közművelődés jövője iránt érdeklődőknek örömmel ajánlhatom figyelmébe a legfrissebb kezdeményezést, az „Online közművelődés” Facebook-csoportot: https://www.facebook.com/groups/1254685772595111

Farkas Zsolt

Albertfalván születtem, négy hónappal azelőtt, hogy Budapesthez csatolták. Az Abádi utca végén levő szülőotthonban szült anyám. Valószínűleg hirtelen indult meg a szülés és a közeli bába, Bárczy Ida néni vezette le. Ízig-vérig albertfalvai lakos voltam két évtizedig. De azután részben átkerültem a Móricz Zsigmond Körtér környékére. Azóta is két lábon állok a XI. kerületben, és most már életfogytos ittmaradásra ítélem magamat. A gyermekkor minden élménye kisebb-nagyobb nyomot hagy az ember tudatában. De leülepedik a tudat mélyére és nehéz előhívni onnan. Hét évtized után most megpróbálom rekonstruálni gyermekkoromat, mert egész életem abban gyökerezik.
 Albertfalván az OTI (Országos Társadalombiztosító Intézet) számára 1929-re megépült Tisztviselőtelep utcái egészen az 1960-es évekig megtartották különleges arculatukat: kis elő és nagyobb hátsó kert, valamint loggia. A sorházak állami tulajdonba kerültek. Rendben tartásuk az IKV (Ingatlankezelő Vállalat) feladata volt/lett volna. A tisztviselő lakosság viszont vegyes lett. Például két szomszédunkban is a férj munkás, a feleség háztartásbeli volt. Később derült ki, hogy az egyik pár a II. világháború utáni lakosságcserék során felvidéki félig tótként került a lakótelepre.
 A felszámolt Első Magyar Repülőgépgyár repülőtere helyén, a mocsaras területen a házak alá nem épült pince. A konyhában sparhelt, vagy jó esetben palackos gáztűzhely volt. Gyékényes utcai kétemeletes sorházunkat széntüzelésű vaskályha és kandalló fűtötte. Kisszobámban a vaskályha este tüzes, reggelre hideg lett. Ezért télen az ablakom este párás, reggel jégvirágos volt. A fürdőszobai rézhengert is fel kellett fűteni fürdés előtt. A ház előtti havat is el kellett lapátolni és salakkal csúszásmentessé tenni. A mély fekvésű utcák nem voltak csatornázva, az árkok is csaknem megteltek néha esővízzel. Nyaranta lovaskocsi jött, hallottuk, hogy Jegees! és vittünk vödröt, amiből a jégtömböt a jégszekrénybe töltöttük át. Lovaskocsival hozták a porló brikettet is, amit a hátsó kertben, sufniban tároltunk. Gyerekkorom nagy része az Abádi téren telt el, utcakölyök voltam, ez volt az igazibb általános iskolám, mint ahogy Maxim Gorkij egyetemeinek nevezi inas éveit. Mélyen, az Abádi tér földjében maradtak a gyökereim. Az útszéli trágárság mindmáig felbukkan bennem, ha izgalomba kerülök. Személyautók alig voltak, nyugodtan lehetett az úttesten is játszani. A Gyékényes utca elején, a második házban laktunk. Mikor a téren voltam, anyám nagyvonalúan estefelé az előkertből csak kikiáltott: vacsora! Az Abádi tér akkoriban nyílt füves tér volt. Napközben a homokozó és hinta körül pezsgett az élet. Esténként pedig a téren élénk galeri élet volt. Szerencsémre mindmáig legjobb barátom izmos volt és sokszor megvédett a támadásoktól. Akkoriban még szabad volt haszonállatot tartani a hátsó kertben. Barátom szülei nyulakat tenyésztettek és fogyasztottak. Három házzal arrébb laktak. Legmerészebb projektünk az volt tíz évesen, hogy damilt húztunk végig a közöttünk álló házak nyergét meglovagolva. Háztetőink egy-egy cserepét megfúrtuk, ott vezettük be a damilt a padlásra és kis kinőtt Jézuska-harangocskával hívtuk egymást. A falusias mentalitás végig megmaradt az 50-60-as években, mikor már a XI. kerület része lettünk. Mindenkinek csókolomot illett köszönni. Húsvétkor pedig sok kölyök végig ment az utcákon és elég híg löttyel locsolt. Úgy rémlik, idegennek két forintot illett adni (leginkább, hogy ne locsoljon). Mikor évek múltán először megpillantottam a jelenlegi bekerített teret, emlékeimhez képest összezsugorodott.
 Albertfalva peremén, a Mezőkövesd úti Általános Iskolába jártam a megnyitása évétől kezdve. Érthetetlen volt, hogy legjobb barátomat miért a régi Albertfalva utcai Petőfi iskolába osztották be. A jelenlegi egyházi iskola történetét máshonnan eredezteti, az 50-es években a helyén létező állami iskola múltját az interneten sem találtam meg. Iskolába menet a mai közösségi ház előtt mentem el, amiben akkor a Magyar Nők Demokratikus Szervezetének irodája volt. Első évben még lehetett vallásoktatásra járni. Második osztályos koromban pedig elkezdték kivezetni az iskolákból a testi fenyítést. Mivel bal kezes vagyok, ösztönösen ballal kezdtem írni. Szadista nevelő-tanító bácsink vonalzója élével ütött a kézfejemre vagy körmöst adott. A rosszalkodókkal úgy bánt el, hogy kiállította őket és egymás pajeszát kellett felhúzniuk. Örömében sajnos az osztály is osztozott, mert mulatságos látvány volt, ahogyan megpróbáltuk pipiskedéssel enyhíteni a fájdalmat. Másik játszóhelyünk a Mezőkövesd út túloldalán egy óriási telek volt, tele bombatölcsérekkel, ahol az iskolások és az élővilág uralkodott. A Mezőkövesd út végén volt a hidegvízű Beszkárt strand. De az 50-es években apám a Dunában is fürdött Albertfalva mentén. A Karcag utcai EMAG focipályát telente felöntötték, és legtöbben kurblis korcsolyával csúszkáltunk a jégen. Szánkózni pedig a dombos Budafok utcáin lehetett. Az 56-os forradalom alatt másodikos voltam. A Körtér körüli harcok kitörésekor nagyanyám lakásában ragadtam. Esténként izgalmas látványt nyújtottak a nyomjelzős tüzérségi lövedékek az ég alján. Több család levonult a világháború alatt bevált pincéjébe. Nekem a faliszekrényben rendeztünk be egy kuckót, ahol jó buli volt néha kuksolni és ráijeszteni nagyanyámra.
 Mielőtt az Abádi térre kimentem, meglehetősen felkészültem a másnapi sulira. Az iskola a város peremén maradandó plebejus szemléletet és kishitűséget eredményezett. Egyszer az osztályfőnök összeíratta velünk, hogy hány órát tanultunk a héten. Kötelességtudó, de nyughatatlan gyereknek hittem magam. De meglepetésemre kiderült, hogy osztálytársaim hozzáállásához képest stréber vagyok: az én óraszámom kiemelkedett a mezőnyből. Sose felejtem el azt a megalázóan gúnyos vigyort, ami az első padban ülő, hátraforduló egyik osztálytársam arcára ült ki. Lassan érő gyerek voltam, mindig legfiatalabb az osztályában. Különösen a koravén, évvesztes vagy „lebukott” társakhoz képest. Felső tagozatra sikerült kissé megnyúlnom és eredményeimmel némi tiszteletet kivívnom. Hatodikos korunkban egyik osztálytársnőmmel együtt minket választottak ki, hogy a parlamenti jelmezes karácsonyon képviseljük az iskolát. Nyalka huszár jelmezem otthon is sikert aratott.
 Tizenéves koromban egyre több időt töltöttem apámmal és nagyanyámmal Újbudán. De a gyökereim Albertfalva földjében maradtak. Ugyanis az Eszék utcai gyerekek, mint jött-mentet, nem fogadtak be. Pedig akkor még lehetett az úttesten is lábtengózni, csak ritkán kellett félrehúzódni egy autó miatt. Nem akadt korombéli játszótárs a társasházunkban sem, amely akkor bérház volt (lakásukat később „olcsón visszavásárolhatták” az eredeti tulajdonosok). Albertfalvai barátaimmal tartottam inkább kapcsolatot. Időközben Albertfalva nagy átalakuláson ment át. Közművesítették: bevezették a házakba a gázt, az utcát csatornázták, az árkokat betemették, ezzel az úttest kiszélesedett. Nemrég tudtam meg, hogy ahol a 70-es években burkolt úttest magasabb lett, mint a járda, ott a járdán gyűlt össze az esővíz. Mostanában burkolják újra egy vízáteresztő, porózus anyaggal a járdákat.
 A házak előtti fasorok szerencsére megmaradtak. A loggiák túlnyomó részét beépítették, vagy garázsnak használják. Sok padlásteret is beépítettek. Mivel bérházak voltak, az IKV-nak kellett (volna) rendben tartani. Az Albertfalva utca sarka egyfajta központ volt. Ott volt a tűzoltóság, egy cukrászda, rendelőintézet és a Csercsics kocsma (na jó, étterem). Nagyapám estére kissé kapatosan tért onnan haza. Bizonyára elvett birtokai keserűségeit öblítette le pár pohár borral. De kis unokája ilyenkor borvirágos jókedvre derítette. Albertfalva fél tucat vendéglátóipari egysége mára eltűnt. A Fegyvernek utca elejéről a posta is. A Szabadság út baloldalán, közvetlenül az út mentén az elhanyagolt sorházakban többnyire üzletek voltak. Csak félúton a Vegyész utca felé volt egy kis szolgalmi út a Szabadság útra kimenetel céljára.
 Örömmel pillantottam meg Mályusz Elemér (1898-1989) történész professzor nevét az Abádi téri emléktáblán. Mikor Mályusz Makóról felköltözött, a tisztviselőtelepen lakott egy ideig. A magyarországi középkor, hűbériség és rendiség kérdéseit kutatta. Eötvös kollégista, majdan történész édesapámra Mályusz előadásai pályaorientáló hatással voltak. Nagy tisztelettel mesélt róla. Mivel kedvenc tanítványa volt, ő búcsúztatta Mályuszt a tanítványok nevében. A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett a II. világháború zűrös időszakában, 1941-ben. Azonban rossz fényt vetett rá Hóman Bálinttal együtt írt nagyszabású könyvük, a Magyar Történet, ezért a háborút követően elvették tagságát. A rendszerváltás évében, pár hónappal halála előtt állították vissza.

Epilógus
Dicséretes és tanulságos emléktáblán megörökíteni legalább fél tucat jeles személy nevét, akik 1930 körül Albertfalván laktak. De hogy éltek a lakosok Albertfalán? Agyamban, emlékeim táblájára fiatalságom derűs Albertfalva-képe van felvésve. Ezt igyekeztem itt torzítás nélkül megosztani. Viszont tudatunk igyekszik a valóság árnyoldalait eltemetni vagy megszépíteni. Pedig a sokoldalúan árnyalt kép hitelesebb. Kutatói pályámból következik a kíváncsiság, kételkedés és forráskritika. Vajon hány hírhedt személy is lakott a telepen? Csak emléktégláinkból lehet felépíteni a közösségi emlékezet épületét. Ha a még élők torzításmentesen összerakják emlékeiket, a régi albertfalvai ÉLET is megelevenedik. Ha viszont kívülállókra, vagy pártos emlékezőkre bízzuk ezt, a múlt átalakulhat torz hiedelemrendszerré. Jól példázzák ezt a híradások a következő eseményről.
 Albertfalva születéséhez társult a Horthy korszak legnagyobb korrupciós pere. 1929-ben Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter kérte a minisztertanácsot, hogy tárcája 2,2 millió pengőért megvehesse a Magyar Általános Ingatlanbank albertfalvai építési telkeit, és ott, további 4,5 millió pengőért, egy mintalakótelepet húzzanak fel. A közpénzeket elsíboló politikus perén felsorakoztatott vádakhoz – hűtlen kezelés, sikkasztás, telekpanama – hasonlók nemigen fordultak elő Horthy Miklós kormányzó Magyarországán. Tanulságos elolvasni mindkét alább idézett írást. A Hvg cikke szerint Vass volt bűnös, aki közéleti szerepe mellett katolikus pap, 1924-től a kalocsai érseki káptalan vezetője, nagyprépostja is volt. De 1930-ban, a botrány kitörése előtt (szerencséjére) meghalt. Dréhr Imre bankár volt a miniszer politikai államtitkára és képviselő a Tisztelt Házban. Ő volt a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke is, mert már akkor is lehetett focival politizálni. Dréhr tűnt a legalkalmasabb bűnbaknak, de az ellehetetlenített Dréhr az ítélet előtt öngyilkos lett. Az albertfalvai vallásos szerző írása Vass József minisztert jóhiszemű vétlennek állítja be.
 Manapság annyi a fejlődés, hogy ilyen eseteket egyre gyakrabban leplez le a sajtó, csak korunkban erkölcsi kódex nem létezik, maximum börtön. Az udvari bohócok régen csörgősipkájuk védelmében mondhatták el meggyőződésüket. A Parlamenten kívül rekedt, önjelölt történészek pedig megírják véleményüket. Úgy vélem, mikor az emlékezetünkben bányászunk, igyekeznünk kell körültekintően feltárni a múltat és úgy rögzíteni utódaink számára.

Maksay Gábor

Irodalom
Hámori Péter, A Horthy korszak legnagyobb korrupciós pere, HVG, 2011. május 7. https://hvg.hu/itthon/201118_a_horthykor_legnagyobb_korrupcios_pere_kis_
Sümegh László, Világra szóló Panama Albertfalván, Albertfalvi történetek, 2017. november 5.
Sümegh László, Albertfalva története, 2017. október 24.

Nagyapám, Csercsics Márton 1895-ben született a Szombathelytől nyolc kilométerre fekvő néhány száz lelkes, színtiszta horvát lakosságú faluban, Nardán. A Csercsics család valamikor a nagy betelepítések idején érkezett Magyarországra. Az ószülők közül a papa suszter volt, a mama pedig a háztartásban dolgozott. Nagyapámat pincér tanulónak adták Szombathelyre, hogy kitanulja a vendéglátás fortélyait. Nagyanyámat Tóth Annának hívták, a Felvidékről származott, pozsonyi magyar családban született. Nagyszüleim 1920 körül házasodtak össze.
 Először Szombathelyen béreltek egy vendéglátó helyiséget Hérics kert néven. Az üzlet az első időkben egészen jól ment, mígnem egy nyári estén a kerthelyiségben megrendezett százötven fős rendezvényt tönkreverte a vihar. Nagyapámék a csőd szélére jutottak. Válaszút előtt álltak: úgy döntöttek, hogy feljönnek Budapestre, úgy gondolták, hogy a fővárosban talán nagyobb szerencséjük lesz. 1930-at írtunk ekkor.
 Nagyapám az Apostolok majd a Gundel étterem főpincére lett. Megtanult mindent, amit a szakmáról ebben az időben tudni lehetett. Nagymamám pedig Kelenvölgyben a Hangya Szövetkezet kis éttermében volt a szakácsnő. Néhány év alatt sikerült összegyűjteniük annyi pénzt, hogy egy önállóan vezetett üzlet megnyitásán gondolkodhattak.
 1935 táján az önálló étterem terve megvalósult: kerthelyiséges vendéglőt béreltek Albertfalván, a mai Fehérvári út és Albertfalva utca sarkán. A cégtáblán csak ennyi állt: Csercsics Márton vendéglője. A vendéglőnek három helyisége volt: egy kocsma rész pulttal, a hátsó teremben alakították ki az éttermet, a kerthelyiségben pedig hatalmas gesztenyefák álltak, melyek alatt nyáron zenés esteket tartottak. Fellépet itt a kor híres prímásának, Nyári Misinek a zenekara, de Simándy József operaénekes is. A kerthelyiségben gyakran tartottak esküvőket.
 A Csercsics, ahogyan csak egyszerűen az emberek nevezték, már reggel fél 6-kor kinyitott, hogy a környező gyárak dolgozói munkába menet meg tudják inni az első felest, majd fél 2-kor a műszak végeztével ugyanez megismétlődött. Öt-hat óra körül ismét összegyűltek az emberek, hosszú beszélgetések kezdődtek az asztalok mellett, és előkerült a kártya is. Nagyapám vendéglőjében megfordult az albertfalvi polgárság, a tisztviselő réteg és a munkásság is, nagyon sokan jártak hozzá, mivel szívélyesen fogadott mindenkit, szolgálója volt az albertfalviaknak, nem a meggazdagodás vágya hajtotta, hanem a szakma szeretete sugárzott az egész lényéből, és ezzel vonzotta oda az embereket. Az igazi üzleti titok az volt, hogy sosem mért alul a kiszolgált pohárba, mint amit rendeltek tőle. Az ilyen módszert mélyen megvetette. Mosoly és szelídség ült az arcán, valahányszor egy vendég belépett az ajtón, mindig kedvességgel, türelemmel, szeretettel fordult az emberekhez. Köszönésben megelőzhetetlen volt. Mindenki így ismerte Csercsics Mártont. Az általa vezetett vendéglő annyira hozzátartozott Albertfalva életéhez, hogy még 1985-ben – ötven év múltán is – az alábbi beszélgetést hallhattam a villamoson:
 – Hol szállsz le?
 – A Csercsicsnél.
 Nagyapám emberségére és segítőkészségére több példát is tudnék említeni. Amikor azt látta, hogy valaki nagyon nehezen tudja kifizetni az étel vagy a kisfröccs árát, az utolsó filléreket kapargatja össze a pénztárcája aljáról, mosolyogva csak ennyit mondott:
 – Hagyd el, majd legközelebb kifizeted. – (Ez többször is előfordult.)
 Egy másik példa:1945 januárjában német csapatok vonultak át Albertfalván, s harminc jugoszláv deportáltat itt hagytak a vendéglő kertjében, hogy majd a következő német transzport viszi el őket. A nagyapám a pincében rejtette el az embereket, rájuk dobálta a nyári székeket, hogy megvédje őket. Amikor visszatértek a németek, kérdezték tőle, hogy hol vannak a hátrahagyott emberek? Ő azt válaszolta, hogy már elvitték őket. Ez kész öngyilkosság volt a részéről, mert agyonlőhették volna az egész családjával együtt. A II. világháború után a harminc ember megmentéséért kapott egy köszönőlevelet a jugoszláv nagykövetségtől. Később, amikor Tito „láncos kutya” lett nagyapám megsemmisítette ezt a köszönőlevelet, mert ha előkerül, még ő lett volna a bűnös Tito támogatásáért.
 A II. világháború idején nagyapámat behívták katonának, addig nagyanyám egyedül vezette az üzletet. A családnak Budafokon volt egy borospincéje, innen hozatták a vendéglőbe a hamisítatlanul árusított, minőségi borokat. A borát szekszárdi, Balaton-felvidéki (Balatonfüred, Arács, Csopak) illetve balatonszentgyörgyi szőlősgazdáktól hozta be Albertfalvára. Amikor az oroszok átvonultak Albertfalván, az egész család a borospincébe menekült. Az orosz átvonulás alkalmával a katonák kifosztották a vendéglő pincéjét, a pincében tárolt hordókból kiitták a bort. Az üres hordókat azután a Dunába dobták. A nagymamám vette észre egy kicsit később, hogy CS. M. feliratú hordók úsznak a Duna vizén.
 1951-ben államosították a vendéglőt, pedig bérlemény volt, mégis magántulajdonként kezelték. Utána Kék Flaskónak nevezték el. 1973-ig működött, míg le nem bontották Albertfalva főutcájának más épületeivel együtt. Ezt követően a nagyapám „osztályidegen” lett, a „dolgozó nép ellensége”. Büntetésként Budafokon dolgozott egy gombapincében, majd Soroksáron volt csapos.
 Hamarosan minisztériumi szintről érkezett segítség, mivel méltatlannak érezték, hogy egy ilyen jó szakember ilyen körülmények között dolgozzon. A Széchenyi-hegyen az Úttörővasút végállomásánál lévő Utasellátó éttermébe került üzletvezetőnek. Majd a balatonfüredi mólón ugyancsak az Utasellátó üzletvezetője volt három évig. Nyugdíjba vonulása után szinte az utolsó pillanatig dolgozott: a Réti Sas vendéglő pincére volt. 1965-ben halt meg, hetvenévesen.

Bajóti Andor

Apai Béláné dr. Csepely Erzsébet az albertfalvi Petőfi Sándor Általános Iskola volt igazgató helyettesének írása az iskola alapításának 175. évfordulójára 2003-ból:

Az albertfalvai iskola ez évben ünnepli fennállása 175. évfordulóját, és kétszeresen ünneplek vele én is: mint régi diákja, majd később tanára is. E nagy idő két kis szeletéhez szeretnék némi emlékmorzsákkal hozzájárulni.
 A múlt század harmincas évei táján az egy utcás község főútvonalától jobbra és balra kezdett kinyújtózni, szép családi házakkal bővült a vasút felé eső terület, a dunai ártér feltöltése után pedig az OTI felépíttette holland mintájú kertvárosát. Megszaporodtak a gyerekek, új épület kellett az oktatáshoz. 1929-ben épült a mai Albertfalva utcában egy hat tantermes iskola különálló igazgatói lakással, elég nagy udvarral és tornateremmel, ahol azonban még sokáig nem tornáztak, mert itt kapott helyet a kápolna. Az oda vezető út egyik oldala tejszagú volt Vrana néni tejcsarnoka miatt (legkisebb lánya, Lili osztálytársam lett). A másik sarkon állt a cukrászda, ahonnan már reggel krémesek illata szállt. De milyen krémeseké!
 1931-ben ide hozott édesanyám, hogy ember legyen belőlem. Sokan voltunk, és Emma néni várt bennünket. Sokáig őriztem levelét az osztálytársak aláírásával, amikor a kanyaró levert a lábamról. És nagyon elszomorított halálos betegsége, mely hamar elszólította közülünk. Utóda figyelmeztetett minket, s mi lábujjhegyen mentünk el ablaka alatt, míg élt és szenvedett. Igazgatónkat inkább tudtuk, mint láttuk, s igazán nem volt Pogány, mint a neve.
Tanítóink közül Körmendiné, Sokorai stb. jutnak eszembe Emlékezetessé lett egy fiatal tanítónő, Balogh Gizella, a minden nap íratott és kijavított házi feladatai által, továbbá a katolikus hitoktató, Bergendi tisztelendő úr, aki szerette a gyerekeket, akármilyen vallásúak is voltak. (Szomorú, hogy emléktáblává kellett válnia.)
 Olvasni fonomimikával, azaz betűmutogatással tanultunk, ez elég jól bevált, s később kitűnően használható volt a tanár háta mögötti hangtalan beszélgetésre. Írni ekkor még dőlt betűkkel kellett, s volt külön szépírás, beszéd- és értelemgyakorlat, továbbá sok-sok helyesírás.
 Másodikos korunkban kertecskét kaptunk a kerítés és az iskolafal között. Szépen ültettek, kapálgattak benne a szülők. Mi jól megvoltunk korunkat megelőzve a koedukációban a fiúkkal a harmadik osztályig, mely nagy változásokat hozott: férfi tanítót, Szabados Gábor bácsit. Ő volt a bors: kicsi és erős, aki fiú vigyázókra bízta nyáját; ők a lányokat ekkor még nem tartották „szép nemnek”, de jónak sem. A községi bába, aki egyedül nevelte fiát, nagyon rábízta a tanító bácsira a nyughatatlan fickót. Így minden nap nadrágja kiporolásával kezdődött azon filozófia alapján: ha megtette, megérdemelte, ha nem tette, majd fogja, akkor is rendben vagyunk. Körmös is volt. Utána imádkoztunk, majd jöhetett a kis és nagy szorzótábla.
 De ez már nem az új iskolában történt, hanem a régiben, mely az országút mellett álló emeletes kockaépület volt nagy udvarral, izgalmas félszerrel. A padlók recsegtek, a lépcső meredek volt, és dübörgött a szünetben a lerohanók alatt. Mindennel együtt nagyon alkalmasnak látszott az akkor olvasott Kőszívű ember fiai című regény eljátszására. A magam számára természetesen Baradlay Richárd szerepét tartottam legjobbnak, a fiúk ugyanis szóba sem jöhettek ilyen „komoly” feladatra. (Ez az épület ma már csak emléktábla a cérnázó gyár falán.)
 Több, mint hatvan évvel később egy régi osztálytárs találta ki, hogy e csendes faluban töltött gyerekkorunk emlékeit élesszük újjá és találkozzunk. Nehéz feladatra vállalkoztunk: az új építkezések szétszórták a múltat, az élet megtizedelte az embereket, a hirdetésre nem jelentkeztek. Tízen tudunk még beülni a régi padokba, hogy meghallgassuk Ambrózy Laci iskolaköszöntőjét, részt vegyünk az „Albertfalvi Napok” programjában, örüljünk egymásnak, és bizonyítsuk: a lélek lassabban öregszik.
…
1950. január 1-jén Albertfalva Budapest XI. kerületével egyesülni kényszerült. Utolsó ajándéka a nagyközség vezetésének az „új” iskola emelet-ráépítése volt azzal a kikötéssel, hogy benne a tanítás fel kell, hogy emelkedjék a fővárosi iskolák szintjére. Ez nem bizonyult nehéz feladatnak, hiszen már korábban is általános iskolaként működött, és felsőtagozatában sok kiváló polgári és középiskolai tanár dolgozott: Ácsainé, Müllerné, Rézbányainé, Forgó Sári, Schlett Erzsébet, Lengyelné, Sebestényné, Érdiné, Varga Zsóka, Boglucz Béla, Kucsera Lajos, Szirbik Ferenc, majd Martinkó Béla és még sokan mások. A névsor nem teljes. De nem maradt el tőlük az alsó tagozat sem: Lantosné, Nagy Gabi, Balogh Gizella, Kucseráné, Szántó Gizella, majd a Román házaspár, Vámosné, stb.
 Közéjük kerültem friss diplomásként az 1949/50. tanévben, és ott dolgoztam nyolc éven át. Kartársam lett régi tanítónk, Gizi néni és hajdani osztálytársam, Szántó Gizi is.
 Rögtön osztályt kaptam: hatodikos csak fiúkat, akikre épült az úttörőcsapat rendje és „eleganciája”. Óh, azok a ropogós fehér ingek és zoknik, a kis kék őrsi zászlók, melyek jelvényei egy-egy lelkes édesanya hímzései voltak! A fiúk az ünnepélyeken rendet tartottak, és tőlük tanultam nem irtózni a bogaraktól, békáktól, gilisztáktól, melyeket a kirándulásokon ujjongva nyomtak az orrom alá, a gyűjtemény pedig bevándorolt Boglucz tanár úr szertárába. Az osztályt az idő szétszórta, de rájuk a most nyugdíjba vonult Verbényi atyával együtt emlékezünk.
 Az igazgatói lakást ekkor Orosz László és családja négy szép gyerekkel lakta. A legkisebbet székre kellett állítani, ha verset mondott, hogy látható is legyen. Az igazgatótól – eredeti foglalkozása pap lévén – szép hosszú beszédek hangzottak el az értekezleteken, és emlékezetes maradt búcsúztatója is, amikor rövidesen távozott körünkből. A csillagos nyári estében a Búsuló Juhász teraszán ült együtt a testület, húzta a cigány és szállt a nóta…
 Az új igazgató mokány, kemény kun volt, Fellner László. A földre szállt Lenin képére emlékeztetett, röviden mutatkozott be, s közölte, hogy én leszek a helyettese. A válaszom „nem” volt, de az oktatási osztály döntött, és a nyakamba szakadt „nagy tisztség” vég nélküli munkás hétköznapokat eredményezett: ketten voltunk igazgatás, gazdasági iroda, adminisztráció, tanár két, majd a gyerekek létszámának emelkedése miatt három műszakban.
 Ez később tarthatatlanná vált, és először a volt községi istállóból kellett kisegítő épületet létesíteni, majd megépült a Mezőkövesd utcai iskola, mely a terület szétválasztásával járt nem minden ellenkezés nélkül. Meg kellett szüntetni az igazgatói lakást is, hogy legyen hol étkeztetni a gyerekeket,
 Ezen évek alatt sokat tanultam, amire kezdőként szükségem is volt: többek között azt, hogy az irattárban mindig rendnek kell lennie, a fontos dolgokat dossziéban kell kiemelve tartani, a statisztikában a hasraütés nem célszerű, és a szülőt, ha dühösen kiabálva érkezik, le kell ültetni, mert ülve nem lehet hangoskodni. Legfőképpen pedig azt, hogy emberekkel dolgozni a legnehezebb, mert mindenkinek lelke van.
 A nagy rendcsinálás ihletett arra is, hogy az akkor közel 150 éves iskola pincében szétszóródott irattárát összerakjam. Vajon mi lett belőle?
 Közben – még ma is úgy érzem – jó közösséggé szerveződtünk, felnőtt és diák szerette ezt az iskolát. A diófás udvaron jó focizások folytak a természetes kapuk között, olykor igazgatói közreműködéssel. Az egyik végzős osztály önállóan rendezett nekünk 100. magyar órát nagy sikerrel. Az én külön örömem volt a még alig óvodás korú lányomnak meglepetésként a műsorba épített szavalata, Vörösmarty Mihály Petike című verse. Egy másik osztály a tisztasági verseny győzelme érdekében felsúrolta az olajos padlót is, hogy az se legyen fekete (persze eredmény nélkül).
 Különösen nagyszerűen dolgozott a színjátszó kör, melynek lelke Rézbányai Dezsőné tanár volt. Két kiváló előállítású darabot láthattunk tőlük: a János vitézt és A kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesejátékot. Mindent: rendezést, díszleteket, ruhákat maguk csináltak. Csak a kiskakas jelmeze kb. 300 rongyból készült színes „tollból” volt összeállítva. Örömmel és tehetségesen, az iskolai munka zavarása nélkül dolgoztak a szereplők és segítőik, közülük talán legboldogabb az a négy fiú volt, akik a színfalak mögött hasalva „hullámoztatták” a tengert, melyben legerősebb osztálytársa nyakában úszott János vitéz.
 Közben bemutató tanításokat tartottunk alsó- és felsőtagozati tárgyakból több iskola nevelőinek jelenlétében, szakmai továbbképzésekre jártunk, értekeztünk és jegyzőkönyveket írtunk vég nélkül, jó hírünk lett a kerületben.
Nehéz kérdés volt mindig a pénz: mire, mennyit?
 Érdi Antalné kolléganőnk édesanyja operaházi korrepetitor volt. Segítségükkel hangverseny jöhetett létre az akkori József Attila Gimnáziumban az iskola javára neves operaénekesek közreműködésével, nagy sikerrel.
 Úgy éreztük, a szülők kedvezően értékelték munkánkat, sokat segítettek szociális területen is.
 Szívesen emlékszem vissza a testület fehér asztalos együttléteire, melyeket nevünkhöz alkalmazva – hiszen Petőfi iskola voltunk – a március 15-i ünnepség kapcsán tartottunk meg a testület tehetséges tagjai által adott műsorral. Felejthetetlen volt Lengyelné zongorakísérettel egyhangon előadott végtelen ófrancia balladája, a Martinkó-Stima duó opera és állatvásári párhuzamos közvetítése és Román Pál Ami az értekezletekből kimaradt című monológja.
 Az egyenletes fejlődést azonban 1956 eseményei megállították, hírek és tévhírek forgatagába kerültünk, kiürült az iskola, halálhír érkezett diákjaink sorából, Tandari Tamásé, és egyedül rám maradt a feladat – hiszen én laktam helyben –, hogy az óránként változó körülmények között megóvható legyen az épület és berendezése. Ez nem ment könnyen, de sikerült.
 A sokk után lassan visszaállt a rend, de már nem volt annyira családias a légkör. Az új tanév már új igazgatóval és az én áthelyezésemmel indult…
 Ma már a régi-új iskolát Don Bosco szelleme védi, és egy feladatában naggyá nőtt Petőfi tanintézet ünnepli a 175. évet.
 Erőt, egészséget hozzá!

