Apai Béláné dr. Csepely Erzsébet az albertfalvi Petőfi Sándor Általános Iskola volt igazgató helyettesének írása az iskola alapításának 175. évfordulójára 2003-ból:

Az albertfalvai iskola ez évben ünnepli fennállása 175. évfordulóját, és kétszeresen ünneplek vele én is: mint régi diákja, majd később tanára is. E nagy idő két kis szeletéhez szeretnék némi emlékmorzsákkal hozzájárulni.
 A múlt század harmincas évei táján az egy utcás község főútvonalától jobbra és balra kezdett kinyújtózni, szép családi házakkal bővült a vasút felé eső terület, a dunai ártér feltöltése után pedig az OTI felépíttette holland mintájú kertvárosát. Megszaporodtak a gyerekek, új épület kellett az oktatáshoz. 1929-ben épült a mai Albertfalva utcában egy hat tantermes iskola különálló igazgatói lakással, elég nagy udvarral és tornateremmel, ahol azonban még sokáig nem tornáztak, mert itt kapott helyet a kápolna. Az oda vezető út egyik oldala tejszagú volt Vrana néni tejcsarnoka miatt (legkisebb lánya, Lili osztálytársam lett). A másik sarkon állt a cukrászda, ahonnan már reggel krémesek illata szállt. De milyen krémeseké!
 1931-ben ide hozott édesanyám, hogy ember legyen belőlem. Sokan voltunk, és Emma néni várt bennünket. Sokáig őriztem levelét az osztálytársak aláírásával, amikor a kanyaró levert a lábamról. És nagyon elszomorított halálos betegsége, mely hamar elszólította közülünk. Utóda figyelmeztetett minket, s mi lábujjhegyen mentünk el ablaka alatt, míg élt és szenvedett. Igazgatónkat inkább tudtuk, mint láttuk, s igazán nem volt Pogány, mint a neve.
Tanítóink közül Körmendiné, Sokorai stb. jutnak eszembe Emlékezetessé lett egy fiatal tanítónő, Balogh Gizella, a minden nap íratott és kijavított házi feladatai által, továbbá a katolikus hitoktató, Bergendi tisztelendő úr, aki szerette a gyerekeket, akármilyen vallásúak is voltak. (Szomorú, hogy emléktáblává kellett válnia.)
 Olvasni fonomimikával, azaz betűmutogatással tanultunk, ez elég jól bevált, s később kitűnően használható volt a tanár háta mögötti hangtalan beszélgetésre. Írni ekkor még dőlt betűkkel kellett, s volt külön szépírás, beszéd- és értelemgyakorlat, továbbá sok-sok helyesírás.
 Másodikos korunkban kertecskét kaptunk a kerítés és az iskolafal között. Szépen ültettek, kapálgattak benne a szülők. Mi jól megvoltunk korunkat megelőzve a koedukációban a fiúkkal a harmadik osztályig, mely nagy változásokat hozott: férfi tanítót, Szabados Gábor bácsit. Ő volt a bors: kicsi és erős, aki fiú vigyázókra bízta nyáját; ők a lányokat ekkor még nem tartották „szép nemnek”, de jónak sem. A községi bába, aki egyedül nevelte fiát, nagyon rábízta a tanító bácsira a nyughatatlan fickót. Így minden nap nadrágja kiporolásával kezdődött azon filozófia alapján: ha megtette, megérdemelte, ha nem tette, majd fogja, akkor is rendben vagyunk. Körmös is volt. Utána imádkoztunk, majd jöhetett a kis és nagy szorzótábla.
 De ez már nem az új iskolában történt, hanem a régiben, mely az országút mellett álló emeletes kockaépület volt nagy udvarral, izgalmas félszerrel. A padlók recsegtek, a lépcső meredek volt, és dübörgött a szünetben a lerohanók alatt. Mindennel együtt nagyon alkalmasnak látszott az akkor olvasott Kőszívű ember fiai című regény eljátszására. A magam számára természetesen Baradlay Richárd szerepét tartottam legjobbnak, a fiúk ugyanis szóba sem jöhettek ilyen „komoly” feladatra. (Ez az épület ma már csak emléktábla a cérnázó gyár falán.)
