Albertfalva kertvárosába hozott a gólya egy Pozsonyi úti (mai Derzsi utcai) kis kétszobás lakásba, harmadik gyerekként. Szüleim emiatt kicsit szűknek érezték a lakást, és amikor lehetett, átköltöztek egy emeletesbe, a Jókai utca 25-be (ma Vegyész utca 32.).
 Elképzeléseiket még csak kezdték megvalósítani, de a háború közbeszólt. Mivel a telepen a lakások nem voltak alápincézve, úgy igyekeztek gondoskodni a lakók biztonságáról, hogy a kertekben építettek egy hosszú, közös óvóhelyet, a tömbök két végén kijárattal. Ezt aggodalmas Apukám – egy-két légiriadót és Csepel bombázását ott átélve – nem tartotta elég biztonságosnak, és beköltöztünk anyai nagyapámékhoz, a Szent János térre. Ott éltük végig Budapest ostromát, a Várhegy oldalában.
 Márciusban a jó Isten küldte Gorka nénit Albertfalváról azzal a hírrel, hogy ott már vonulnak kifelé az oroszok, Csetle bácsi a jegyzőnk és a gondnok rendet és nyugalmat tart fenn. Hatalmas volt az öröm, mert mint kiderült, Albertfalva akkor a béke szigete volt.
 Annak ellenére, hogy egy fontos vasútvonal és a Duna túloldalán lévő csepeli gyárváros között terült el, bombatalálatot alig kapott. A kertváros épségben várta hűséges lakóit, és azok boldogan jöttek, akárhol is élték át az ostromot.

„Kérdezd meg a virágot,
Ha szétbontotta szirmát
S felserdült karcsú szárán
A nap felé nevet,
Hogy összezsugorodva
Bújnék-e földbe újra,
Tanulni új sötétet,
Feledni az eget.”
(Devecseri Gábor)

 1945 márciusában kisütött a nap Albertfalván. A kertvárosiak rövidesen rájöttek, milyen szerencsések, mert a kiskerteket felásva zöldségeket ültethettek, és a fáskamrák végében összebarkácsolt ólakban még innen-onnan szerzett baromfiakat is nevelhettek.
 Nekünk Zsolti bátyám ügyessége folytán nyulaink is voltak. A bátrabbak még kecskéket is szereztek, így a tej ellátásról is maguk tudtak gondoskodni. Szerencse volt, hogy a Jókai utca (ma Vegyész utca) Budafok felőli oldalán egy nagy rét húzódott, ahol lehetett az igénytelen kecskéket legeltetni, a nyulaknak füvet gyűjteni.
 A lábszomszédainknál is voltak kecskék, de ők malacot, csirkét, libát is tartottak. Én nagy élvezettel néztem a kecses, fehér, önfeledten ugrándozó kis kecskegidákat.
 Felrémlik Simon bácsi alakja – hosszú, szép szál ember volt – amint viszi naponta télen-nyáron a kecskéit, és amiért külön megcsodáltuk, hogy ha sáros latyakban jöttek haza a rétről, külön megmosta, megtörölte az állatok lábát. Így felesége nem szidta, amikor átvezette őket az előszobán, konyhán a hátsó kis kertbe, ahol jól megvoltak másnapig.
 Bár volt a kertvárosnak játszótere is hintával, homokozóval a mai Abádi téren, de nekünk igazi játszóteret és nagy felfedezéseket a rét adott. A Gyékényes utca folytatásában a háború előtt elkezdett építkezések félkész házai álltak, amelyek pincéjében sokszor feljött a talajvíz, remek tutajozási lehetőséget kínálva az ott maradt nádpallókon. A bombatölcsérek alján megrekedt víz pedig a békák, ebihalak, tarajos gőték birodalma volt. A réten sok gaz, bogáncs, bokrok, cserjék: remek helyek a bújócskázáshoz, tapasztalatgyűjtéshez.
 Akkor figyeltem fel rá, milyen szépek a vadvirágok, mikor Anyuék az Úrnapi körmenethez velünk gyűjtették a sárga repcét, füvet, vadrózsa szirmát, amelyből gyönyörű virágszőnyeget készítettek.
 Akkor még nem beszéltek környezetvédelemről, de a gyakorlatban éltük a gondos hulladékkezelést. Nálunk alig volt szemét, mert a nyulak a konyhai hulladékon osztoztak a csirkékkel. Azért persze volt szemetes bácsink is, aki mindig fehér kötényben kísérte fedeles kocsiját húzó lovait, és hatalmas nagy csengővel jelezte közeledtét.
 A mi gyümölcsfáink is igen jó szolgálatot tettek: kertünkben egy cseresznye, egy meggy és öt sárgabarack fa volt. A barackfák sokáig kitartottak, még az én gyerekeim is ettek a nagymama lekvárjából.
 Igazi falu lett a kertvárosból is: kukorékolásra ébredtünk, tyúkok káráltak, kecskék mekegtek. Esemény volt, ha a kisbíró megállt az utcasarkon, dobolásával hívta a környékbelieket, hogy új híreket, szabályokat hirdessen ki. A nagy bajuszát nem irigyeltem, de a dobját szívesen kipróbáltam volna.
 Volt szép községházánk, tűzoltóságunk, rendőrségünk.
 Kinyitottak a boltok is a Fő utcán. Elsőnek a Csercsics, a falu egyetlen kocsmája, mellette a tejcsarnok. Volt néhány hentes is, Szekeresék, Barbaróék, de a legszebb a Horváth bácsiéké volt, a kis köz mellett. A jegenyefák még most is jelzik a helyét. A Göttler család három fia három élelmiszerüzletet működtetett a Fő utca három pontján.
 A Fonyód utca sarkán Wittmann bácsiék szép kerékpárjavító műhelye állt.
 Volt egy befogadott kutyánk, Bodri. Egy volt az elhagyott kutyák közül, akik keresték a helyüket a háború utáni világban. Több udvarban is otthonos volt, hol ide, hol oda járt be. Mivel nőstény kutya volt, kölykeit is hol itt, hol ott rakta le.
 Egyszer aztán megunta, hogy mindig elveszik a kicsinyeit, és jól eldugta őket az árokban. A Gyékényes utca akkor még nem volt csatornázva, és az árokból a sarkon vezették le a vizet a szennyvízhálózatba. Ezt a kis zugot választotta ki Bodri „gyerekszobának”. Csakhogy amikor a hálózat tisztítása miatt a vízművesek megnyitották a csapot, a víz épp itt ömlött ki szökőkútként. Mikor meghallottam a kiskutyák vinnyogását, szaladtam Anyuhoz, hogy segítsen. Az ő erélyes nógatására ment le Bodri a számára is veszélyes vízözönbe többször is, és végül hat kis gombócot hozott ki.
 Nagyon büszke voltam édesanyámra, milyen határozott szeretettel érte el Bodrinál, hogy mentse a kölykeit, és milyen türelemmel fogadta be a héttagú családot.
 Persze mi is heten laktunk együtt, ami szerencse volt, mert így nem raktak be hozzánk hivatalból társbérlőket, ami akkor szokásos hatósági intézkedés volt, és sok család életét keserítette meg évekre.
 1949-ben nagy veszteségként éltem meg, hogy Anyukámnak – és persze a környék több asszonyának is – el kellett menni dolgozni. Megszűnt az a feltétlen biztonságérzetem, hogy Anyu mindig itt van mellettem, mindig elérhető, mindenre van megoldása, és óvó szeretete boldog életet jelent.
 Elmúltak egy kisgyerek gondtalan évei. Felhők takarták el a napot.

 Kellner Dénesné