Édesanyám mesélte, többször is az évek során, újra és újra előjött valahogy, valamilyen összefüggésben, sűrűbben, amikor már ő maga is egyre inkább az emlékeiben élt. A helyszínt magam is jól ismertem, hiszen gyermekkorom érdekes, sok élményt nyújtó része volt a Feneketlen tó, a tűzoltóság, s mellette az üres telek határolta térség. Az idők során bánatunkra sok minden megváltozott, az üres telek eltűnt, beépült az akkori Sport Szállóval, és vele átellenben a Park Színpaddal. A húsbolt a sarkon viszont, ahol a tulajdonképpeni történet játszódik, már az 50-es években megvolt, magam is jártam ott többször, ha valamit be kellett szerezni.
 Az egész történet semmi más, mint egy váratlan találkozás, valami hétköznapi, jelentéktelen, próbálom elképzelni mégis a drámaiságát, hogy ilyen mély nyomot hagyott. Egy elegáns, jól öltözött férfi odalép édesanyámhoz, üdvözli, és hálás köszönetet mond neki. Édesapám, akit gondolom éppúgy meglepett a váratlan esemény, mint édesanyámat, kissé odébb áll, nem akar zavarni, hagyja őket röviden beszélgetni, de nyilvánvalóan nincs örömére a dolog, sok mindent gondolhat ekkor, mégis emberi fantázia nem igen tudta volna úgy megrajzolni ennek a váratlan találkozásnak történetét, mint az 50-es évek félelemmel átitatott valósága.
 Amikor édesanyám elmeséli édesapámnak, hogy honnan ismeri az előbbi férfit, az elsápad és összecsapja kezét a fején. Talán még elmormolja a kérdést: „Tudod te, mit tettél?”
 Édesanyám vidékről került fel a fővárosba, édesapám Erdélyből. Mindenkinek nagyon nehéz volt a megélhetés, szüleimnek különösen. Édesanyám női szabó mesterlevelével nem igen ment eleinte semmire, nehéz fizikai munkát vállalt egy épületszerelő vállalatnál, gondolom építkezéshez készítettek ott betonelemeket. A dolog érdekessége, hogy a munkások egy része, talán nagyobb része politikai fogoly volt. A rabok pedig segítettek édesanyámnak, a nehéz munka egy részét átvették tőle mindenféle magyarázkodás nélkül. Bizonyára figyelték őket, nem igen beszélgethettek. Egyszer, napok vagy hetek múltán, az egyik rab egy levelet csúsztatott édesanyám kezébe, és kérte, hogy küldje el a címzettnek. Édesanyám természetesnek vette, nem is szólt senkinek, megtette, amire kérték. Aztán eltelt egy jó idő, a családunk a Ménesi útról a Zsombolyai utca 3-ba költözött, az akkori kollégiumban kaptak a szüleim egy házmesteri lakást. Az épület ma egyébként Újbuda Polgármesteri Hivatala. A Forradalmat itt éltük át, halvány emlékeim vannak róla, ahogy a pincébe húzódtunk, fent az épületben nem lehetett biztonságos, hiszen velünk szemben volt a rendőrség épülete, azt folytonosan lőtték. A belövések nyomai még évekig emlékeztettek 1956 őszére.
 A Forradalom utáni idők hoztak némi könnyebbséget, adtak némi biztonságot. Ebben a valamelyest oldódó légkörben történt a fenti találkozás. A történet jelentéktelen, a történelmi kor szégyenteljes, emberi oldala viszont példamutató: hogyan maradhatunk emberek az embertelenségben.

Ónodi László

Fotó: Fortepan/Belházy Miklós