Apai Béláné dr. Csepely Erzsébet

Kölyök koromban gyakran meglátogattuk a nagynénémet Albertfalván, a Mesterházi utcában. (A háború vége felé az édesanyám is ott lakott a három éves bátyámmal, és amikor légiriadó volt, igyekeztek Budafokra menekülni, a Törley pincékben húzták meg magukat.) A Kitérőnél szálltunk le a villamosról, volt bejáró út egy valamikori jéggyár, és egy deszkakerítésű gépállomás között.
 Öt-hat hasonló korú srác volt az utcában, szívesen lógtunk együtt. Jó hely volt a patak partja, fürödtünk, néha még pecáztunk is, persze halat soha nem fogtunk, viszont egy „ügyes” hajításnál a mellettem levő kölyök beleakasztotta a horgot a fülembe. Nem volt vész, kibírtam. Középtájon volt egy zsilip, ami valamikor a bolgárkertészetet látta el vízzel. A zsilip után kezdődött nemsokára egy betonkerítés, amelyik az Épületelemgyárat fogta közre, minden sarkán egy őrtorony. Rabokkal dolgoztattak. (A kerítés egy kisebb része még látható.)
 Vasárnaponként a környékbeliekkel lementünk a Duna-partra napozni, fürdeni. Akkor még nagy homokos terület volt szabadon, nyugodtan eltölthettük a délutánokat. Volt egy orosz „előretolt helyőrség”, (Rejtő Jenő után szabadon) akik abban a családi házszerű épületben laktak, amelyik még mindig megvan. (Természetesen, annak idején nem így nézett ki.)
 Öt-hat orosz katona lakott ott, a ház mellett volt néhány tornaszer, ott szórakoztak, töltötték a napjukat. Sokszor beszélgetésbe elegyedtek velük a felnőttek, bár nem mindig voltak barátságosak, leginkább, amikor az officer is ott volt. Minket, kisebb kölköket szívesen fogadtak, még játszottak is velünk.
 Egyik alkalommal a patak töltésén beleléptem egy törött üvegbe, és kegyetlenül folyt a vér a talpamból. Hova menjünk, mit csináljunk? Természetes volt a választás, menjünk az oroszokhoz. Ahogy meglátták a bajomat, rögtön hoztak kötszert, leápoltak, megkínáltak valami sütött csudával, nem tudták hogyan vigasztaljanak engem és a társaimat. Még ma is emlékszem a szegényes helyzetükre, füstös konyhájukra, tűzhelyükre, kopott környezetükre. Bizony, nem volt túl jó dolguk.
 Egy alkalommal az egyik nagyon neki volt keseredve, ezt a felnőtt kísérőink is észrevették, és kézzel-lábbal igyekeztek megtudni, mi a baj. Valahogy megértették, a feleségétől kapott levelet, de nem volt otthon már két éve. És sírt. Orosz ide vagy oda, sajnálták, próbálták megnyugtatni, de nem sikerült.
 A patak jobb oldalán volt egy kőfaragó üzem, (ezen a helyen most egy benzinkút található), mögötte egy hosszabb sárga épület, amiről igazán mi nem tudtuk, micsoda, de az emberek OTI-háznak hívták. Az OTI-házi srácokról elterjedt, hogy kemény fiúk, szeretnek verekedni, inkább ne kezdjünk ki velük, mert rosszul járunk. Nem is igen mertünk átmenni a másik oldalra, maradtunk a helyünkön. Az OTI-ház mögött, és egy kicsit lejjebb volt a Lóden Posztógyár. Biztosan volt becsületes neve is, de minket nagyon nem érdekelt, viszont tetszett, amikor szirénázva jöttek a tűzoltók, mert elég gyakori volt a tűzeset. (Ezen a területen van most egy sor új ház.)
 Általában decemberre hízott meg a nagynéném malaca, hívták a hentest, Máté bácsit, aki elintézte a dolgokat. A szomorúbb része ezután jött: be kellett szolgáltatni egy bödön zsírt.
 El kell azt is mondanom, amikor az Andor utcai iparvágányokra betolták a vagonokat, működött a hírlánc, hogy megjött a tüzelő. Sötétedés után a merészebbek üres zsákkal a kezükben „éppen arra jártak”, és érdekes módon visszafelé majd meg szakadtak a szén súlya alatt.