 Több, mint hatvan évvel később egy régi osztálytárs találta ki, hogy e csendes faluban töltött gyerekkorunk emlékeit élesszük újjá és találkozzunk. Nehéz feladatra vállalkoztunk: az új építkezések szétszórták a múltat, az élet megtizedelte az embereket, a hirdetésre nem jelentkeztek. Tízen tudunk még beülni a régi padokba, hogy meghallgassuk Ambrózy Laci iskolaköszöntőjét, részt vegyünk az „Albertfalvi Napok” programjában, örüljünk egymásnak, és bizonyítsuk: a lélek lassabban öregszik.
…
1950. január 1-jén Albertfalva Budapest XI. kerületével egyesülni kényszerült. Utolsó ajándéka a nagyközség vezetésének az „új” iskola emelet-ráépítése volt azzal a kikötéssel, hogy benne a tanítás fel kell, hogy emelkedjék a fővárosi iskolák szintjére. Ez nem bizonyult nehéz feladatnak, hiszen már korábban is általános iskolaként működött, és felsőtagozatában sok kiváló polgári és középiskolai tanár dolgozott: Ácsainé, Müllerné, Rézbányainé, Forgó Sári, Schlett Erzsébet, Lengyelné, Sebestényné, Érdiné, Varga Zsóka, Boglucz Béla, Kucsera Lajos, Szirbik Ferenc, majd Martinkó Béla és még sokan mások. A névsor nem teljes. De nem maradt el tőlük az alsó tagozat sem: Lantosné, Nagy Gabi, Balogh Gizella, Kucseráné, Szántó Gizella, majd a Román házaspár, Vámosné, stb.
 Közéjük kerültem friss diplomásként az 1949/50. tanévben, és ott dolgoztam nyolc éven át. Kartársam lett régi tanítónk, Gizi néni és hajdani osztálytársam, Szántó Gizi is.
 Rögtön osztályt kaptam: hatodikos csak fiúkat, akikre épült az úttörőcsapat rendje és „eleganciája”. Óh, azok a ropogós fehér ingek és zoknik, a kis kék őrsi zászlók, melyek jelvényei egy-egy lelkes édesanya hímzései voltak! A fiúk az ünnepélyeken rendet tartottak, és tőlük tanultam nem irtózni a bogaraktól, békáktól, gilisztáktól, melyeket a kirándulásokon ujjongva nyomtak az orrom alá, a gyűjtemény pedig bevándorolt Boglucz tanár úr szertárába. Az osztályt az idő szétszórta, de rájuk a most nyugdíjba vonult Verbényi atyával együtt emlékezünk.
 Az igazgatói lakást ekkor Orosz László és családja négy szép gyerekkel lakta. A legkisebbet székre kellett állítani, ha verset mondott, hogy látható is legyen. Az igazgatótól – eredeti foglalkozása pap lévén – szép hosszú beszédek hangzottak el az értekezleteken, és emlékezetes maradt búcsúztatója is, amikor rövidesen távozott körünkből. A csillagos nyári estében a Búsuló Juhász teraszán ült együtt a testület, húzta a cigány és szállt a nóta…
 Az új igazgató mokány, kemény kun volt, Fellner László. A földre szállt Lenin képére emlékeztetett, röviden mutatkozott be, s közölte, hogy én leszek a helyettese. A válaszom „nem” volt, de az oktatási osztály döntött, és a nyakamba szakadt „nagy tisztség” vég nélküli munkás hétköznapokat eredményezett: ketten voltunk igazgatás, gazdasági iroda, adminisztráció, tanár két, majd a gyerekek létszámának emelkedése miatt három műszakban.
