Otthon utca, Szittya utca, Hegyalja út, Társ utca – valaha de sok közünk volt ehhez a városrészhez! Lapozgatunk a családi krónikában. Behunyom a szemem, és megelevenedik a múlt.
  Úgy tudjuk, a Kis Gellérthegy kb. a múlt század végére tehető parcellázásakor családunk apai ága sok telket megvett, ezeken nemcsak építkeztek, még saját teniszpályának is maradt hely. Egy képen 1908-1909-ből háromlakásos házat látok, a Társ utca 6. előtt állunk, és egy kis kutatással előkerül egy 1944 júniusában kiállított hatósági adatlap, benne a két tulajdonosnak nagymama nővérét és nagyapát, Czabaji Horváth Ivánt írják. A korra jellemzően van olyan kérdés is, hogy lakik-e az ingatlanban zsidó személy. Egy töredezett képen kétségbeesett emberek csoportja a pályaudvaron… De ők nem a mi családunk, nálunk egyetlen lakóként özv. Horváth Árpádné, dédanyánk van bejegyezve: határozott tekintetű, sokat megélt, rátarti asszony. Nyakában gyöngyös násfa, szívében hit és elkötelezettség. Lánya, a mi nagyanyánk tanítónőként végzett, és haláláig megmaradt benne az érdeklődés az oktatás iránt; többször kérte, hogy vigyük el neki történelemkönyvünket, hadd lássa, mit tanulunk arról, amit ő személyesen átélt. Komment nem volt, óvatosság és féltés uralkodott. A második világháború kapcsán azért elmesélték, hogy a Társ utca 6. alápincézett ház volt, és mikor bombázták Budapestet, oda vitték le a beteg dédmamát… akkor talán már csak egyetlen pici kereszttel a nyakában. Sötét fotó: alig lehet kivenni a pincében egymás mellett szorongó családtagokat, a rettegés elmossa a kontrasztokat, és szinte hallani a távoli bombák dübörgését. Aztán eggyel kevesebben maradtak a pincében, és méltó búcsút kellett venni egy szeretett rokontól, sőt eltemetni az ostromlott Budapesten. Nagyapa ügyes kezű mérnökember volt, maga készített koporsót anyósának. Egyik képen ingujjban, kigombolt mellényben fűrészel, haja homlokába hullik, akár egy igazi asztalosnak. Egy másikon nagymama és apánk húga összekapaszkodva ül a félhomályban, lehajtott fejjel szorítják kezükben az evangélikus énekeskönyvet: „Maradj velünk, Uram, maradj. Fényedből fényességet adj. Elménkben ködöket ne hagyj, ki e világnak méze vagy.” Az ebédlőből hiányzik a nagy ovális asztal.
 A temetés a kertben történt, nagyapa méretezett rajzot készített a sír helyéről. A temetésen csonka család: apánk és bátyja hiányoznak, egyiküket az egyetemmel Németországba vezényelték, a másik fiú frissen végzett gépészmérnökként már katona. A Társ utca 6. alatti ház egy ideig óvta a mieinket, ott lakott nagymama és nagynénénk. Még egy bombatámadást is szerencsésen túléltek, de az értékek közül a tanti egyetemi indexét is széttépte a légnyomás; egy fotográfián a szuterénlakásból feljött házmester kapkod a levegőben repülő lapok után, nagynéném döbbenten nézi a jelenetet.
 1945 januárjában végül a ház maga is megsemmisült, nagymama szerint a háború utolsó bombája esett a Társ utca 6-ra. Túlélték, de az ő spanglis cipőjének oda lett a fele. Meg persze a remény, hogy az ország emelt fővel jöhet ki a világégésből. Egy képen nagyanyánk mosolyogva mutatja immár mindkét topánkát, de ismertük is jól, ezt hordta kosztümökhöz. Csinos fekete, pántján kis bőrrel bevont gomb. Úgy szerette ugyanis, hogy a páratlanná vált cipőt újra kiházasította: volt finom sevró a felsőhöz, sőt talpnak való is, mert felmenőinknél mindenből volt tartalék. A belvárosban pedig megvolt még a jó suszter; nem gyakran rendel valaki fél pár cipőt, de miért is ne? És megmenekült a pici porcelánbaba meg a kis üvegkancsók, amikről tudtuk, hogy nem csak a hajdani nagy szerviz kiegészítői, hanem egyben a világméretű hajótörés megfélemlített túlélői. De nagymama sose panaszkodott, pedig mire a pirinyó babát rejtekhelyéről elővette, már a Társ utca 11-ben talált menedéket, és nagyapa koholt vádak miatti bebörtönzése, majd halála is csak a mindennapi ima része lett.
 A Társ utca 11-ről talán fotó se kellene: beleégett a szívünkbe. Ami addig a család története volt, ott lett a mi történetünk is. A lakás korábban özv. Sárkány Jenőné nevén volt, aki nagymama rokonságához tartozott, a ház egy időben épülhetett a Társ utca 6-tal. Többen laktak benne, volt üvegháza a növények téli tárolására, vadregényes kertje diófával, rózsabokorral, tátikával, szellőrózsával és kokárdavirággal. Boldog délutánokkal, szeretettel, összetartozással. És ez utóbbi megvolt a Társ utca 7-ben is; itt és egy másik közeli villában Bezegh rokonok, arrébb a Hegyalja úton más családtagok éltek; a képeken tágas szobák, ebédlők, sok szép bútor, tárgy, köztük a türelemüveg, amit mindig megcsodáltunk. Múltunk darabkái.
 A Csend utca neve 1902-ben Hegyalja útra változott, de a csend még gyerekkorunkban is jellemezte, mert azokon a teleken, amikor mi ott szánkóztunk, elég volt a Társ utca alját felszórni. Ma a város egyik legforgalmasabb szakasza pont az, ahol a salak megállított minket. És valahol ott ért véget a gyerekkor is.

(Nővérem, Horváth Edina és unokatestvérünk, Horváth Ágnes kutatásai és gyerekkori emlékei alapján.)

Horváth Adrienne

Fotó: Fortepan/Lukács Zsolt