Tóth László

Fotó: Fortepan/UVATERV

Édesanyám mesélte, többször is az évek során, újra és újra előjött valahogy, valamilyen összefüggésben, sűrűbben, amikor már ő maga is egyre inkább az emlékeiben élt. A helyszínt magam is jól ismertem, hiszen gyermekkorom érdekes, sok élményt nyújtó része volt a Feneketlen tó, a tűzoltóság, s mellette az üres telek határolta térség. Az idők során bánatunkra sok minden megváltozott, az üres telek eltűnt, beépült az akkori Sport Szállóval, és vele átellenben a Park Színpaddal. A húsbolt a sarkon viszont, ahol a tulajdonképpeni történet játszódik, már az 50-es években megvolt, magam is jártam ott többször, ha valamit be kellett szerezni.
 Az egész történet semmi más, mint egy váratlan találkozás, valami hétköznapi, jelentéktelen, próbálom elképzelni mégis a drámaiságát, hogy ilyen mély nyomot hagyott. Egy elegáns, jól öltözött férfi odalép édesanyámhoz, üdvözli, és hálás köszönetet mond neki. Édesapám, akit gondolom éppúgy meglepett a váratlan esemény, mint édesanyámat, kissé odébb áll, nem akar zavarni, hagyja őket röviden beszélgetni, de nyilvánvalóan nincs örömére a dolog, sok mindent gondolhat ekkor, mégis emberi fantázia nem igen tudta volna úgy megrajzolni ennek a váratlan találkozásnak történetét, mint az 50-es évek félelemmel átitatott valósága.
 Amikor édesanyám elmeséli édesapámnak, hogy honnan ismeri az előbbi férfit, az elsápad és összecsapja kezét a fején. Talán még elmormolja a kérdést: „Tudod te, mit tettél?”
 Édesanyám vidékről került fel a fővárosba, édesapám Erdélyből. Mindenkinek nagyon nehéz volt a megélhetés, szüleimnek különösen. Édesanyám női szabó mesterlevelével nem igen ment eleinte semmire, nehéz fizikai munkát vállalt egy épületszerelő vállalatnál, gondolom építkezéshez készítettek ott betonelemeket. A dolog érdekessége, hogy a munkások egy része, talán nagyobb része politikai fogoly volt. A rabok pedig segítettek édesanyámnak, a nehéz munka egy részét átvették tőle mindenféle magyarázkodás nélkül. Bizonyára figyelték őket, nem igen beszélgethettek. Egyszer, napok vagy hetek múltán, az egyik rab egy levelet csúsztatott édesanyám kezébe, és kérte, hogy küldje el a címzettnek. Édesanyám természetesnek vette, nem is szólt senkinek, megtette, amire kérték. Aztán eltelt egy jó idő, a családunk a Ménesi útról a Zsombolyai utca 3-ba költözött, az akkori kollégiumban kaptak a szüleim egy házmesteri lakást. Az épület ma egyébként Újbuda Polgármesteri Hivatala. A Forradalmat itt éltük át, halvány emlékeim vannak róla, ahogy a pincébe húzódtunk, fent az épületben nem lehetett biztonságos, hiszen velünk szemben volt a rendőrség épülete, azt folytonosan lőtték. A belövések nyomai még évekig emlékeztettek 1956 őszére.
 A Forradalom utáni idők hoztak némi könnyebbséget, adtak némi biztonságot. Ebben a valamelyest oldódó légkörben történt a fenti találkozás. A történet jelentéktelen, a történelmi kor szégyenteljes, emberi oldala viszont példamutató: hogyan maradhatunk emberek az embertelenségben.

Ónodi László

Fotó: Fortepan/Belházy Miklós

Apám kőbányai gyerek volt, és nagyon büszkén tudta mondani, hogy Kőbánya az ő fatornyos faluja. Én ezen felbátorodva mondogatom, hogy az enyém meg Albertfalva. Ő 1948-ban költözött ide, és esze ágában sem volt elköltöznie, még a XI. kerületből sem. Én már itt Albertfalván születtem. Amikor a katonaságnál kérdezték, hol lakom, és én mondtam, hogy Albertfalván, a vidékiek megkérdezték, hogy melyik vonattal járok? A 47-es villamossal, válaszoltam ilyenkor.
 Albertfalvának 1941 óta van temploma. A Szent Mihály templom. Nem fatornya van, hanem betonból készült. Szép magas. Nagyon szép a panoráma a legtetejéről nézve. 1944-ben onnan nézték, hogy jönnek az oroszok Budafok irányából Kelenvölgybe. Egy templomtorony mindig ígéretes terület a fiatal fiúknak. Legalábbis azoknak, akiknek módjuk van be-, illetve felmenni, akár a tetejére is. Vagyis a ministránsoknak. Mindig is tilos volt felmenni a torony legtetejére. Azért néhányan feljutottunk. Az idősebb ministránsok megérték a pénzüket. Talán nyolc éves lehettem, amikor a bátyámra való tekintettel, mint a „kis Fejes”, egyszer velük mehettem fel. „Na de ha eljár a szád, akkor…” Nem járt el, mert tudtam, hogy valóban meg kapom a verést. Nagyszerű érzés, amikor a nagyok bevesznek a csapatba, és velük lehet lókötősködni. Szerintem ezt minden férfi ismeri. Öten vagy hatan mentünk fel. A torony belsejében falépcső vezet a fal mentén körbe, felfelé. Jó meredek. Szóltak, hogy vigyázzak az egyik lépcsőfoknál, hogy törött, lépjem át, nehogy leessek. Innen már tudtam, hogy nem először mennek fel. Recsegett-ropogott az egész, még a korlátok is. A harangok állvány emeleti szintjén galambok röppentek fel, és repültek ki a szűk ablaknyílásokon, úgy, hogy a frász jött rám. Még sosem láttam a harangokat, amiket régebben kézzel, kötéllel húztak. A tetőn egy vízszintes, acél csapóajtó van, amit nem is olyan könnyű kinyitni. Naná, nehogy a szél lefújja. Én alacsony voltam, így a többiek felváltva felemeltek, hogy úgy kb. derékig kiérjek. Nem kaptam levegőt, olyan gyönyörű volt a panoráma. Csepelig, Kelenföldig, Rózsavölgyig ellátni. Majd elájultam a gyönyörűségtől. Fantasztikus látvány volt: az OTI telep, a Kőműves telep, a mostani Fehérvári út a villamos sínekkel, és két oldala mentén a legrégebbi házakkal, a „szocreál” telep…
 Amikor a 70-es évek elején, mielőtt el kezdték volna bontani Albertfalvát, az egyik barátom bátyja engedélyt kapott a plébánostól, Ormai Gusztáv atyától arra, hogy lefényképezze a még érintetlen Albertfalvát. Mondani sem kell, hogy ott voltam fent vele néhány edzett ministránssal együtt. Guszti atyának mondtuk, hogy mi nem szédülünk, mert csak az mehetett fel, aki nem szédül. Ha-ha! A fiatalember egy Zenit márkájú fényképezőgéppel tizenkét lépcsőben fotózta körbe Albertfalvát. Mintegy húsz év múlva megkérdeztem a barátomat, hogy meg van-e a bátyjának a negatív. Mérgesen mesélte, hogy a bátyja, aki fényképezet, egyszer elköltözött, és azóta nem találja. Kétszer átkutatta a házat, de nem találta. Azt mondta, hogy ez a felesége műve, és ezért el is lehetne válnia. Ráadásul kissé beleőrült, mert papírra nem hívatta le a képeket, csak a negatív tekercs volt meg. Ez tényleg tragédia. Milyen hihetetlen érték és emlék lenne, ha meg lennének a képek, és láthatnánk az érintetlen FATORNYOS FALUNKAT!
 Manapság már mindenhol elektromos, sőt már távirányítású is a harang működtetése. Régen nem így volt. Mindenki tudja, hogy emberek húzták a harangkötelet. Ez a ministránsok privilégiuma és megtisztelő feladata volt. Már csak azért is, mert komoly fizikai erőnlétet igényelt. Több száz kilósak a harangok. Amikor kb. nyolc éves lehettem, addig könyörögtem, hogy húzhassam, amíg menet közben odaengedtek a kötél végéhez. A kötél talán egy méter magasra fölrántott. Nagyon megijedtem, és mihelyt földre értem elengedtem. A nagyobb ministránsok nagyot nevettek, mert tudták, hogy ez fog történni. Mondták, hogy majd ha felnövök, akkor jöjjek.
 Az esti harangozás háromszor az Üdvözlégy Mária elimádkozásának ideje alatt a nagy haranggal történik, és egy miatyánknyi idő a kis haranggal történik. Ez összesen, mintegy 3-5 percnyi idő. A 60-as években egy hétköznap este a már 14-16 éves nagy ministránsok bezárták a sekrestye ajtót, és elkezdték a harangozást. Én is ott voltam, mint néző. Az utolsó menetet nem akarták abbahagyni. Egyfolytában harangoztak, egymásnak átadva a kötél végét. Így mintegy 15-20 percet harangoztak megállás nélkül. Guszti atya átjött a plébániáról, de mivel nem tudott bejönni a templomba, hát az ajtót verte ököllel. Fent nem hallottuk, annyira zúgott a harang, és előbb utóbb persze a fejünk is. Miután befejezték és röhögve lementünk, Guszti atya kiabálva várt, hogy már néhány lakó, akinek volt telefonja, már a rendőrségre is betelefonált. (Vajon kiknek volt telefonja a 60-as években?) Guszti atya jól lehordta az egész társaságot, és egy hónapra eltiltotta őket a harangozástól. Valójában ő ilyenért nem tudott haragudni. Tudta ő jól, hogy az ilyen fiúkból lesznek a valamire való emberek.
 A torony most is méltóságteljesen áll, és köszönti a hazatérőt. Akár az egykori ministránsokat is, még ha nem is szólnak a harangok.
 Megjöttél? Örülök Neked!

Fejes Imre 

Fotó: Szondy Dávid

„Jaj, Istenem, a világ,
Kinek szoros, kinek tág.”

A 2010-es évek első felében évekig jártam Csepelre zeneovit tartani egy játszóházba. Akkor már Albertfalván laktunk. A nagyobbik fiam volt kisiskolás, a kisebbik óvodás. Hetente egyszer elmentem a kisebbik fiamért az albertfalvi óvodába, a nagyfiamért a kelenföldi iskolába, és a legnagyobb forgalomban nekiindultunk együtt a hosszú útnak. A városba bejáró csepeliek jól tudják, hogy az az út, amit forgalommentes időszakban fél óra alatt meg lehet tenni, az csúcsidőben akár a háromszorosára is nőhet. Jártam én délelőttönként is Csepelre, tudom, milyen érzés suhanni a Weiss Manfréd úton. De ezeken a délutánokon megtapasztaltam az ellenkezőjét is. Minden egyes alkalommal azon imádkoztam, hogy ne nagyon késsünk el. Emlékszem, egyszer olyan sokáig utaztunk, hogy sikerült memorizálnunk nagyfiammal Kányádi Sándor rendkívül hosszú, ám szenzációs versét: Az elveszett követet. Én minden egyes ilyen feszültséggel teli utazás során megfogadtam, hogy kész, befejeztem, nem megyek többet, ez lesz az utolsó, nem éri meg az egész.
 Kevesen is jártak hozzám, viszont az a néhány gyerek annyira lelkes volt, hogy miattuk soha nem mertem azt mondani, hogy nem jövök többet… meg hát nem is igazán tudok könnyedén nemet mondani, főleg ha zenéről és gyerekekről van szó.
 Járt hozzám egy édes kisfiú. Az anyukája, mint megtudtam, igen messziről hozta őt el hozzám. Mondanom sem kell, igen megtisztelőnek éreztem ezt az áldozatot. Egy másik kisgyerek anyukája hívta őket, akivel réges-régi jó barátok voltak. Ez nekik amolyan „kettő az egyben” barátnős-kulturális programot jelentett: a gyerekek zenéltek és játszottak, az anyukák pedig jót beszélgettek, vagyis mindenki jól érezte magát.
 Aztán egy idő után már tényleg feladtam. Nem jártam ki többé Csepelre. A kisebbik fiam is iskolás lett. A játszóház, amelynek életében kezdetektől jelen voltam, s amelynek tulajdonosát közelről ismertem és kedveltem, bezárt.
 Egy nap ebédért mentem a Vegyész utcai Retro Kifőzdébe. Megláttam egy ismerős hölgyet, aki a családjával ebédelt ott. Nem tudtam honnan, csak azt tudtam, hogy ismerem. Nagyon sokszor járok így. Találkozom valakivel, főként egy anyukával, és kell egy kis idő, hogy a bent kattogó fogaskerekek kiadják a megfejtést, vagyis hogy honnan is ismerem én ezt az embert. Ez most sem volt máskánt. Mire beugrott, hogy ő a Csepelre járó anyuka, addigra ő már rég tudta, hogy én ki vagyok. Neki persze sokkal könnyebb volt beazonosítania engem. Egyszerre kérdeztük egymástól teljes értetlenséggel, hogy „Te mit keresel itt?” És egyszerre is válaszoltuk egymásnak magától értetődően, hogy „Én itt lakom!” No, ezek után döbbentünk rá mindketten, hogy egymástól kb. 100 méterre élünk már évek óta. És mi, akik Albertfalván lakunk az Abádi tér egyik és másik oldalán, itthon eddig még sosem futottunk össze véletlenül, közben pedig Csepelen heti rendszerességgel találkoztunk.
 És itt még nem ért véget a közös történetünk! Kiderült, hogy nemcsak a jelenünkkel, de a múltunkkal is kapcsolódunk egymáshoz. Szomszéd mivoltunkban innentől kezdve már többször összefutottunk egymással és beszélgettünk. Kiderült, hogy ők minden nyáron eltöltenek egy hetet egy Kiskőrös melletti tanyán. „Tényleg? Hol?” – kérdem én izgatottan. – „Nekem is vannak Kiskőrösön rokonaim, sőt a férjemnek rengeteg rokona van ott anyai ágon! Mi is járunk a tanyára, ahol férjem édesanyja felnőtt.” Azt mondja, ők Feketehalomra mennek minden évben. „Ez komoly? Hát mi is! Ott van a férjem édesanyjának a szülői háza, odajárunk majd minden évben családi találkozókra!!!”
 Hát, ilyen kicsi a világ, miközben milyen hatalmas is egyben. Akiknek nincs dolguk egymással, lakhatnak egy utcában, sőt egymás mellett is, akkor sem fog összeérni a lelkük, soha.
 Akiknek viszont találkozniuk kell az életben, azok mindenképpen találkoznak, lakjaknak bármilyen közel, vagy bármilyen távol egymástól. Az ő lelkük egyszer csak összeér.

„Lám, énnékem a világ
Se nem szoros, se nem tág.”

 Znamenák Rita

Albertfalva kertvárosába hozott a gólya egy Pozsonyi úti (mai Derzsi utcai) kis kétszobás lakásba, harmadik gyerekként. Szüleim emiatt kicsit szűknek érezték a lakást, és amikor lehetett, átköltöztek egy emeletesbe, a Jókai utca 25-be (ma Vegyész utca 32.).
 Elképzeléseiket még csak kezdték megvalósítani, de a háború közbeszólt. Mivel a telepen a lakások nem voltak alápincézve, úgy igyekeztek gondoskodni a lakók biztonságáról, hogy a kertekben építettek egy hosszú, közös óvóhelyet, a tömbök két végén kijárattal. Ezt aggodalmas Apukám – egy-két légiriadót és Csepel bombázását ott átélve – nem tartotta elég biztonságosnak, és beköltöztünk anyai nagyapámékhoz, a Szent János térre. Ott éltük végig Budapest ostromát, a Várhegy oldalában.
 Márciusban a jó Isten küldte Gorka nénit Albertfalváról azzal a hírrel, hogy ott már vonulnak kifelé az oroszok, Csetle bácsi a jegyzőnk és a gondnok rendet és nyugalmat tart fenn. Hatalmas volt az öröm, mert mint kiderült, Albertfalva akkor a béke szigete volt.
 Annak ellenére, hogy egy fontos vasútvonal és a Duna túloldalán lévő csepeli gyárváros között terült el, bombatalálatot alig kapott. A kertváros épségben várta hűséges lakóit, és azok boldogan jöttek, akárhol is élték át az ostromot.

„Kérdezd meg a virágot,
Ha szétbontotta szirmát
S felserdült karcsú szárán
A nap felé nevet,
Hogy összezsugorodva
Bújnék-e földbe újra,
Tanulni új sötétet,
Feledni az eget.”
(Devecseri Gábor)

 1945 márciusában kisütött a nap Albertfalván. A kertvárosiak rövidesen rájöttek, milyen szerencsések, mert a kiskerteket felásva zöldségeket ültethettek, és a fáskamrák végében összebarkácsolt ólakban még innen-onnan szerzett baromfiakat is nevelhettek.
 Nekünk Zsolti bátyám ügyessége folytán nyulaink is voltak. A bátrabbak még kecskéket is szereztek, így a tej ellátásról is maguk tudtak gondoskodni. Szerencse volt, hogy a Jókai utca (ma Vegyész utca) Budafok felőli oldalán egy nagy rét húzódott, ahol lehetett az igénytelen kecskéket legeltetni, a nyulaknak füvet gyűjteni.
 A lábszomszédainknál is voltak kecskék, de ők malacot, csirkét, libát is tartottak. Én nagy élvezettel néztem a kecses, fehér, önfeledten ugrándozó kis kecskegidákat.
 Felrémlik Simon bácsi alakja – hosszú, szép szál ember volt – amint viszi naponta télen-nyáron a kecskéit, és amiért külön megcsodáltuk, hogy ha sáros latyakban jöttek haza a rétről, külön megmosta, megtörölte az állatok lábát. Így felesége nem szidta, amikor átvezette őket az előszobán, konyhán a hátsó kis kertbe, ahol jól megvoltak másnapig.
 Bár volt a kertvárosnak játszótere is hintával, homokozóval a mai Abádi téren, de nekünk igazi játszóteret és nagy felfedezéseket a rét adott. A Gyékényes utca folytatásában a háború előtt elkezdett építkezések félkész házai álltak, amelyek pincéjében sokszor feljött a talajvíz, remek tutajozási lehetőséget kínálva az ott maradt nádpallókon. A bombatölcsérek alján megrekedt víz pedig a békák, ebihalak, tarajos gőték birodalma volt. A réten sok gaz, bogáncs, bokrok, cserjék: remek helyek a bújócskázáshoz, tapasztalatgyűjtéshez.
 Akkor figyeltem fel rá, milyen szépek a vadvirágok, mikor Anyuék az Úrnapi körmenethez velünk gyűjtették a sárga repcét, füvet, vadrózsa szirmát, amelyből gyönyörű virágszőnyeget készítettek.
 Akkor még nem beszéltek környezetvédelemről, de a gyakorlatban éltük a gondos hulladékkezelést. Nálunk alig volt szemét, mert a nyulak a konyhai hulladékon osztoztak a csirkékkel. Azért persze volt szemetes bácsink is, aki mindig fehér kötényben kísérte fedeles kocsiját húzó lovait, és hatalmas nagy csengővel jelezte közeledtét.
 A mi gyümölcsfáink is igen jó szolgálatot tettek: kertünkben egy cseresznye, egy meggy és öt sárgabarack fa volt. A barackfák sokáig kitartottak, még az én gyerekeim is ettek a nagymama lekvárjából.
 Igazi falu lett a kertvárosból is: kukorékolásra ébredtünk, tyúkok káráltak, kecskék mekegtek. Esemény volt, ha a kisbíró megállt az utcasarkon, dobolásával hívta a környékbelieket, hogy új híreket, szabályokat hirdessen ki. A nagy bajuszát nem irigyeltem, de a dobját szívesen kipróbáltam volna.
 Volt szép községházánk, tűzoltóságunk, rendőrségünk.
 Kinyitottak a boltok is a Fő utcán. Elsőnek a Csercsics, a falu egyetlen kocsmája, mellette a tejcsarnok. Volt néhány hentes is, Szekeresék, Barbaróék, de a legszebb a Horváth bácsiéké volt, a kis köz mellett. A jegenyefák még most is jelzik a helyét. A Göttler család három fia három élelmiszerüzletet működtetett a Fő utca három pontján.
 A Fonyód utca sarkán Wittmann bácsiék szép kerékpárjavító műhelye állt.
 Volt egy befogadott kutyánk, Bodri. Egy volt az elhagyott kutyák közül, akik keresték a helyüket a háború utáni világban. Több udvarban is otthonos volt, hol ide, hol oda járt be. Mivel nőstény kutya volt, kölykeit is hol itt, hol ott rakta le.
 Egyszer aztán megunta, hogy mindig elveszik a kicsinyeit, és jól eldugta őket az árokban. A Gyékényes utca akkor még nem volt csatornázva, és az árokból a sarkon vezették le a vizet a szennyvízhálózatba. Ezt a kis zugot választotta ki Bodri „gyerekszobának”. Csakhogy amikor a hálózat tisztítása miatt a vízművesek megnyitották a csapot, a víz épp itt ömlött ki szökőkútként. Mikor meghallottam a kiskutyák vinnyogását, szaladtam Anyuhoz, hogy segítsen. Az ő erélyes nógatására ment le Bodri a számára is veszélyes vízözönbe többször is, és végül hat kis gombócot hozott ki.
 Nagyon büszke voltam édesanyámra, milyen határozott szeretettel érte el Bodrinál, hogy mentse a kölykeit, és milyen türelemmel fogadta be a héttagú családot.
 Persze mi is heten laktunk együtt, ami szerencse volt, mert így nem raktak be hozzánk hivatalból társbérlőket, ami akkor szokásos hatósági intézkedés volt, és sok család életét keserítette meg évekre.
 1949-ben nagy veszteségként éltem meg, hogy Anyukámnak – és persze a környék több asszonyának is – el kellett menni dolgozni. Megszűnt az a feltétlen biztonságérzetem, hogy Anyu mindig itt van mellettem, mindig elérhető, mindenre van megoldása, és óvó szeretete boldog életet jelent.
 Elmúltak egy kisgyerek gondtalan évei. Felhők takarták el a napot.

 Kellner Dénesné