 Ez később tarthatatlanná vált, és először a volt községi istállóból kellett kisegítő épületet létesíteni, majd megépült a Mezőkövesd utcai iskola, mely a terület szétválasztásával járt nem minden ellenkezés nélkül. Meg kellett szüntetni az igazgatói lakást is, hogy legyen hol étkeztetni a gyerekeket,
 Ezen évek alatt sokat tanultam, amire kezdőként szükségem is volt: többek között azt, hogy az irattárban mindig rendnek kell lennie, a fontos dolgokat dossziéban kell kiemelve tartani, a statisztikában a hasraütés nem célszerű, és a szülőt, ha dühösen kiabálva érkezik, le kell ültetni, mert ülve nem lehet hangoskodni. Legfőképpen pedig azt, hogy emberekkel dolgozni a legnehezebb, mert mindenkinek lelke van.
 A nagy rendcsinálás ihletett arra is, hogy az akkor közel 150 éves iskola pincében szétszóródott irattárát összerakjam. Vajon mi lett belőle?
 Közben – még ma is úgy érzem – jó közösséggé szerveződtünk, felnőtt és diák szerette ezt az iskolát. A diófás udvaron jó focizások folytak a természetes kapuk között, olykor igazgatói közreműködéssel. Az egyik végzős osztály önállóan rendezett nekünk 100. magyar órát nagy sikerrel. Az én külön örömem volt a még alig óvodás korú lányomnak meglepetésként a műsorba épített szavalata, Vörösmarty Mihály Petike című verse. Egy másik osztály a tisztasági verseny győzelme érdekében felsúrolta az olajos padlót is, hogy az se legyen fekete (persze eredmény nélkül).
 Különösen nagyszerűen dolgozott a színjátszó kör, melynek lelke Rézbányai Dezsőné tanár volt. Két kiváló előállítású darabot láthattunk tőlük: a János vitézt és A kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesejátékot. Mindent: rendezést, díszleteket, ruhákat maguk csináltak. Csak a kiskakas jelmeze kb. 300 rongyból készült színes „tollból” volt összeállítva. Örömmel és tehetségesen, az iskolai munka zavarása nélkül dolgoztak a szereplők és segítőik, közülük talán legboldogabb az a négy fiú volt, akik a színfalak mögött hasalva „hullámoztatták” a tengert, melyben legerősebb osztálytársa nyakában úszott János vitéz.
 Közben bemutató tanításokat tartottunk alsó- és felsőtagozati tárgyakból több iskola nevelőinek jelenlétében, szakmai továbbképzésekre jártunk, értekeztünk és jegyzőkönyveket írtunk vég nélkül, jó hírünk lett a kerületben.
Nehéz kérdés volt mindig a pénz: mire, mennyit?
 Érdi Antalné kolléganőnk édesanyja operaházi korrepetitor volt. Segítségükkel hangverseny jöhetett létre az akkori József Attila Gimnáziumban az iskola javára neves operaénekesek közreműködésével, nagy sikerrel.
 Úgy éreztük, a szülők kedvezően értékelték munkánkat, sokat segítettek szociális területen is.
 Szívesen emlékszem vissza a testület fehér asztalos együttléteire, melyeket nevünkhöz alkalmazva – hiszen Petőfi iskola voltunk – a március 15-i ünnepség kapcsán tartottunk meg a testület tehetséges tagjai által adott műsorral. Felejthetetlen volt Lengyelné zongorakísérettel egyhangon előadott végtelen ófrancia balladája, a Martinkó-Stima duó opera és állatvásári párhuzamos közvetítése és Román Pál Ami az értekezletekből kimaradt című monológja.
 Az egyenletes fejlődést azonban 1956 eseményei megállították, hírek és tévhírek forgatagába kerültünk, kiürült az iskola, halálhír érkezett diákjaink sorából, Tandari Tamásé, és egyedül rám maradt a feladat – hiszen én laktam helyben –, hogy az óránként változó körülmények között megóvható legyen az épület és berendezése. Ez nem ment könnyen, de sikerült.
 A sokk után lassan visszaállt a rend, de már nem volt annyira családias a légkör. Az új tanév már új igazgatóval és az én áthelyezésemmel indult…
 Ma már a régi-új iskolát Don Bosco szelleme védi, és egy feladatában naggyá nőtt Petőfi tanintézet ünnepli a 175. évet.
 Erőt, egészséget hozzá!

Apai Béláné dr. Csepely Erzsébet