1990-ben, huszonöt évesen, frissen végzett ötvös iparművészként, vizuális nevelés, környezetkultúra tanárként, félállásban, egy általános iskolában rajztanárként és édesapám mellett, műhelyében, ezüstműves-ötvösként dolgoztam. A diploma megszerzése nem jelentette azt, hogy most már mindent tudok, sőt, most kezdődött az igazi tanulás, most jött el a megmérettetés időszaka. Újabbnál, újabb feladatok, új kihívások találtak meg.

Édesapám, Bereczky Gyula ötvös-iparművész kollégája, barátja, volt balatoni szomszédunk egy alkalommal megkérdezte apámat, hogy: „lenne egy kérdésem, nem ér rá a fiad és nem lenne kedve közreműködni egy térplasztika elkészítésében?” Ő volt Bolba Henrik képzőművész. Örömmel mentem segíteni, ilyet még úgysem csináltam.
A szobor, ami akkor készült, – a XI. kerület, Ménesi út igen pici műhelyében – még ma is áll eredeti helyén a Mechatronikai Szakközépiskola előkertjében. A térplasztika nonfiguratív ábrázolás, bár ilyet nehéz egy olyan modellről, „gépről” állítani, ami gyakorlatilag egy robotról lett mintázva. A szobor címe ezért is lett a „Robot”.

A térplasztika heroikus küzdelem eredménye, mivel a vastag rozsdamentes acél ívre hajlítása kézi erővel történt. Ebben az erőfeszítésben, a lemez ellenállt akaratunknak, sokszor nem kis bosszúságot okozva. A lemezpalástok egymáshoz illesztése miatt, 45 fokban előre le lettek csiszolva, minden egyes darab egy késpengének felelt meg, ezeket a lemezeket alakítottuk, hajlítottuk szabad kézzel, aminek köszönhetően a mentőláda ragtapasz készlete jelentősen megcsappant. Azt is mondhatnánk, hogy a munkáért a vérünket is adtuk.
Miért nem vettünk fel kesztyűt? Mert a precíz illesztések nem voltak kivitelezhetőek ennek a munkavédelmi eszköznek használatával, mert nem csak látni, de tapintani, érezni is szükséges volt az anyagot. Persze az anyagmozgatáshoz használtuk, de volt, amikor a kesztyűt is átvágta a lemez.

A szakaszos forrasztások, a centimétereként történő illesztések néha már kivitelezhetetlennek tűntek, de a találékonyság mindig segítségünkre sietett.
Az akkori kezdetleges technikák mellett nagy kihívás volt a fejrészben található két darab domború plexi elkészítése, melyre egyedi technológiát dolgoztunk ki. A kivitelezésben az akkor még Iparművészeti Főiskolának nevezett, ma MOME néven ismert egyetemen, az akkori tanműhelyében kaptam segítséget.

A plexi „buborékon” belülre, egy kisebb robot szobor lett behelyezve. Persze a „rutin” ötvösmunka nem okozhatott gondot, vagy mégis? Miután elkészült a szobrocska, az összképben, színárnyalat eltérés mutatkozott. Mint kiderült, normál acél került a rozsdamentes elemek közé. Következett a kész szobrocska „műtétje”. A két elem kivágása, kiforrasztás és újak készítése és az elemek újbóli összeépítése. Túlélte…

Mikorra összeállt a szobor, a végső munkafázis a csiszolás, polírozás következett, ami napokat vett igénybe. Sokszor eljött a majdnem kész állapot, de csak majdnem, mert mindig akadt valahol egy kisebb karc, és lehetett újra kezdeni elölről a tükrösítés munkafázisait.

Szerencsére minden időre elkészült és az idő igazolja, hogy az elmúlt évtizedeknek is ellenállt a műalkotás, igaz már ráférne egy „hardverfrissítés”.

Bolba Henrik képzőművész jelenleg is kerületünk lakója, 92 éves és a mai napig tevékeny, alkot, fest.

Bereczky Gábor ötvös-iparművész