Apai Béláné dr. Csepely Erzsébet az albertfalvi Petőfi Sándor Általános Iskola volt igazgató helyettesének írása az iskola alapításának 175. évfordulójára 2003-ból:

Az albertfalvai iskola ez évben ünnepli fennállása 175. évfordulóját, és kétszeresen ünneplek vele én is: mint régi diákja, majd később tanára is. E nagy idő két kis szeletéhez szeretnék némi emlékmorzsákkal hozzájárulni.
 A múlt század harmincas évei táján az egy utcás község főútvonalától jobbra és balra kezdett kinyújtózni, szép családi házakkal bővült a vasút felé eső terület, a dunai ártér feltöltése után pedig az OTI felépíttette holland mintájú kertvárosát. Megszaporodtak a gyerekek, új épület kellett az oktatáshoz. 1929-ben épült a mai Albertfalva utcában egy hat tantermes iskola különálló igazgatói lakással, elég nagy udvarral és tornateremmel, ahol azonban még sokáig nem tornáztak, mert itt kapott helyet a kápolna. Az oda vezető út egyik oldala tejszagú volt Vrana néni tejcsarnoka miatt (legkisebb lánya, Lili osztálytársam lett). A másik sarkon állt a cukrászda, ahonnan már reggel krémesek illata szállt. De milyen krémeseké!
 1931-ben ide hozott édesanyám, hogy ember legyen belőlem. Sokan voltunk, és Emma néni várt bennünket. Sokáig őriztem levelét az osztálytársak aláírásával, amikor a kanyaró levert a lábamról. És nagyon elszomorított halálos betegsége, mely hamar elszólította közülünk. Utóda figyelmeztetett minket, s mi lábujjhegyen mentünk el ablaka alatt, míg élt és szenvedett. Igazgatónkat inkább tudtuk, mint láttuk, s igazán nem volt Pogány, mint a neve.
Tanítóink közül Körmendiné, Sokorai stb. jutnak eszembe Emlékezetessé lett egy fiatal tanítónő, Balogh Gizella, a minden nap íratott és kijavított házi feladatai által, továbbá a katolikus hitoktató, Bergendi tisztelendő úr, aki szerette a gyerekeket, akármilyen vallásúak is voltak. (Szomorú, hogy emléktáblává kellett válnia.)
 Olvasni fonomimikával, azaz betűmutogatással tanultunk, ez elég jól bevált, s később kitűnően használható volt a tanár háta mögötti hangtalan beszélgetésre. Írni ekkor még dőlt betűkkel kellett, s volt külön szépírás, beszéd- és értelemgyakorlat, továbbá sok-sok helyesírás.
 Másodikos korunkban kertecskét kaptunk a kerítés és az iskolafal között. Szépen ültettek, kapálgattak benne a szülők. Mi jól megvoltunk korunkat megelőzve a koedukációban a fiúkkal a harmadik osztályig, mely nagy változásokat hozott: férfi tanítót, Szabados Gábor bácsit. Ő volt a bors: kicsi és erős, aki fiú vigyázókra bízta nyáját; ők a lányokat ekkor még nem tartották „szép nemnek”, de jónak sem. A községi bába, aki egyedül nevelte fiát, nagyon rábízta a tanító bácsira a nyughatatlan fickót. Így minden nap nadrágja kiporolásával kezdődött azon filozófia alapján: ha megtette, megérdemelte, ha nem tette, majd fogja, akkor is rendben vagyunk. Körmös is volt. Utána imádkoztunk, majd jöhetett a kis és nagy szorzótábla.
 De ez már nem az új iskolában történt, hanem a régiben, mely az országút mellett álló emeletes kockaépület volt nagy udvarral, izgalmas félszerrel. A padlók recsegtek, a lépcső meredek volt, és dübörgött a szünetben a lerohanók alatt. Mindennel együtt nagyon alkalmasnak látszott az akkor olvasott Kőszívű ember fiai című regény eljátszására. A magam számára természetesen Baradlay Richárd szerepét tartottam legjobbnak, a fiúk ugyanis szóba sem jöhettek ilyen „komoly” feladatra. (Ez az épület ma már csak emléktábla a cérnázó gyár falán.)
 Több, mint hatvan évvel később egy régi osztálytárs találta ki, hogy e csendes faluban töltött gyerekkorunk emlékeit élesszük újjá és találkozzunk. Nehéz feladatra vállalkoztunk: az új építkezések szétszórták a múltat, az élet megtizedelte az embereket, a hirdetésre nem jelentkeztek. Tízen tudunk még beülni a régi padokba, hogy meghallgassuk Ambrózy Laci iskolaköszöntőjét, részt vegyünk az „Albertfalvi Napok” programjában, örüljünk egymásnak, és bizonyítsuk: a lélek lassabban öregszik.
…
1950. január 1-jén Albertfalva Budapest XI. kerületével egyesülni kényszerült. Utolsó ajándéka a nagyközség vezetésének az „új” iskola emelet-ráépítése volt azzal a kikötéssel, hogy benne a tanítás fel kell, hogy emelkedjék a fővárosi iskolák szintjére. Ez nem bizonyult nehéz feladatnak, hiszen már korábban is általános iskolaként működött, és felsőtagozatában sok kiváló polgári és középiskolai tanár dolgozott: Ácsainé, Müllerné, Rézbányainé, Forgó Sári, Schlett Erzsébet, Lengyelné, Sebestényné, Érdiné, Varga Zsóka, Boglucz Béla, Kucsera Lajos, Szirbik Ferenc, majd Martinkó Béla és még sokan mások. A névsor nem teljes. De nem maradt el tőlük az alsó tagozat sem: Lantosné, Nagy Gabi, Balogh Gizella, Kucseráné, Szántó Gizella, majd a Román házaspár, Vámosné, stb.
 Közéjük kerültem friss diplomásként az 1949/50. tanévben, és ott dolgoztam nyolc éven át. Kartársam lett régi tanítónk, Gizi néni és hajdani osztálytársam, Szántó Gizi is.
 Rögtön osztályt kaptam: hatodikos csak fiúkat, akikre épült az úttörőcsapat rendje és „eleganciája”. Óh, azok a ropogós fehér ingek és zoknik, a kis kék őrsi zászlók, melyek jelvényei egy-egy lelkes édesanya hímzései voltak! A fiúk az ünnepélyeken rendet tartottak, és tőlük tanultam nem irtózni a bogaraktól, békáktól, gilisztáktól, melyeket a kirándulásokon ujjongva nyomtak az orrom alá, a gyűjtemény pedig bevándorolt Boglucz tanár úr szertárába. Az osztályt az idő szétszórta, de rájuk a most nyugdíjba vonult Verbényi atyával együtt emlékezünk.
 Az igazgatói lakást ekkor Orosz László és családja négy szép gyerekkel lakta. A legkisebbet székre kellett állítani, ha verset mondott, hogy látható is legyen. Az igazgatótól – eredeti foglalkozása pap lévén – szép hosszú beszédek hangzottak el az értekezleteken, és emlékezetes maradt búcsúztatója is, amikor rövidesen távozott körünkből. A csillagos nyári estében a Búsuló Juhász teraszán ült együtt a testület, húzta a cigány és szállt a nóta…
 Az új igazgató mokány, kemény kun volt, Fellner László. A földre szállt Lenin képére emlékeztetett, röviden mutatkozott be, s közölte, hogy én leszek a helyettese. A válaszom „nem” volt, de az oktatási osztály döntött, és a nyakamba szakadt „nagy tisztség” vég nélküli munkás hétköznapokat eredményezett: ketten voltunk igazgatás, gazdasági iroda, adminisztráció, tanár két, majd a gyerekek létszámának emelkedése miatt három műszakban.
 Ez később tarthatatlanná vált, és először a volt községi istállóból kellett kisegítő épületet létesíteni, majd megépült a Mezőkövesd utcai iskola, mely a terület szétválasztásával járt nem minden ellenkezés nélkül. Meg kellett szüntetni az igazgatói lakást is, hogy legyen hol étkeztetni a gyerekeket,
 Ezen évek alatt sokat tanultam, amire kezdőként szükségem is volt: többek között azt, hogy az irattárban mindig rendnek kell lennie, a fontos dolgokat dossziéban kell kiemelve tartani, a statisztikában a hasraütés nem célszerű, és a szülőt, ha dühösen kiabálva érkezik, le kell ültetni, mert ülve nem lehet hangoskodni. Legfőképpen pedig azt, hogy emberekkel dolgozni a legnehezebb, mert mindenkinek lelke van.
 A nagy rendcsinálás ihletett arra is, hogy az akkor közel 150 éves iskola pincében szétszóródott irattárát összerakjam. Vajon mi lett belőle?
 Közben – még ma is úgy érzem – jó közösséggé szerveződtünk, felnőtt és diák szerette ezt az iskolát. A diófás udvaron jó focizások folytak a természetes kapuk között, olykor igazgatói közreműködéssel. Az egyik végzős osztály önállóan rendezett nekünk 100. magyar órát nagy sikerrel. Az én külön örömem volt a még alig óvodás korú lányomnak meglepetésként a műsorba épített szavalata, Vörösmarty Mihály Petike című verse. Egy másik osztály a tisztasági verseny győzelme érdekében felsúrolta az olajos padlót is, hogy az se legyen fekete (persze eredmény nélkül).
 Különösen nagyszerűen dolgozott a színjátszó kör, melynek lelke Rézbányai Dezsőné tanár volt. Két kiváló előállítású darabot láthattunk tőlük: a János vitézt és A kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesejátékot. Mindent: rendezést, díszleteket, ruhákat maguk csináltak. Csak a kiskakas jelmeze kb. 300 rongyból készült színes „tollból” volt összeállítva. Örömmel és tehetségesen, az iskolai munka zavarása nélkül dolgoztak a szereplők és segítőik, közülük talán legboldogabb az a négy fiú volt, akik a színfalak mögött hasalva „hullámoztatták” a tengert, melyben legerősebb osztálytársa nyakában úszott János vitéz.
 Közben bemutató tanításokat tartottunk alsó- és felsőtagozati tárgyakból több iskola nevelőinek jelenlétében, szakmai továbbképzésekre jártunk, értekeztünk és jegyzőkönyveket írtunk vég nélkül, jó hírünk lett a kerületben.
Nehéz kérdés volt mindig a pénz: mire, mennyit?
 Érdi Antalné kolléganőnk édesanyja operaházi korrepetitor volt. Segítségükkel hangverseny jöhetett létre az akkori József Attila Gimnáziumban az iskola javára neves operaénekesek közreműködésével, nagy sikerrel.
 Úgy éreztük, a szülők kedvezően értékelték munkánkat, sokat segítettek szociális területen is.
 Szívesen emlékszem vissza a testület fehér asztalos együttléteire, melyeket nevünkhöz alkalmazva – hiszen Petőfi iskola voltunk – a március 15-i ünnepség kapcsán tartottunk meg a testület tehetséges tagjai által adott műsorral. Felejthetetlen volt Lengyelné zongorakísérettel egyhangon előadott végtelen ófrancia balladája, a Martinkó-Stima duó opera és állatvásári párhuzamos közvetítése és Román Pál Ami az értekezletekből kimaradt című monológja.
 Az egyenletes fejlődést azonban 1956 eseményei megállították, hírek és tévhírek forgatagába kerültünk, kiürült az iskola, halálhír érkezett diákjaink sorából, Tandari Tamásé, és egyedül rám maradt a feladat – hiszen én laktam helyben –, hogy az óránként változó körülmények között megóvható legyen az épület és berendezése. Ez nem ment könnyen, de sikerült.
 A sokk után lassan visszaállt a rend, de már nem volt annyira családias a légkör. Az új tanév már új igazgatóval és az én áthelyezésemmel indult…
 Ma már a régi-új iskolát Don Bosco szelleme védi, és egy feladatában naggyá nőtt Petőfi tanintézet ünnepli a 175. évet.
 Erőt, egészséget hozzá!

