„Jaj, Istenem, a világ,
Kinek szoros, kinek tág.”

A 2010-es évek első felében évekig jártam Csepelre zeneovit tartani egy játszóházba. Akkor már Albertfalván laktunk. A nagyobbik fiam volt kisiskolás, a kisebbik óvodás. Hetente egyszer elmentem a kisebbik fiamért az albertfalvi óvodába, a nagyfiamért a kelenföldi iskolába, és a legnagyobb forgalomban nekiindultunk együtt a hosszú útnak. A városba bejáró csepeliek jól tudják, hogy az az út, amit forgalommentes időszakban fél óra alatt meg lehet tenni, az csúcsidőben akár a háromszorosára is nőhet. Jártam én délelőttönként is Csepelre, tudom, milyen érzés suhanni a Weiss Manfréd úton. De ezeken a délutánokon megtapasztaltam az ellenkezőjét is. Minden egyes alkalommal azon imádkoztam, hogy ne nagyon késsünk el. Emlékszem, egyszer olyan sokáig utaztunk, hogy sikerült memorizálnunk nagyfiammal Kányádi Sándor rendkívül hosszú, ám szenzációs versét: Az elveszett követet. Én minden egyes ilyen feszültséggel teli utazás során megfogadtam, hogy kész, befejeztem, nem megyek többet, ez lesz az utolsó, nem éri meg az egész.
 Kevesen is jártak hozzám, viszont az a néhány gyerek annyira lelkes volt, hogy miattuk soha nem mertem azt mondani, hogy nem jövök többet… meg hát nem is igazán tudok könnyedén nemet mondani, főleg ha zenéről és gyerekekről van szó.
 Járt hozzám egy édes kisfiú. Az anyukája, mint megtudtam, igen messziről hozta őt el hozzám. Mondanom sem kell, igen megtisztelőnek éreztem ezt az áldozatot. Egy másik kisgyerek anyukája hívta őket, akivel réges-régi jó barátok voltak. Ez nekik amolyan „kettő az egyben” barátnős-kulturális programot jelentett: a gyerekek zenéltek és játszottak, az anyukák pedig jót beszélgettek, vagyis mindenki jól érezte magát.
 Aztán egy idő után már tényleg feladtam. Nem jártam ki többé Csepelre. A kisebbik fiam is iskolás lett. A játszóház, amelynek életében kezdetektől jelen voltam, s amelynek tulajdonosát közelről ismertem és kedveltem, bezárt.
 Egy nap ebédért mentem a Vegyész utcai Retro Kifőzdébe. Megláttam egy ismerős hölgyet, aki a családjával ebédelt ott. Nem tudtam honnan, csak azt tudtam, hogy ismerem. Nagyon sokszor járok így. Találkozom valakivel, főként egy anyukával, és kell egy kis idő, hogy a bent kattogó fogaskerekek kiadják a megfejtést, vagyis hogy honnan is ismerem én ezt az embert. Ez most sem volt máskánt. Mire beugrott, hogy ő a Csepelre járó anyuka, addigra ő már rég tudta, hogy én ki vagyok. Neki persze sokkal könnyebb volt beazonosítania engem. Egyszerre kérdeztük egymástól teljes értetlenséggel, hogy „Te mit keresel itt?” És egyszerre is válaszoltuk egymásnak magától értetődően, hogy „Én itt lakom!” No, ezek után döbbentünk rá mindketten, hogy egymástól kb. 100 méterre élünk már évek óta. És mi, akik Albertfalván lakunk az Abádi tér egyik és másik oldalán, itthon eddig még sosem futottunk össze véletlenül, közben pedig Csepelen heti rendszerességgel találkoztunk.
 És itt még nem ért véget a közös történetünk! Kiderült, hogy nemcsak a jelenünkkel, de a múltunkkal is kapcsolódunk egymáshoz. Szomszéd mivoltunkban innentől kezdve már többször összefutottunk egymással és beszélgettünk. Kiderült, hogy ők minden nyáron eltöltenek egy hetet egy Kiskőrös melletti tanyán. „Tényleg? Hol?” – kérdem én izgatottan. – „Nekem is vannak Kiskőrösön rokonaim, sőt a férjemnek rengeteg rokona van ott anyai ágon! Mi is járunk a tanyára, ahol férjem édesanyja felnőtt.” Azt mondja, ők Feketehalomra mennek minden évben. „Ez komoly? Hát mi is! Ott van a férjem édesanyjának a szülői háza, odajárunk majd minden évben családi találkozókra!!!”
 Hát, ilyen kicsi a világ, miközben milyen hatalmas is egyben. Akiknek nincs dolguk egymással, lakhatnak egy utcában, sőt egymás mellett is, akkor sem fog összeérni a lelkük, soha.
 Akiknek viszont találkozniuk kell az életben, azok mindenképpen találkoznak, lakjaknak bármilyen közel, vagy bármilyen távol egymástól. Az ő lelkük egyszer csak összeér.

„Lám, énnékem a világ
Se nem szoros, se nem tág.”

 Znamenák Rita