Nagyon szeretem a XI. kerületet. Életem első negyven évét itt éltem le, az összes iskolámat itt végeztem. Az első húsz évben a Bocskai úton laktam szüleimmel. Innen jártam Bobsi néni magánóvodájába, ami a Bocskai út szemközti oldalán lévő egyik lakásban működött. Akkoriban még nem voltak kulcsra zárva a házak bejárati kapui, és minket – óvodáskorú gyerekeket – is bátran leengedtek reggelente egyedül a kapuba, ahonnan Bobsi néni összegyűjtött bennünket a 60-as évek első felében. Havas, latyakos időben fehér hócipőt hordtunk a cipőnk felett, amit csak le kellett venni róla nagy patentokat kinyitva, és így tiszta cipővel léphettünk be a lakásába. Délután Nagyi vigyázott rám otthon, együtt vártuk haza szüleimet a munkából az utcát nézegetve az ötödik emeleti erkélyünkről. A Bocskai út közepén húzódó sáv akkor még virágágyásokkal volt tele, később fokozatosan átvették a parkolók az uralmat. Az utca túloldalán gyakran sétáltak fényes, fekete hajú fiatal fiúk és lányok együtt, de mégis külön-külön csoportban, mindig fehér ingben és sötét nadrágban. A lányok hosszú haját hátul egy lapos fémcsat fogta össze egy copfba. Még én is tudtam, hogy ők a vietnámiak, akik Magyarországon tanulnak.
 Iskolába a Váli Utcai Általános Iskolába jártam (1965-73). Alsósként még hetente váltakozva hol délelőtt, hol délután jártunk, a szüleink kísértek. Felsősként már önállóan közlekedtünk. Hazafelé a Fehérvári úton a régi, földszintes piac előtt haladt az utunk. Az út szélén egy eladó bácsi szotyolát árult kis papírzacskókban. Ebből minden nap muszáj volt vennünk, hiszen a bácsi mindig azzal a biztatással adta át a zacskót, hogy „Aztán a vőlegény is kapjon ám belőle!” Nagy büszkeséggel töltött el bennünket ez a feltételezés. Egyszer – sok év múlva – arrafelé járva eszembe jutott a dolog, és vettem tőle egy zacskó szotyolát. Akkor már volt vőlegény is. Vártam a szokásos mondatot. Meglepett a bácsi bíztatása: „Aztán a gyerekek is kapjanak ám belőle!”
 A mai Allee helyén akkor még a BEAC pálya volt. Télen rendszeresen felöntötték vízzel, és jégpályát csináltak. Oda jártunk esténként korcsolyázni. Akkoriban még „kurblis” korcsolyánk volt, amit az utcai cipőre kellett felerősíteni egy kurbli segítségével. A BEAC pálya a hetvenes évek közepén átadta helyét a Skála áruháznak. Gimnazista voltam, mikor megnyílt. Elragadtatva járkáltunk modern, tágas belsejében, és csodáltuk a hatalmas választékot. Nagymamám szomszédasszonya eladónőnek szegődött a Skálába. Csodálkozva hallgattuk beszámolóját arról, hogy a dolgozók a Skálában működő fodrászatot féláron vehetik igénybe, mivel előírás volt a dolgozók ápolt megjelenése csinos frizurával.
 Váli utcai tanáraink közül Csizi néni az egyik legemlékezetesebb. Ez a fura becenév talán a vezetéknevéből alakult, mindenesetre nekünk így kellett őt szólítani, és tanártársai is így szólították. A rendes nevére nem is emlékszem. Nem mindennapi jelenség volt. Az 1970-es évek elején már nem volt fiatal, akkortájt született egy unokája is. Markáns, kicsit férfias arcában erős sasorra volt, ehhez vállig érő platinaszőkére festett haj és magas, karcsú, kisportolt, nagyon csinos nő testalkata társult. Mindig vidám, hihetetlenül energikus, vibráló személyiség volt, akit mindenki szeretett. Szinte hihetetlen, hogy matematikát tanított. Az óráin nagyon igyekeztünk jól viselkedni, hiszen cserébe minden 25. matek órán – tanulás helyett – mesélt nekünk. De csak akkor, ha minden órán jók voltunk. A mese folytatásos volt, egész tanévre kitartott, és mindig a legizgalmasabb résznél maradt abba. Hatodikban még Sipszi kutya kalandjairól szólt a történet, de nyolcadikban már az Elfújta a szél című romantikus regényt hallgattuk szájtátva. Csizi néni úgy tudott mesélni, hogy szinte filmként láttuk magunk előtt a zöldszemű Scarlett történetét. Nagy bánatunkra a tanév hamarabb véget ért, mint a hosszú regény, és reményünk sem volt rá, hogy valahonnan megtudjuk, mi lett a vége. (Akkoriban ez a regény be volt tiltva, sem könyv, sem film formájában nem ismerte senki.) Öt évvel később óriási örömömre, teljesen váratlanul valakitől ajándékba megkaptam a regényt egy erdélyi könyvkiadó kiadásában!
 Hetedikes korunkban (a 70-es évek elején) a Gárdonyi téren működő tánciskolába jártunk más iskolákból való lányokkal, fiúkkal együtt. Azóta már feledésbe merült ez az emlék, vagy mégsem? Mintegy negyven évvel később egy csinos, korombeli, idegen nő megszólított a buszon, hogy mi együtt jártunk tánciskolába a Gárdonyi térre. Elcsodálkozva keresgéltem emlékezetemben és bólogattam:
 – Igen, igen, hetedikes koromban valóban jártam én oda.
 – És emlékszik egy fekete hajú fiúra, akinek egy villám alakú sebhely volt a homlokán? Ez a fiú mindig vagy engem, vagy magát kérte fel, sohasem mást – mondta a nő.
 Eltöprengtem.
 – Emlékszem egy fekete hajú fiúra, és arra is, hogy többször felkért, de ennél többre nem emlékszem. Én azt soha nem láttam, hogy még kiket kért fel. Őszintén szólva örültem, hogy egyáltalán felkérnek.
 A nő hangjából negyven év után is erős féltékenység sütött felém, ahogy megbeszélgettük a régmúltat. A buszról leszállva nem győztem csodálkozni, hogy én egy ilyen féltékenységi dráma szereplője voltam tudtomon kívül. Bizony eltöltött egy kis büszkeség. Igazság szerint arra jobban emlékszem, hogy a vasárnap délelőtti tánciskolák vége felé, déltájban már nagyon éhes voltam, és az én gyermeki gondolataim rendszerint inkább a közelgő otthoni ebéd körül forogtak.

Katona Ágnes

Fotó: Fortepan/Bercsényi Kollégium Fotókör