Apai Béláné dr. Csepely Erzsébet

Kölyök koromban gyakran meglátogattuk a nagynénémet Albertfalván, a Mesterházi utcában. (A háború vége felé az édesanyám is ott lakott a három éves bátyámmal, és amikor légiriadó volt, igyekeztek Budafokra menekülni, a Törley pincékben húzták meg magukat.) A Kitérőnél szálltunk le a villamosról, volt bejáró út egy valamikori jéggyár, és egy deszkakerítésű gépállomás között.
 Öt-hat hasonló korú srác volt az utcában, szívesen lógtunk együtt. Jó hely volt a patak partja, fürödtünk, néha még pecáztunk is, persze halat soha nem fogtunk, viszont egy „ügyes” hajításnál a mellettem levő kölyök beleakasztotta a horgot a fülembe. Nem volt vész, kibírtam. Középtájon volt egy zsilip, ami valamikor a bolgárkertészetet látta el vízzel. A zsilip után kezdődött nemsokára egy betonkerítés, amelyik az Épületelemgyárat fogta közre, minden sarkán egy őrtorony. Rabokkal dolgoztattak. (A kerítés egy kisebb része még látható.)
 Vasárnaponként a környékbeliekkel lementünk a Duna-partra napozni, fürdeni. Akkor még nagy homokos terület volt szabadon, nyugodtan eltölthettük a délutánokat. Volt egy orosz „előretolt helyőrség”, (Rejtő Jenő után szabadon) akik abban a családi házszerű épületben laktak, amelyik még mindig megvan. (Természetesen, annak idején nem így nézett ki.)
 Öt-hat orosz katona lakott ott, a ház mellett volt néhány tornaszer, ott szórakoztak, töltötték a napjukat. Sokszor beszélgetésbe elegyedtek velük a felnőttek, bár nem mindig voltak barátságosak, leginkább, amikor az officer is ott volt. Minket, kisebb kölköket szívesen fogadtak, még játszottak is velünk.
 Egyik alkalommal a patak töltésén beleléptem egy törött üvegbe, és kegyetlenül folyt a vér a talpamból. Hova menjünk, mit csináljunk? Természetes volt a választás, menjünk az oroszokhoz. Ahogy meglátták a bajomat, rögtön hoztak kötszert, leápoltak, megkínáltak valami sütött csudával, nem tudták hogyan vigasztaljanak engem és a társaimat. Még ma is emlékszem a szegényes helyzetükre, füstös konyhájukra, tűzhelyükre, kopott környezetükre. Bizony, nem volt túl jó dolguk.
 Egy alkalommal az egyik nagyon neki volt keseredve, ezt a felnőtt kísérőink is észrevették, és kézzel-lábbal igyekeztek megtudni, mi a baj. Valahogy megértették, a feleségétől kapott levelet, de nem volt otthon már két éve. És sírt. Orosz ide vagy oda, sajnálták, próbálták megnyugtatni, de nem sikerült.
 A patak jobb oldalán volt egy kőfaragó üzem, (ezen a helyen most egy benzinkút található), mögötte egy hosszabb sárga épület, amiről igazán mi nem tudtuk, micsoda, de az emberek OTI-háznak hívták. Az OTI-házi srácokról elterjedt, hogy kemény fiúk, szeretnek verekedni, inkább ne kezdjünk ki velük, mert rosszul járunk. Nem is igen mertünk átmenni a másik oldalra, maradtunk a helyünkön. Az OTI-ház mögött, és egy kicsit lejjebb volt a Lóden Posztógyár. Biztosan volt becsületes neve is, de minket nagyon nem érdekelt, viszont tetszett, amikor szirénázva jöttek a tűzoltók, mert elég gyakori volt a tűzeset. (Ezen a területen van most egy sor új ház.)
 Általában decemberre hízott meg a nagynéném malaca, hívták a hentest, Máté bácsit, aki elintézte a dolgokat. A szomorúbb része ezután jött: be kellett szolgáltatni egy bödön zsírt.
 El kell azt is mondanom, amikor az Andor utcai iparvágányokra betolták a vagonokat, működött a hírlánc, hogy megjött a tüzelő. Sötétedés után a merészebbek üres zsákkal a kezükben „éppen arra jártak”, és érdekes módon visszafelé majd meg szakadtak a szén súlya alatt.

Tóth László

Fotó: Fortepan/UVATERV

Édesanyám mesélte, többször is az évek során, újra és újra előjött valahogy, valamilyen összefüggésben, sűrűbben, amikor már ő maga is egyre inkább az emlékeiben élt. A helyszínt magam is jól ismertem, hiszen gyermekkorom érdekes, sok élményt nyújtó része volt a Feneketlen tó, a tűzoltóság, s mellette az üres telek határolta térség. Az idők során bánatunkra sok minden megváltozott, az üres telek eltűnt, beépült az akkori Sport Szállóval, és vele átellenben a Park Színpaddal. A húsbolt a sarkon viszont, ahol a tulajdonképpeni történet játszódik, már az 50-es években megvolt, magam is jártam ott többször, ha valamit be kellett szerezni.
 Az egész történet semmi más, mint egy váratlan találkozás, valami hétköznapi, jelentéktelen, próbálom elképzelni mégis a drámaiságát, hogy ilyen mély nyomot hagyott. Egy elegáns, jól öltözött férfi odalép édesanyámhoz, üdvözli, és hálás köszönetet mond neki. Édesapám, akit gondolom éppúgy meglepett a váratlan esemény, mint édesanyámat, kissé odébb áll, nem akar zavarni, hagyja őket röviden beszélgetni, de nyilvánvalóan nincs örömére a dolog, sok mindent gondolhat ekkor, mégis emberi fantázia nem igen tudta volna úgy megrajzolni ennek a váratlan találkozásnak történetét, mint az 50-es évek félelemmel átitatott valósága.
 Amikor édesanyám elmeséli édesapámnak, hogy honnan ismeri az előbbi férfit, az elsápad és összecsapja kezét a fején. Talán még elmormolja a kérdést: „Tudod te, mit tettél?”
 Édesanyám vidékről került fel a fővárosba, édesapám Erdélyből. Mindenkinek nagyon nehéz volt a megélhetés, szüleimnek különösen. Édesanyám női szabó mesterlevelével nem igen ment eleinte semmire, nehéz fizikai munkát vállalt egy épületszerelő vállalatnál, gondolom építkezéshez készítettek ott betonelemeket. A dolog érdekessége, hogy a munkások egy része, talán nagyobb része politikai fogoly volt. A rabok pedig segítettek édesanyámnak, a nehéz munka egy részét átvették tőle mindenféle magyarázkodás nélkül. Bizonyára figyelték őket, nem igen beszélgethettek. Egyszer, napok vagy hetek múltán, az egyik rab egy levelet csúsztatott édesanyám kezébe, és kérte, hogy küldje el a címzettnek. Édesanyám természetesnek vette, nem is szólt senkinek, megtette, amire kérték. Aztán eltelt egy jó idő, a családunk a Ménesi útról a Zsombolyai utca 3-ba költözött, az akkori kollégiumban kaptak a szüleim egy házmesteri lakást. Az épület ma egyébként Újbuda Polgármesteri Hivatala. A Forradalmat itt éltük át, halvány emlékeim vannak róla, ahogy a pincébe húzódtunk, fent az épületben nem lehetett biztonságos, hiszen velünk szemben volt a rendőrség épülete, azt folytonosan lőtték. A belövések nyomai még évekig emlékeztettek 1956 őszére.
 A Forradalom utáni idők hoztak némi könnyebbséget, adtak némi biztonságot. Ebben a valamelyest oldódó légkörben történt a fenti találkozás. A történet jelentéktelen, a történelmi kor szégyenteljes, emberi oldala viszont példamutató: hogyan maradhatunk emberek az embertelenségben.

Ónodi László

Fotó: Fortepan/Belházy Miklós

Apám kőbányai gyerek volt, és nagyon büszkén tudta mondani, hogy Kőbánya az ő fatornyos faluja. Én ezen felbátorodva mondogatom, hogy az enyém meg Albertfalva. Ő 1948-ban költözött ide, és esze ágában sem volt elköltöznie, még a XI. kerületből sem. Én már itt Albertfalván születtem. Amikor a katonaságnál kérdezték, hol lakom, és én mondtam, hogy Albertfalván, a vidékiek megkérdezték, hogy melyik vonattal járok? A 47-es villamossal, válaszoltam ilyenkor.
 Albertfalvának 1941 óta van temploma. A Szent Mihály templom. Nem fatornya van, hanem betonból készült. Szép magas. Nagyon szép a panoráma a legtetejéről nézve. 1944-ben onnan nézték, hogy jönnek az oroszok Budafok irányából Kelenvölgybe. Egy templomtorony mindig ígéretes terület a fiatal fiúknak. Legalábbis azoknak, akiknek módjuk van be-, illetve felmenni, akár a tetejére is. Vagyis a ministránsoknak. Mindig is tilos volt felmenni a torony legtetejére. Azért néhányan feljutottunk. Az idősebb ministránsok megérték a pénzüket. Talán nyolc éves lehettem, amikor a bátyámra való tekintettel, mint a „kis Fejes”, egyszer velük mehettem fel. „Na de ha eljár a szád, akkor…” Nem járt el, mert tudtam, hogy valóban meg kapom a verést. Nagyszerű érzés, amikor a nagyok bevesznek a csapatba, és velük lehet lókötősködni. Szerintem ezt minden férfi ismeri. Öten vagy hatan mentünk fel. A torony belsejében falépcső vezet a fal mentén körbe, felfelé. Jó meredek. Szóltak, hogy vigyázzak az egyik lépcsőfoknál, hogy törött, lépjem át, nehogy leessek. Innen már tudtam, hogy nem először mennek fel. Recsegett-ropogott az egész, még a korlátok is. A harangok állvány emeleti szintjén galambok röppentek fel, és repültek ki a szűk ablaknyílásokon, úgy, hogy a frász jött rám. Még sosem láttam a harangokat, amiket régebben kézzel, kötéllel húztak. A tetőn egy vízszintes, acél csapóajtó van, amit nem is olyan könnyű kinyitni. Naná, nehogy a szél lefújja. Én alacsony voltam, így a többiek felváltva felemeltek, hogy úgy kb. derékig kiérjek. Nem kaptam levegőt, olyan gyönyörű volt a panoráma. Csepelig, Kelenföldig, Rózsavölgyig ellátni. Majd elájultam a gyönyörűségtől. Fantasztikus látvány volt: az OTI telep, a Kőműves telep, a mostani Fehérvári út a villamos sínekkel, és két oldala mentén a legrégebbi házakkal, a „szocreál” telep…
 Amikor a 70-es évek elején, mielőtt el kezdték volna bontani Albertfalvát, az egyik barátom bátyja engedélyt kapott a plébánostól, Ormai Gusztáv atyától arra, hogy lefényképezze a még érintetlen Albertfalvát. Mondani sem kell, hogy ott voltam fent vele néhány edzett ministránssal együtt. Guszti atyának mondtuk, hogy mi nem szédülünk, mert csak az mehetett fel, aki nem szédül. Ha-ha! A fiatalember egy Zenit márkájú fényképezőgéppel tizenkét lépcsőben fotózta körbe Albertfalvát. Mintegy húsz év múlva megkérdeztem a barátomat, hogy meg van-e a bátyjának a negatív. Mérgesen mesélte, hogy a bátyja, aki fényképezet, egyszer elköltözött, és azóta nem találja. Kétszer átkutatta a házat, de nem találta. Azt mondta, hogy ez a felesége műve, és ezért el is lehetne válnia. Ráadásul kissé beleőrült, mert papírra nem hívatta le a képeket, csak a negatív tekercs volt meg. Ez tényleg tragédia. Milyen hihetetlen érték és emlék lenne, ha meg lennének a képek, és láthatnánk az érintetlen FATORNYOS FALUNKAT!
 Manapság már mindenhol elektromos, sőt már távirányítású is a harang működtetése. Régen nem így volt. Mindenki tudja, hogy emberek húzták a harangkötelet. Ez a ministránsok privilégiuma és megtisztelő feladata volt. Már csak azért is, mert komoly fizikai erőnlétet igényelt. Több száz kilósak a harangok. Amikor kb. nyolc éves lehettem, addig könyörögtem, hogy húzhassam, amíg menet közben odaengedtek a kötél végéhez. A kötél talán egy méter magasra fölrántott. Nagyon megijedtem, és mihelyt földre értem elengedtem. A nagyobb ministránsok nagyot nevettek, mert tudták, hogy ez fog történni. Mondták, hogy majd ha felnövök, akkor jöjjek.
 Az esti harangozás háromszor az Üdvözlégy Mária elimádkozásának ideje alatt a nagy haranggal történik, és egy miatyánknyi idő a kis haranggal történik. Ez összesen, mintegy 3-5 percnyi idő. A 60-as években egy hétköznap este a már 14-16 éves nagy ministránsok bezárták a sekrestye ajtót, és elkezdték a harangozást. Én is ott voltam, mint néző. Az utolsó menetet nem akarták abbahagyni. Egyfolytában harangoztak, egymásnak átadva a kötél végét. Így mintegy 15-20 percet harangoztak megállás nélkül. Guszti atya átjött a plébániáról, de mivel nem tudott bejönni a templomba, hát az ajtót verte ököllel. Fent nem hallottuk, annyira zúgott a harang, és előbb utóbb persze a fejünk is. Miután befejezték és röhögve lementünk, Guszti atya kiabálva várt, hogy már néhány lakó, akinek volt telefonja, már a rendőrségre is betelefonált. (Vajon kiknek volt telefonja a 60-as években?) Guszti atya jól lehordta az egész társaságot, és egy hónapra eltiltotta őket a harangozástól. Valójában ő ilyenért nem tudott haragudni. Tudta ő jól, hogy az ilyen fiúkból lesznek a valamire való emberek.
 A torony most is méltóságteljesen áll, és köszönti a hazatérőt. Akár az egykori ministránsokat is, még ha nem is szólnak a harangok.
 Megjöttél? Örülök Neked!

