Gyermekként szerettem nagyszüleim visszaemlékezéseit, elmélkedéseit hallgatni. Újra és újra vágytam rájuk, hisz egy számomra ismeretlen világba csöppenhettem a meséjük által.
 Seneca mondása, miszerint „nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belépni” világított rá arra, hogy bár többször hallok az 50-es évekről, mégis mindig valami újjal gazdagodok, és olyan átéléssel figyelem a mondandójukat, mintha először találkoznék azokkal.
 Vasárnaponként szentmise után nagyim ebéddel várt minket haza. Ilyenkor együtt volt az egész család, megkoronázva ezzel az egész hét monotonitását. Ebéd után én kaptam a mosogatást, amihez nagypapa mesélése tartotta bennem a kitartást. Meg persze az a miliő, ami ehhez tartozott.
 Háztáji állatok lármája hallatszódott be a házba. De a kandallóban ropogó frissen összevágott fa becsalogatott a nyugalmas szobába. A nappaliban mandarin illata áradt, ahol nagypapa a hintaszékben pipázva várt már engem.
 – Miről meséljek? – kérdezte mosolyogva.
 – Mindenképpen arról, amikor még fiatal voltál! – válaszoltam lelkesen.
 Nagypapának több sem kellett, ráncokkal teli szemét behunyva, hintázva a székben belekezdett a történetébe:

Tudod lányom, a mi időnkben rengeteg nehézséggel kellett szembesülni. Nem volt könnyű fiatalságunk. A napi betevőnkért is meg kellett keményen küzdenünk. Nem volt ám gyümölcs, mint ma neked, mandarin. Az alapélelmiszereket is jó, ha be tudtuk szerezni. Pedig a mi családunk még tehetősebbnek számított. Nagyanyád egy ruhagyárban dolgozott, én rendőr voltam. De kínkeserves kenyerem volt ezáltal. Olyan dolgokat láttam, olyan dolgoknál asszisztáltam, amit jobb lenne elfelejtenem.
 Akkor volt az 1956-os forradalom, mikor Budapesten laktunk nagyanyáddal. A XI. kerületben volt egy gombaszerű épület a Móricz Zsigmond körtéren. Innen jött a Gomba elnevezése, mely talán még ma is áll. A téren volt egy resti, ahová sokszor betértem kávézni. Mindig eltűnődtem azon, hogy egy ilyen helyen miért méregzöld színű motívumok vannak belefestve a falba. A hosszú kabátom színe szinte beleolvasztott a helységbe. Ezen tűnődtem, kissé belefeledkezve a gondolataimban, mikor egyszer csak lövöldözések sorozatára lettem figyelmes. Azonnal kirohantam a társammal az utcára, ahol a körtér zavaros látványa tárult elém. Az emberek amerre csak tudtak, rohantak, lökdösve egymást, vagy akár fellökve, elesve. Próbáltuk a zaj helyét beazonosítani, miközben a járókelőknek nyújtottunk segítséget. Nagysokára, mikor kiürült a tér, fiatalokból álló embertömeg özönlött a Gomba felé felfegyverkezve, elszántan. Meglátva minket a rendőrruhánkban nem adtak tiszteletet. Sietős dolgukban az egyik odaszólt nekem, hogy mindegy milyen szankciót kapnak, ők a hazát védik, és ehhez segítségként barikáddal el kell szigetelniük az épületet, mert fegyverraktárrá alakítják.
 Értetlenül álltunk a hallottak előtt.
 – Jelentenem kell! – szólaltam fel, és azzal elindultunk társammal, mire egy kéz megfogta a karomat.
 – Itt forradalom lesz! Szabadságharc! Ha te elárulsz minket, hazaáruló vagy! – ily szavakkal bombázott egy civil minket.
 – Ezt nem nektek kell elintéznetek, és nem így! – feleltem neki kiszabadulva erős kézszorításából. Azzal a lendülettel segítséget hívtam, de addigra már orosz tankok is megjelentek.

Erre a kijelentésére nyitotta ki nagypapa a szemét. Kissé könnybe lábadt szemmel hozzátette, hogy majd folytatja, csak ez rossz érzéssel tölti el, akárhányszor rágondol a történtekre.
 – De miért? – kérdeztem tőle várva a történet folytatását.
 – Mert ezzel kezdődött a forradalom. Rengeteg ártatlan áldozat esett el. És a legrosszabb, hogy rendőrként semmit sem tehettem. Forradalmároknak segítek? A rendszer elítél, kivégeztet. Nem segítek? A magyar nép szemében hazaáruló vagyok, hogy nem állok ki az orosz zsarnokság ellen. Így mást tenni nem tudtam, mint szolgálni a rendet, és a Gomba elfoglalását nem észrevenni. Szapora lépteimmel a méregzöld fal látványa tárult elém, és ahogy a szél a kabátomba belekapott, felfedeztem az összefüggést a fal és öltözékem között. A Gombába betérve megnyugodtam a nyüzsgő várostól, kabátom pedig a nyugalmat szimbolizálta, mely olyan hosszú volt, hogy elfedte még ezt a beszélgetést is.
 Persze én ezeket a szimbolikus értelemben vett mondatait nem értettem nagypapának, de mikor elmosolyodott az utolsó mondatánál, éreztem, hogy ő igenis tudja, mit rejtenek a burkolt mondatai.
 Azzal a lendülettel felkelt a hintaszékéből, hogy fotókat mutasson nekem az akkori időkből. És csak így vettem észre, hogy egy kabala gombát szorítgatott a kezében, mely az emlékeit most előhozta. Bár nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, de ő megpróbálta…

Németh Nikoletta

Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr