Az 1956-os év januárban egy földrengéssel indult, aztán jött a jeges árvíz. Feszült légkörben megérkezett október.
 Kedd volt, és mi délutánosak voltunk az iskolában. Palócz tanár úré volt az utolsó óra, földrajz volt vagy biológia. Egyszer csak megindult hangon azt mondta, hogy fontos dolgok történnek: „Bátor fiatalok vonulnak az utcán, hogy nektek jobb legyen.” Előbb fejezte be az órát, és mi hazamehettünk. Amikor hazaértem, meglepődve tapasztaltam, hogy István nagypapa nálunk van, hiszen hétköznap - főleg így a koraesti időben - nem szokott átjönni hozzánk. Észleltem, hogy izgatottan beszélgetnek apuval és Péterrel, de ha közelebb mentem, elhallgattak. Elővettem többször bevált trükkömet: bevonultam a mellékhelyiségbe, és onnan hallgatóztam. A trükk bevált, mert a következőket hallottam nagypapától:
„E hant alatt fekszik nagy Rajk László,
Akit megfojtott a vörös zászló.
Akkor lesz e hazán békesség és áldás,
Ha mellette fekszik majd Rákosi Mátyás.”
 Akkor megbukott a kommunizmus, mondta apu, és ez már számomra is érthető volt.
 Aztán újabb jó hír érkezett: egyelőre nincs tanítás, bezárták az iskolákat.
 A következő napokból csak felvillanásokra emlékszem, és azokra sem időrendben.
 Egyik délben bemondta a rádió: „Honfitársaim, magyarok! Lobogózzátok fel házaitokat, mert lemondott Gerő Ernő!” Az emberek ekkortól gyakorta kirakták a rádiót az ablakba, hogy mindenki hallja a híreket. Naponta többször is felhangzott Beethoven Egmont nyitánya, ami szememben azóta is jelképe a forradalomnak.
 Borzalmas hír érkezett: Tandari Tamás diáktársunkat halálos lövés érte a Körtéren.
 Egy ismert, magas beosztású kommunista párttag házaspár bezárkózott a lakásukba, mert féltek az esetleges megtorlástól. (Albertfalván ilyen nem fordult elő!) Rokonuk – egy ávós őrnagy – akarta őket kimenteni, de ők véletlenül lelőtték. Ez a hír terjengett, de mivel a szereplők közül a forradalom alatt mindenki eltűnt, és soha senki nem került elő, a valóságot igazából nem tudjuk.
 Esténként nem kellett pizsamára vetkőzni, melegítőben is alhattunk, ez jó volt!
 Mindenszentekkor, bár hétköznap volt, a nagymisét a sekrestyés mondta. Rauch László sekrestyés ugyanis pálos szerzetes pap volt, csak a Rákosi-korban eltiltották hivatásától. László atya a forradalom bukása után emigrált.
 Szüleim sehova sem engedtek, legfeljebb a szomszéd utcákban sétálhattam egy-két osztálytársammal beszélgetve. Bátyámmal töltöttük hasznosan az időt: gombfociztunk, kártyáztunk, zenét hallgattunk, olvastunk. Tanulni nem tanultunk.
 Amit most leírok, arra nincs magyarázat, de így történt. Szombat (november 3.) estefelé a konyhában vacsoráztunk, amikor anyukám csendre intett mindenkit: „Halljátok ezt a motorzúgást?” Nem hallottuk. Néhány perc múlva újra megkérdezte, de mi akkor sem hallottunk semmit. „Pedig jól lehet hallani” - mondta. „És mi az?” - kérdezte bátyám. „Vonulnak az orosz tankok Fehérvárról Pest felé.” Megállapítottuk valamennyien, hogy édesanyám képzelődik. Este még meghallgattuk a hercegprímás úr beszédét, aminek tartalmát később csúnyán elferdítették, aztán lefeküdtünk.
 Másnap reggel kiderült, hogy anyukám nem képzelődött, legfeljebb Fehérvárt tévesztette el.
 Most már napokig lehetett hallani a fegyverek ropogását. Este Péterrel a padlásról néztük, hogy a felvillanó golyókkal lövik a Citadellát.
 Egy reggel a Fehérvári (akkor Szabadság) úton álltunk sorba kenyérért, amikor egy páncélozott autó jött a Körtér felől, rajta szovjet katonák és egy gépfegyver. Amikor a katonák meglátták a sort, egyikük a fegyver mögé lépett, és ráfogva a tömegre meglengette. Az emberek ijedten szétszaladtak, én viszont (mit tudtam én, mi történt) gyorsan előre mentem a sor elejére. A katonák jót röhögtek, és továbbálltak, eszük ágában sem volt belénk lőni. Az emberek is visszatértek a sorba, nagyjából visszaállítva az eredeti sorrendet, de nekem azt mondták: „Öcsi maradj csak ott, ahol vagy.” Így gyorsan sorra kerültem volna, de éppen elfogyott a kenyér, és várni kellett húsz-huszonöt percet a következő sütésre. Kijött az egyik péksegéd, és odaszólt nekem: „Öcsi, gyere be, itt melegebb van.” Benn nemcsak melegebb volt, hanem végignézhettem, hogyan készül a kenyér. Hogyan teszik a tésztát a teknőbe, aztán a péklapátra, és csúsztatják a kemencébe. Időnként kihúzzák a még sülő kenyeret, és valamivel kenegetik, aztán vissza a kemencébe. Mivel mindig akadt olyan deformált kenyér, ami valami miatt nem adható el, azt helyben meg lehetett enni. Én is kaptam egy darabot. Ennek ízét és a sülő kenyér csodálatos illatát több mint hatvan év távlatából sem feledem.
 Egyik délután a vasútállomásról néztük, hogyan lőtték a szovjet ágyúk a még ellenálló Csepelt. A Duna túlsó partján állt egy hatalmas olajtartály, amelyet eltaláltak az ágyúgolyók, és kigyulladt. Napokig égett, fekete füsttelt és korommal borított be még minket is Albertfalván. Ha lementünk a Duna-partra, ezen az oldalon is éreztük az égő tartály melegét.
 November közepén megkezdődött a tanítás az iskolában. Három dolog változott: nem volt orosz nyelvtanítás, nem működött úttörőcsapat, és minden osztálytársam, még a karhatalmi apukák gyerekei is, jártak hittanra Guszti atyához az iskolában.
 Elmúlt a nyár, jött az új tanév és vele három változás: újra kötelező volt az orosz, működött az úttörő mozgalom, és az osztályból már csak hárman (Labundy Tipsi, Balogh Guszti és jómagam) jártunk hittanra. Még annyit, hogy mi hármunkat a hittan miatt kizártak az úttörők közül.

Madaras Gábor