Fejes Imre 

Fotó: Szondy Dávid

„Jaj, Istenem, a világ,
Kinek szoros, kinek tág.”

A 2010-es évek első felében évekig jártam Csepelre zeneovit tartani egy játszóházba. Akkor már Albertfalván laktunk. A nagyobbik fiam volt kisiskolás, a kisebbik óvodás. Hetente egyszer elmentem a kisebbik fiamért az albertfalvi óvodába, a nagyfiamért a kelenföldi iskolába, és a legnagyobb forgalomban nekiindultunk együtt a hosszú útnak. A városba bejáró csepeliek jól tudják, hogy az az út, amit forgalommentes időszakban fél óra alatt meg lehet tenni, az csúcsidőben akár a háromszorosára is nőhet. Jártam én délelőttönként is Csepelre, tudom, milyen érzés suhanni a Weiss Manfréd úton. De ezeken a délutánokon megtapasztaltam az ellenkezőjét is. Minden egyes alkalommal azon imádkoztam, hogy ne nagyon késsünk el. Emlékszem, egyszer olyan sokáig utaztunk, hogy sikerült memorizálnunk nagyfiammal Kányádi Sándor rendkívül hosszú, ám szenzációs versét: Az elveszett követet. Én minden egyes ilyen feszültséggel teli utazás során megfogadtam, hogy kész, befejeztem, nem megyek többet, ez lesz az utolsó, nem éri meg az egész.
 Kevesen is jártak hozzám, viszont az a néhány gyerek annyira lelkes volt, hogy miattuk soha nem mertem azt mondani, hogy nem jövök többet… meg hát nem is igazán tudok könnyedén nemet mondani, főleg ha zenéről és gyerekekről van szó.
 Járt hozzám egy édes kisfiú. Az anyukája, mint megtudtam, igen messziről hozta őt el hozzám. Mondanom sem kell, igen megtisztelőnek éreztem ezt az áldozatot. Egy másik kisgyerek anyukája hívta őket, akivel réges-régi jó barátok voltak. Ez nekik amolyan „kettő az egyben” barátnős-kulturális programot jelentett: a gyerekek zenéltek és játszottak, az anyukák pedig jót beszélgettek, vagyis mindenki jól érezte magát.
 Aztán egy idő után már tényleg feladtam. Nem jártam ki többé Csepelre. A kisebbik fiam is iskolás lett. A játszóház, amelynek életében kezdetektől jelen voltam, s amelynek tulajdonosát közelről ismertem és kedveltem, bezárt.
 Egy nap ebédért mentem a Vegyész utcai Retro Kifőzdébe. Megláttam egy ismerős hölgyet, aki a családjával ebédelt ott. Nem tudtam honnan, csak azt tudtam, hogy ismerem. Nagyon sokszor járok így. Találkozom valakivel, főként egy anyukával, és kell egy kis idő, hogy a bent kattogó fogaskerekek kiadják a megfejtést, vagyis hogy honnan is ismerem én ezt az embert. Ez most sem volt máskánt. Mire beugrott, hogy ő a Csepelre járó anyuka, addigra ő már rég tudta, hogy én ki vagyok. Neki persze sokkal könnyebb volt beazonosítania engem. Egyszerre kérdeztük egymástól teljes értetlenséggel, hogy „Te mit keresel itt?” És egyszerre is válaszoltuk egymásnak magától értetődően, hogy „Én itt lakom!” No, ezek után döbbentünk rá mindketten, hogy egymástól kb. 100 méterre élünk már évek óta. És mi, akik Albertfalván lakunk az Abádi tér egyik és másik oldalán, itthon eddig még sosem futottunk össze véletlenül, közben pedig Csepelen heti rendszerességgel találkoztunk.
 És itt még nem ért véget a közös történetünk! Kiderült, hogy nemcsak a jelenünkkel, de a múltunkkal is kapcsolódunk egymáshoz. Szomszéd mivoltunkban innentől kezdve már többször összefutottunk egymással és beszélgettünk. Kiderült, hogy ők minden nyáron eltöltenek egy hetet egy Kiskőrös melletti tanyán. „Tényleg? Hol?” – kérdem én izgatottan. – „Nekem is vannak Kiskőrösön rokonaim, sőt a férjemnek rengeteg rokona van ott anyai ágon! Mi is járunk a tanyára, ahol férjem édesanyja felnőtt.” Azt mondja, ők Feketehalomra mennek minden évben. „Ez komoly? Hát mi is! Ott van a férjem édesanyjának a szülői háza, odajárunk majd minden évben családi találkozókra!!!”
 Hát, ilyen kicsi a világ, miközben milyen hatalmas is egyben. Akiknek nincs dolguk egymással, lakhatnak egy utcában, sőt egymás mellett is, akkor sem fog összeérni a lelkük, soha.
 Akiknek viszont találkozniuk kell az életben, azok mindenképpen találkoznak, lakjaknak bármilyen közel, vagy bármilyen távol egymástól. Az ő lelkük egyszer csak összeér.

„Lám, énnékem a világ
Se nem szoros, se nem tág.”

 Znamenák Rita

Albertfalva kertvárosába hozott a gólya egy Pozsonyi úti (mai Derzsi utcai) kis kétszobás lakásba, harmadik gyerekként. Szüleim emiatt kicsit szűknek érezték a lakást, és amikor lehetett, átköltöztek egy emeletesbe, a Jókai utca 25-be (ma Vegyész utca 32.).
 Elképzeléseiket még csak kezdték megvalósítani, de a háború közbeszólt. Mivel a telepen a lakások nem voltak alápincézve, úgy igyekeztek gondoskodni a lakók biztonságáról, hogy a kertekben építettek egy hosszú, közös óvóhelyet, a tömbök két végén kijárattal. Ezt aggodalmas Apukám – egy-két légiriadót és Csepel bombázását ott átélve – nem tartotta elég biztonságosnak, és beköltöztünk anyai nagyapámékhoz, a Szent János térre. Ott éltük végig Budapest ostromát, a Várhegy oldalában.
 Márciusban a jó Isten küldte Gorka nénit Albertfalváról azzal a hírrel, hogy ott már vonulnak kifelé az oroszok, Csetle bácsi a jegyzőnk és a gondnok rendet és nyugalmat tart fenn. Hatalmas volt az öröm, mert mint kiderült, Albertfalva akkor a béke szigete volt.
 Annak ellenére, hogy egy fontos vasútvonal és a Duna túloldalán lévő csepeli gyárváros között terült el, bombatalálatot alig kapott. A kertváros épségben várta hűséges lakóit, és azok boldogan jöttek, akárhol is élték át az ostromot.

„Kérdezd meg a virágot,
Ha szétbontotta szirmát
S felserdült karcsú szárán
A nap felé nevet,
Hogy összezsugorodva
Bújnék-e földbe újra,
Tanulni új sötétet,
Feledni az eget.”
(Devecseri Gábor)

 1945 márciusában kisütött a nap Albertfalván. A kertvárosiak rövidesen rájöttek, milyen szerencsések, mert a kiskerteket felásva zöldségeket ültethettek, és a fáskamrák végében összebarkácsolt ólakban még innen-onnan szerzett baromfiakat is nevelhettek.
 Nekünk Zsolti bátyám ügyessége folytán nyulaink is voltak. A bátrabbak még kecskéket is szereztek, így a tej ellátásról is maguk tudtak gondoskodni. Szerencse volt, hogy a Jókai utca (ma Vegyész utca) Budafok felőli oldalán egy nagy rét húzódott, ahol lehetett az igénytelen kecskéket legeltetni, a nyulaknak füvet gyűjteni.
 A lábszomszédainknál is voltak kecskék, de ők malacot, csirkét, libát is tartottak. Én nagy élvezettel néztem a kecses, fehér, önfeledten ugrándozó kis kecskegidákat.
 Felrémlik Simon bácsi alakja – hosszú, szép szál ember volt – amint viszi naponta télen-nyáron a kecskéit, és amiért külön megcsodáltuk, hogy ha sáros latyakban jöttek haza a rétről, külön megmosta, megtörölte az állatok lábát. Így felesége nem szidta, amikor átvezette őket az előszobán, konyhán a hátsó kis kertbe, ahol jól megvoltak másnapig.
 Bár volt a kertvárosnak játszótere is hintával, homokozóval a mai Abádi téren, de nekünk igazi játszóteret és nagy felfedezéseket a rét adott. A Gyékényes utca folytatásában a háború előtt elkezdett építkezések félkész házai álltak, amelyek pincéjében sokszor feljött a talajvíz, remek tutajozási lehetőséget kínálva az ott maradt nádpallókon. A bombatölcsérek alján megrekedt víz pedig a békák, ebihalak, tarajos gőték birodalma volt. A réten sok gaz, bogáncs, bokrok, cserjék: remek helyek a bújócskázáshoz, tapasztalatgyűjtéshez.
 Akkor figyeltem fel rá, milyen szépek a vadvirágok, mikor Anyuék az Úrnapi körmenethez velünk gyűjtették a sárga repcét, füvet, vadrózsa szirmát, amelyből gyönyörű virágszőnyeget készítettek.
 Akkor még nem beszéltek környezetvédelemről, de a gyakorlatban éltük a gondos hulladékkezelést. Nálunk alig volt szemét, mert a nyulak a konyhai hulladékon osztoztak a csirkékkel. Azért persze volt szemetes bácsink is, aki mindig fehér kötényben kísérte fedeles kocsiját húzó lovait, és hatalmas nagy csengővel jelezte közeledtét.
 A mi gyümölcsfáink is igen jó szolgálatot tettek: kertünkben egy cseresznye, egy meggy és öt sárgabarack fa volt. A barackfák sokáig kitartottak, még az én gyerekeim is ettek a nagymama lekvárjából.
 Igazi falu lett a kertvárosból is: kukorékolásra ébredtünk, tyúkok káráltak, kecskék mekegtek. Esemény volt, ha a kisbíró megállt az utcasarkon, dobolásával hívta a környékbelieket, hogy új híreket, szabályokat hirdessen ki. A nagy bajuszát nem irigyeltem, de a dobját szívesen kipróbáltam volna.
 Volt szép községházánk, tűzoltóságunk, rendőrségünk.
 Kinyitottak a boltok is a Fő utcán. Elsőnek a Csercsics, a falu egyetlen kocsmája, mellette a tejcsarnok. Volt néhány hentes is, Szekeresék, Barbaróék, de a legszebb a Horváth bácsiéké volt, a kis köz mellett. A jegenyefák még most is jelzik a helyét. A Göttler család három fia három élelmiszerüzletet működtetett a Fő utca három pontján.
 A Fonyód utca sarkán Wittmann bácsiék szép kerékpárjavító műhelye állt.
 Volt egy befogadott kutyánk, Bodri. Egy volt az elhagyott kutyák közül, akik keresték a helyüket a háború utáni világban. Több udvarban is otthonos volt, hol ide, hol oda járt be. Mivel nőstény kutya volt, kölykeit is hol itt, hol ott rakta le.
 Egyszer aztán megunta, hogy mindig elveszik a kicsinyeit, és jól eldugta őket az árokban. A Gyékényes utca akkor még nem volt csatornázva, és az árokból a sarkon vezették le a vizet a szennyvízhálózatba. Ezt a kis zugot választotta ki Bodri „gyerekszobának”. Csakhogy amikor a hálózat tisztítása miatt a vízművesek megnyitották a csapot, a víz épp itt ömlött ki szökőkútként. Mikor meghallottam a kiskutyák vinnyogását, szaladtam Anyuhoz, hogy segítsen. Az ő erélyes nógatására ment le Bodri a számára is veszélyes vízözönbe többször is, és végül hat kis gombócot hozott ki.
 Nagyon büszke voltam édesanyámra, milyen határozott szeretettel érte el Bodrinál, hogy mentse a kölykeit, és milyen türelemmel fogadta be a héttagú családot.
 Persze mi is heten laktunk együtt, ami szerencse volt, mert így nem raktak be hozzánk hivatalból társbérlőket, ami akkor szokásos hatósági intézkedés volt, és sok család életét keserítette meg évekre.
 1949-ben nagy veszteségként éltem meg, hogy Anyukámnak – és persze a környék több asszonyának is – el kellett menni dolgozni. Megszűnt az a feltétlen biztonságérzetem, hogy Anyu mindig itt van mellettem, mindig elérhető, mindenre van megoldása, és óvó szeretete boldog életet jelent.
 Elmúltak egy kisgyerek gondtalan évei. Felhők takarták el a napot.

 Kellner Dénesné

Balassagyarmaton születtem a nagy háborúk és impériumváltások után azt követően, hogy édesapám, Sztrányay Miklós Léván Mikulas Sztranyay lett. Ő az előbbit választotta, hogy 1956-os rétsági kiválasztottságáért, Mindszenty bíboros Budára kíséréséért, Pálinkás Pallavicini Antallal, Sztranyavszky Pállal nemzetőrség-szervezésért a gyarmati bíróság börtönbüntetésre ítélje, és rendőri felügyelete után 1960-tól „száműzetése helyén” örökre a tordasi temetőben nyugodhasson. 1956 okán Tordasról kerültem Budára a Villányi útra, mint anno Cseh Tamás.
 Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás után tíz nappal a Tordasra „száműzött” újbudai evangélikus lelkész segítségével, mint ideiglenesen Újbuda evangélikus parókiájára bejelentett kerültem Tordasról a Békefi Remig alapította budai József Attila - korábban és ma ciszterci Szent Imre - Gimnáziumba, ahol Nemes tanárnőtől a Mikulás, Nemes tanár úrtól a Sztranya nevet kaptam. Osztálytársaimnak ma is Mikulás vagy Sztranya vagyok.
 A régi-új neveket nem véletlenül kaptam. Nemes tanár úr utalt is arra, hogy Sztranya, eredetileg Sztranyavszky Sándor volt. (Úgy kellett kikutatnom, hogy 1912-ben szülővárosom, Balassagyarmat országgyűlési képviselőjelöltje volt. Ekkor jelent meg a Turulban Békefi Remig emlékére dr. Závodszky Levente: Sztrányay contra Pongrácz című írása, ami a XVII. század hírhedt „peréről” szól, és amiben többször is Sztranyavszkynak írta a „kalandor Sztrányay” nevét.
 Sztranyavszky Sándor ellenfeleinek jól jött a Turul cikke, amit megfejelt Ágoston Péter Grill Károlynál 1913-ban kiadott könyve azzal, hogy Sztrányay György 1688. január 30-án Thököly-ellenességre, császáriak informálására hivatkozva birtokadományt kért. Megjegyzem, gróf Bercsényi Miklós, a későbbi kuruc generális, ugyanezért kért a császártól kártérítést. Ami Sztranyát illeti, 1912-ben munkapárti képviselő, majd a lutheránus egyház jegyzője lett a fejérkomáromi alesperes, a tordasi Podhradszky János számvevősége mellett.
 1913-ban a Turulban közölték Miskolczy-Simon János régebbi tanulmányát, ami szerint a Sztranyavszky család: „Ma is tekintélyes helyet foglal el. Ősi fészke a Trencsén megyei Sztranyava vagy Sztrányavi község.”)
 Nemes tanár úr szerint Sztranyavszkyt mindenki csak Sztranyának hívta. (Nógrád- és Hontmegye főispánja, belügyi államtitkár, a Nemzeti Egység Párt és a Képviselőház elnöke, földművelésügyi miniszter, aki 1938-ban Imrédy rendeleti, alkotmányellenes kormányzási tervei miatt konzervatív képviselők élén kilépett a kormánypártból, és megbízásáig árnyékkormányával a Gellért Szállóba vonult.
 Horthy nehéz helyzetbe került azzal, hogy – Erdmanndorf német követ nyomására új kormányalakítási megbízás helyett alkotmányellenesen – nem fogadta el a képviselőházban megbuktatott Imrédy lemondását, így nem Sztranyavszky alakíthatott alkotmányvédő kormányt Shvoy Kálmán honvédelmi vagy belügyminisztersége mellett.
1942-ben bekövetkezett halálakor Sztranyát a Népszava is méltatta. 1949-re azonban ő is Horthy-fasiszta lett. Sőt a diktatúra állampártjába be nem lépő szociáldemokrata Sztrányayak: a BM-es György, az ’56-os Miklós és az ’58-as miskolci labdarúgás atyja, József is sikeres életpályájának elhagyására kényszerült.)
 Sztranya úgy beivódott a központi magyar közigazgatásba, hogy amikor 1979-ben a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium Vasúti Főosztályán először diktáltam, az idős titkárnő magától az ügyiratra gépelte a nevemet: Sztranyavszky.
 Sztranyavszky ragadványneve, a Sztranya név mellé a Mikulás nevet adó osztályfőnököm, dr. Nemes Éva, akkoriban a nagyemlékezetű dr. Szmollény Nándor - szintén felvidéki, a sztrányai szorostól nem messze lévő várra, Szomolányra utaló - nevét viselte, csak utánunk lett dr. Ménesi Ottó felesége. Az utánunk jövő diákgenerációk már ezen a néven ismerik.
 1971 szeptemberében Mindszenty bíboros nyugatra távozása előtti utolsó napjait töltötte az USA nagykövetségén. Jancsó Miklós Cseh Tamással a Balatonon forgatott. Ekkor volt a negyedikes osztálykirándulásunk. Szeptember 14-én az osztály többsége Szmollény Nándornéval Badacsonyba ment, mi pedig Ruzsa Imrénével Tihanyba, ahol szabadon engedett bennünket. Székely Ádám, Ónodi László s jómagam Borsos Miklóst látogattuk meg, de csak Ádám beszélhetett vele.
 A Kecskeköröm Csárda udvarán ebédeltünk. A szalvétánkra - ezt is Ádám javaslatára - egymástól függetlenül hét szót írtunk, s a 3x7 szógalacsint Ádám keménykalapjából a következő sorrendben húztuk ki: völgy, vágy, vagyok, szerelem, emészt, miért, egyszer, komoly, magány, katlan, kéklő, gitár, víz, lehelet, reggel, fáj, hangzik, hegy, közöny összeolvad, nyárutó.
 A tanév végén az érettségin Ruzsa Imréné Székely Ádámot történelemből megbuktatta. Egymás után vizsgáztunk. A történelem vizsgánkra betévedő igazgatónak tetszett a feleletem, mire Ruzsáné nekem jelest adott.
 Barátságunkra a történelem érettségi sem vetett árnyékot. Székely Ádám - egyébiránt Katona Klárival, a már befutott énekesnővel - a Toldiban érett. A beatmiséző, beatoperát író, alternatív diáklapot gründoló Ádám megbuktatásához a tihanyi kirándulás is hozzájárulhatott.
 Ádám operájának akkora visszhangja volt, hogy még a Szilágyi János-féle Táskarádióban, a Wiesinger István vezette Telemagazin című tévéműsorban s a Marczibányi Téri Művelődési Ház programján is szerepelt Másik Jánosék Interbrassa mellett. Másik János és Cseh Tamás is operát tervezett. Ebből lett a Budapest című dal.
 Egyébként a beatopera előadások konferansziéja, kényszerből itt-ott szövegének átírója voltam. „Szomorú az, hogy virágzik a gaz és divat a szenny, ez a földi menny.” Ez így nem mehetett. „Szomorú az, hogy virágzik a gaz, és hova veszett a cselekedet.” Ez már megfelelt, csak változzon!
 Tordason beatmisét szerveztem Székely Ádám, Cseh Tamás, Szerdahelyi Csongor, Zareczky Miklós részvételével. Az első beatmise egyben utolsó is lett, pedig már az „Oh, Don Bosco” kottája is nálam volt. Tán éppen ezért Csupor atyának azt kellett írnia nekem, hogy: „… elkeseredetten kell visszamondanom. Nem rajtam múlik!” Egyébiránt Esztergomba is elvitt, láthattam Mindszenty bíboros „elhagyott” dolgozószobáját. Kalauzunknak azzal is eldicsekedtem, hogy Tihanyi Gellérttel passiót írunk. Kérte, hogy a kész művet az esetleges teológiai hibák kijavítására előzetesen nyújtsuk be. Sapienti sat. A bölcsnek ennyi elég.
 Csupor atya – Zoli bácsi – az Akadémián Ortutay Gyulának, a Kőrösi Csoma Társaságban a Mindszenty-per másodrendű vádlottjának, Zakar András kamarás úrnak is bemutatott. Sztranyavszkynak vagy Pallavicininek „nézhetett”, mert azt kérdezte: „Milyen néven élsz most?”
 1991. október 23-án átvettem Darvas Iván színművész - felvidéki földink - után Édesapám posztumusz kitüntetését:

„A HAZÁÉRT ÉS A SZABADSÁGÉRT A NEMZET SORSÁT ÉS TÖRTÉNELMÉT MEGHATÁROZÓ DICSŐSÉGES FORRADALMUNK ALATT PÉLDAMUTATÓ HELYTÁLLÁSÁÉRT A MAGYAR NEMZET HÁLÁJÁBÓL
1956. OKTÓBER 23. - 1991. OKTÓBER 23. SORSZÁM: N 000906
GÖNCZ ÁRPÁD A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ELNÖKE”

Az 1957. október 1-jén átvett tordasi orvosi lakás kulcsát 1997. október 1-jén visszaadhattuk Tordas önkormányzatának. Édesanyánkat, öcsémhez, Budapestre hoztuk.

Dr. Sztrányay Miklós György

Fotó: Fortepan/Simon Gyula

Az egyetemi éveimet is a XI. kerületben töltöttem, a Budapesti Műszaki Egyetemre jártam 1977-től 1982-ig. (Mai neve Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem). Ez egy egész kis városrészt alkotott, szépen gondozott parkkal az épületei között, a Szabadság hídtól a Petőfi hídig terjedő területen. Azóta még tovább terjeszkedett.
 Ez volt az első iskola, ahová már nem gyalog jártam, hanem villamossal, igaz csak három megállót. Külföldiek is tanultak itt, magyar nyelvű képzésben. Évfolyamunkon voltak fekete diákok Nigériából, németek az NDK-ból, de volt csehszlovák, chilei, vietnámi és arab hallgató is. A gimnáziumhoz képest tovább tágult a világ számomra.
 Még a férjemet is a kerületben találtam meg. Ő vidékről került a fővárosba, műegyetemista hallgatóként a BME Münnich Ferenc (ma Kármán) Kollégiumában lakott, közismert nevén az „Ezres”-ben. A vasárnaponként ott működő, népszerű diszkóban ismerkedtünk meg, ahová aztán rendszeresen jártunk, szombatonként pedig gyakran mentünk táncolni az E-klubba is. Akkoriban ezeket a műegyetemi klubokat csak egyetemista fiúk látogathatták. Lányok korlátozás nélkül bemehettek. A klubok biztonságosak voltak, az esetleges rendbontó vagy részeg embert a – szintén egyetemistákból szerveződött – rendezők udvariasan kikísérték.
 Ha már az iskolaválasztás vicces szempontjait bemutattam a gimnáziumról írt visszaemlékezésemben, akkor feltárom a párválasztás hasonlóan „komoly” szempontjait is. Az „Ezres”-ben lakó fiú kollégisták szeme előtt az a gyakorlatias szempont lebegett, hogy a kiválasztott lány lehetőleg a 4-es, 6-os villamos vonalán lakjon. Ugyanis akkoriban még természetes volt a lány hazakísérése éjszaka a diszkó után, és onnan a koleszba is vissza kellett a fiúnak térni. A 4-es, 6-os villamos egész éjjel járt, ellentétben más járművekkel. Ha a szegény fiú olyan lányt kért fel táncolni, aki a város túlsó végén lakott, bizony a hazakísérés után előfordult, hogy már csak gyalog tudott hazamenni a kollégiumba. Lehet, hogy fiatal lányként a legvonzóbb tulajdonságom az volt, hogy a 4-es vonalán laktam?
 Sok évvel az egyetem elvégzése után számos munkahely tapasztalatával a hátam mögött, építészmérnökként, az Allee építkezésén dolgozhattam lebonyolítóként. Örülök, hogy így én is tehettem valamit a kerületért.
 Az Allee különleges épület minőségi anyagokból, sokféle homlokzattal. Olyan, mintha több különálló épületből állna, melyeket egy üvegtetővel fedett belső sétány köt össze. Kiváló tervezők, sok kiváló építőipari cég és szakember együttes csapatmunkájának eredményeként valósult meg. Nagy örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy ennek a csapatnak részese lehettem!
 Az Allee 2009 novemberében nyitotta meg kapuit a látogatók előtt, méghozzá nem is akármilyen időpontban! A kerület iránti tiszteletből XI. hó 11-én, délelőtt 11 óra 11 perckor nyíltak meg a kapuk.
 A komoly munkát nem nagyon jellemezték kimondottan humoros esetek, de két kis szösszenetet azért elmesélek.
 Sokan talán nem is tudják, hogy az Allee tetején tetőterasz is készült. Igaz, nem a látogatók számára, hanem a menedzsment irodákhoz tartozóan. A tetőteraszon kertészeti munkákat is kellett végezni. Az egyik kooperációs értekezleten a kivitelező cég építésvezetője bánatosan panaszolta, hogy nem nő a fű a megfelelő ütemben. Ők ugyan időben elültették a fűmagot a tetőteraszon, de jönnek a galambok, verebek, és folyamatosan kicsipegetik a magokat. Kénytelenek voltak újabb fűmag mennyiséget venni és elültetni, de a madarak továbbra is megették. Szorult helyzetükben az az ötletük támadt, hogy vesznek egy műsólymot, amit már ki is rögzítettek a tetőteraszra, hátha ez távol tartja a madarakat. Szavait derültség fogadta az értekezleten. Mindenesetre az elkövetkezendő hetekben a műsólyom beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és a fű kisarjadt. Néhány hét múlva az építésvezető letörten számolt be róla, hogy valaki ellopta a műsólymot! De ők nem adták fel! Bár nem olcsó, de újra vettek egyet, ha már ilyen jól bevált ez az módszer.
 Mint említettem, az Allee minden épülettömbjének a homlokzata más és más anyaggal van burkolva. Található itt különböző fémlemez burkolat, van klinkertégla burkolat, a mozi tömbje pedig üvegtáblákkal van burkolva. Mikor a mozihoz legyártott üvegtáblák megérkeztek a helyszínre, főnököm – felületes pillantást vetve rájuk – méltatlankodva megkérdezte:
 – Mikor lesz már ez a rengeteg szennyeződés letakarítva az üvegtáblákról?
 – Hááát – válaszoltam óvatosan – az igazság az, hogy ez pont a design rajta, nem szennyeződés.
 Speciális módszerrel lett a tervező által megtervezett minta az üvegekbe maratva. Filmcímek vannak rájuk írva különböző betűnagysággal. Bár bevallom, hogy ezt én sem vettem észre, amíg valaki külön meg nem mondta.
 Ennyi volt a történet. Ha valaki még nem vette volna észre a filmcímeket, akkor az talán most kedvet kapott jobban szemügyre venni az üvegtáblákat a mozi tömbön.
 Nagyon szép az épület, és még a kevésbé szem előtt lévő részein is van mit megcsodálni. Én például nagyon szeretem az Allee játszótér kerítését díszítő tündéri állatfigurákat, és nagyon ötletesnek tartom a megformálásukat.
 Hogy melyik az Allee-ban a kedvenc helyem? A Food Court földig érő üvegfalát szeretem nagyon. Ha az Allee-ban eszem valamit, feltétlenül az üvegfal mellett igyekszem asztalhoz jutni. Onnan pedig nézegetem az utcát, nem tudok betelni vele. És ha még az esti fények is kigyúlnak közben, akkor visszaröpítenek a gyerekkoromba: úgy érzem, hogy éppen a BEAC pályáról megyek haza az esti korcsolyázásból.

Katona Ágnes

Gimnáziumba a Kaffka Margit Gimnáziumba jártam (1973-77). Olyan szép ez az épület, mint egy palota! Különleges érzés volt reggelente a széles, fenséges bejárati lépcsőn fellépdelni. Örömmel töltött el, hogy oda járhatok. Nem kellett akkor még se biztonsági őr, se beléptető rendszer. Belül a félhomályos folyosók viszont kicsit nyomasztóak voltak: osztálytermek nyíltak mindkét oldalon, ezért csak a folyosók két végén volt ablak. De ott aztán látható volt egy-egy csodaszép, hatalmas kő díszkút is. Ez persze ma is így van.
 A folyosók falai akkoriban telis-tele voltak tablókkal. Jó volt nézegetni rajtuk tanáraink fiatalabb kori képeit, és azt látni, hogy milyen sok párhuzamos osztály volt egy-egy évfolyamon. A mi évfolyamunkon a, b, c, d, e, f, g osztály volt, de a korábbiakban előfordult h, i, j, sőt egyik évben még k osztály is. Az osztályok különböző tagozatúak voltak. Mindegyik osztályban két idegen nyelvet tanultak, melyből az egyik az orosz volt. Az iskolában élénk KISZ-élet folyt. A kor szellemének ellentmondásosságát megvilágítja egy rövid párbeszéd. Az egyik alapszervezet KISZ titkára megkérdezte az egyik lányt, hogy miért kéri felvételét a KISZ-be, bizonyára nem meggyőződésből, hiszen előző nap látta a lányt a templomból kijönni. Ő nem támogatja a tagfelvételét. A lány pedig azt válaszolta, hogy ha nem válik KISZ taggá, akkor sosem fogják őt az egyetemre felvenni.
 A politika helyett evezzünk inkább humoros vizekre. Az épület mögött a domboldalban, fákkal övezve helyezkedtek el az iskola kosárlabda és kézilabda pályái. Örültem, hogy oda sehonnan nem lehet belátni. Én nem voltam ügyes a tornaórákon, nagyon nem szerettem volna, hogy a tornapályára az utcáról a járókelők beláthassanak. Ez a szempont iskolaválasztáskor az én mérlegemet erősen a Kaffka felé billentette a közeli nagy vetélytárs, a József Attila (ma Szent Imre) Gimnáziummal szemben. Hogy néha milyen vicces dolgok tudnak egy döntést befolyásolni!
 Azóta már sok év eltelt, és amikor az én kitűnő tanuló, nyolcadikos lányom gimnáziumot választott (2004-ben), szintén vicces szempont hozta meg a végső döntést. Boldogan jött haza a nyílt napról: „Ez az iskola nagyon jó lesz! A wc-ben faltól falig tükör van!” Ugyanis a Váli Utcai Általános Iskola eredeti épületét akkoriban újították fel, nagyon igényes módon. Kívülről is nagyon szép lett, megőrizve az eredeti jellegét. Akkor költöztették bele a József Attila Gimnáziumot. Ezt választotta a lányom, ahová sikeresen felvételt is nyert, „jóskás” lett. Komolyra fordítva a szót, azért a fent leírt döntésekben persze fontosabb szempontok is szerepet játszottak.
 Ha már a sportnál tartunk… Gimnazistaként május elsejéken mi voltunk a sportolók nagyon sok másik iskola tanulóival együtt, akik a tribün előtt látványos gyakorlatot mutattak be. A központilag megtervezett formációs gyakorlat szalagokkal, vagy más évben karikával volt előadva. A fiúk az egyik évben nagyon helyes girardi kalap és sétapálca kombinációval megtervezett bemutatót adtak elő. Jó móka volt. Nem társítottunk hozzá semmilyen politikai felhangot. Még a tréningruhát is központilag kaptuk a színes alakzatok megformálásához, mely iskolánként eltérő színű volt. Legnagyobb bánatunkra nekünk mindig a fehér jutott, ami nagyon bő, kinyúlt és csúnya volt. Másik bánatunk az volt, hogy soha nem láttuk magunkat, vagyis az általunk bemutatott gyakorlatot a tv-ben, mert akkor még nem létezett semmilyen technika, amivel a tv adást otthon rögzíteni lehetett volna.
 A Kaffka Margit Gimnázium igazgatója Szombathy Gyula volt, aki korábban a Váli Utcai Általános Iskolában is igazgatóm volt. Bajuszos, zömök, barátságos embernek látom emlékezetemben. Mindenki szerette. Az ő fia Szombathy Gyula, a népszerű színművész.
 Sok kiváló tanárunk volt, vagyis inkább tanárnőnk. A férfi tanár ritkaságszámba ment. Nekünk a földrajzot tanította férfi: Kővári Lajos tanár úr. A megjelenése olyan volt, mintha skatulyából húzták volna elő: kifogástalanul vasalt fehér köpeny, napbarnított, mosolygós arc hihetetlenül kék szempárral, őszes bajuszka és ősz haj, középen egy nagy hullámmal. Rendkívül pozitív kisugárzású, nagyon népszerű tanár volt, pedig magasra tette a mércét. Rengeteg kőzetet kellett megtanulnunk felismerni.
 A Kaffkából gyalog jártam haza a Fadrusz utcán és útközben a Bocskai út sarkánál a híres Farkas cukrászdában gyakran szoktam fagyit venni. Mesés volt a citromfagylaltjuk!
 Nehéz elhinni, hogy mindkét iskolám megszűnt létezni, mint intézmény, bár annak örülök, hogy legalább az épületük változatlan formában áll a helyén. El tudok sétálni előttük, és emlékezni. A Váli Utcai Általános Iskola épületében most a József Attila Gimnázium található, a Kaffka Margit Gimnáziumban pedig a sok évvel korábban már benne működött Szent Margit Gimnázium működik újra.

Katona Ágnes

Nagyon szeretem a XI. kerületet. Életem első negyven évét itt éltem le, az összes iskolámat itt végeztem. Az első húsz évben a Bocskai úton laktam szüleimmel. Innen jártam Bobsi néni magánóvodájába, ami a Bocskai út szemközti oldalán lévő egyik lakásban működött. Akkoriban még nem voltak kulcsra zárva a házak bejárati kapui, és minket – óvodáskorú gyerekeket – is bátran leengedtek reggelente egyedül a kapuba, ahonnan Bobsi néni összegyűjtött bennünket a 60-as évek első felében. Havas, latyakos időben fehér hócipőt hordtunk a cipőnk felett, amit csak le kellett venni róla nagy patentokat kinyitva, és így tiszta cipővel léphettünk be a lakásába. Délután Nagyi vigyázott rám otthon, együtt vártuk haza szüleimet a munkából az utcát nézegetve az ötödik emeleti erkélyünkről. A Bocskai út közepén húzódó sáv akkor még virágágyásokkal volt tele, később fokozatosan átvették a parkolók az uralmat. Az utca túloldalán gyakran sétáltak fényes, fekete hajú fiatal fiúk és lányok együtt, de mégis külön-külön csoportban, mindig fehér ingben és sötét nadrágban. A lányok hosszú haját hátul egy lapos fémcsat fogta össze egy copfba. Még én is tudtam, hogy ők a vietnámiak, akik Magyarországon tanulnak.
 Iskolába a Váli Utcai Általános Iskolába jártam (1965-73). Alsósként még hetente váltakozva hol délelőtt, hol délután jártunk, a szüleink kísértek. Felsősként már önállóan közlekedtünk. Hazafelé a Fehérvári úton a régi, földszintes piac előtt haladt az utunk. Az út szélén egy eladó bácsi szotyolát árult kis papírzacskókban. Ebből minden nap muszáj volt vennünk, hiszen a bácsi mindig azzal a biztatással adta át a zacskót, hogy „Aztán a vőlegény is kapjon ám belőle!” Nagy büszkeséggel töltött el bennünket ez a feltételezés. Egyszer – sok év múlva – arrafelé járva eszembe jutott a dolog, és vettem tőle egy zacskó szotyolát. Akkor már volt vőlegény is. Vártam a szokásos mondatot. Meglepett a bácsi bíztatása: „Aztán a gyerekek is kapjanak ám belőle!”
 A mai Allee helyén akkor még a BEAC pálya volt. Télen rendszeresen felöntötték vízzel, és jégpályát csináltak. Oda jártunk esténként korcsolyázni. Akkoriban még „kurblis” korcsolyánk volt, amit az utcai cipőre kellett felerősíteni egy kurbli segítségével. A BEAC pálya a hetvenes évek közepén átadta helyét a Skála áruháznak. Gimnazista voltam, mikor megnyílt. Elragadtatva járkáltunk modern, tágas belsejében, és csodáltuk a hatalmas választékot. Nagymamám szomszédasszonya eladónőnek szegődött a Skálába. Csodálkozva hallgattuk beszámolóját arról, hogy a dolgozók a Skálában működő fodrászatot féláron vehetik igénybe, mivel előírás volt a dolgozók ápolt megjelenése csinos frizurával.
 Váli utcai tanáraink közül Csizi néni az egyik legemlékezetesebb. Ez a fura becenév talán a vezetéknevéből alakult, mindenesetre nekünk így kellett őt szólítani, és tanártársai is így szólították. A rendes nevére nem is emlékszem. Nem mindennapi jelenség volt. Az 1970-es évek elején már nem volt fiatal, akkortájt született egy unokája is. Markáns, kicsit férfias arcában erős sasorra volt, ehhez vállig érő platinaszőkére festett haj és magas, karcsú, kisportolt, nagyon csinos nő testalkata társult. Mindig vidám, hihetetlenül energikus, vibráló személyiség volt, akit mindenki szeretett. Szinte hihetetlen, hogy matematikát tanított. Az óráin nagyon igyekeztünk jól viselkedni, hiszen cserébe minden 25. matek órán – tanulás helyett – mesélt nekünk. De csak akkor, ha minden órán jók voltunk. A mese folytatásos volt, egész tanévre kitartott, és mindig a legizgalmasabb résznél maradt abba. Hatodikban még Sipszi kutya kalandjairól szólt a történet, de nyolcadikban már az Elfújta a szél című romantikus regényt hallgattuk szájtátva. Csizi néni úgy tudott mesélni, hogy szinte filmként láttuk magunk előtt a zöldszemű Scarlett történetét. Nagy bánatunkra a tanév hamarabb véget ért, mint a hosszú regény, és reményünk sem volt rá, hogy valahonnan megtudjuk, mi lett a vége. (Akkoriban ez a regény be volt tiltva, sem könyv, sem film formájában nem ismerte senki.) Öt évvel később óriási örömömre, teljesen váratlanul valakitől ajándékba megkaptam a regényt egy erdélyi könyvkiadó kiadásában!
 Hetedikes korunkban (a 70-es évek elején) a Gárdonyi téren működő tánciskolába jártunk más iskolákból való lányokkal, fiúkkal együtt. Azóta már feledésbe merült ez az emlék, vagy mégsem? Mintegy negyven évvel később egy csinos, korombeli, idegen nő megszólított a buszon, hogy mi együtt jártunk tánciskolába a Gárdonyi térre. Elcsodálkozva keresgéltem emlékezetemben és bólogattam:
 – Igen, igen, hetedikes koromban valóban jártam én oda.
 – És emlékszik egy fekete hajú fiúra, akinek egy villám alakú sebhely volt a homlokán? Ez a fiú mindig vagy engem, vagy magát kérte fel, sohasem mást – mondta a nő.
 Eltöprengtem.
 – Emlékszem egy fekete hajú fiúra, és arra is, hogy többször felkért, de ennél többre nem emlékszem. Én azt soha nem láttam, hogy még kiket kért fel. Őszintén szólva örültem, hogy egyáltalán felkérnek.
 A nő hangjából negyven év után is erős féltékenység sütött felém, ahogy megbeszélgettük a régmúltat. A buszról leszállva nem győztem csodálkozni, hogy én egy ilyen féltékenységi dráma szereplője voltam tudtomon kívül. Bizony eltöltött egy kis büszkeség. Igazság szerint arra jobban emlékszem, hogy a vasárnap délelőtti tánciskolák vége felé, déltájban már nagyon éhes voltam, és az én gyermeki gondolataim rendszerint inkább a közelgő otthoni ebéd körül forogtak.

Katona Ágnes

Fotó: Fortepan/Bercsényi Kollégium Fotókör