Régen, az 1960-as évek elején a Kiskunság közepén nagyanyámmal napfelkeltekor gyalogosan, mezítláb jártunk ki a szőlőbe dolgozni. A hosszú úton nagyanyám mesélt a régmúltról, a nagyvárosról, Pestről.
 Én tíz-tizenkét éves lehettem, még városban soha nem voltam. Pest meg olyan távoli volt, és amiről mesélt, az nekem tényleg mese volt.
 Az 1910-es években a nagy építkezések vonzották a vidéki fiatalokat. Nagyanyám is barátnőjével feljött Pestre. (Soha nem mondta, hogy Buda, Budapest, csak Pest.) Az építkezéseken malterhordó lányként dolgozott valahol a Gellért-hegy és Feneketlen-tó környékén. Hétvégén nem utaztak haza, drága volt a vonatjegy, járták a várost. Mesélt nekem az itt látottakról, az emeletes házakról, amelyeket építettek, mesélt a Dunáról, a nagy hegyről, Imre hercegről, Gellért püspökről, a Feneketlen-tóról, a Duna melletti nagy tóról, a Ferenc Jóska hídról. (Ferenc Jóska, így hívták, nem József). Látta az Országházat, a királyi várat, a hegyoldalon felmenő siklót.
 Úgy hozta a sorsa, hogy beajánlották egy nagy konyhára a Ferenc Jóska híd közelében, az egyetemre járó mérnök úrfiaknak épült, Imre hercegről elnevezett hatalmas ház konyhájára. Mindenes lányként dolgozott, nagyon jól érezte magát, és őt is szerették. Igaz, csak az oldalbejáratot használhatták, pedig hogy szeretett volna a lépcsős kapun bemenni. Az alagsorban volt a konyha, ők nem mehettek fel a lakrészek folyosójára. Mesélte, hogy párszor, amikor a mise volt, mégis felszöktek körbenézni. A konyhában voltak izgalmas dolgok, étellift a konyha és ebédlő között, hatalmas főzőedények, mosogatók, a falból kiálló csap, amiből folyt a víz, jeges szekrény, amibe nyáron is hozták a jeget, de honnan? Egy falusi lánynak sok-sok új dolog.
 A háború kitörésekor hazament, de a Pesten töltött időről annyi év távlatából is csodálattal mesélt.
 A hatvanas évek végén felvettek a Műszaki Egyetemre, első évben a Bercsényi utcai kollégiumban laktunk, másodikban költöztünk át a Bartók Béla útra a Vásárhelyi Pál Kollégiumba.
 És itt lassan összeállt a kép. Nagyanyám ebben az épületben volt konyhalány! Változott a helyzet. Megcserélődött. Én most bárhová bemehettem az épületben, kivéve a konyhát. Az alagsorban elmeséltem a konyha vezetőjének nagyanyám történetét. Ő körbevezetett, megmutogatta a konyhát, felismertem, beazonosítottam a mesékben hallottakat.
 Sajnos nagyanyám nem érhette meg, hogy vendégül láthassam a számára tiltott szobák egyikében.
 Egyetemistaként statikát tanultunk, megnéztük a Szabadság híd tartójában Ferenc József ezüst szegecsének helyét. A gyerekkori mesében ez ezüst szög volt, és még nem lopták el, de a lényegen nem változtatott: valamikor tényleg volt, és ezüst volt.
 Családommal több, mint negyven éve itt élünk Kelenföld és Albertfalva határán. Itt jártak a kerületben a fiaink óvodába, iskolába és egyetemre. Óvodásként még kivezényelték őket a Gellért-hegyre november 7-én.
 Végig asszisztáltam a 80-as évek elején a Feneketlen-tó tisztítását. Kiderült, hogy egyáltalán nem is feneketlen, sőt!
 A kerületben sétálva több helyen látom a munkánk eredményét. Tervező mérnökként részt vettem a Gellért tér és a Bartók Béla út egy szakaszának rendezési tervében. Amit megálmodtunk, annak egy része már megvalósult. Remélem, a többit is láthatom még.
 A metró tervezésében is dolgoztam: jártunk a Bocskai úti megállóban lent, amikor a fúrópajzs odaért, és nézegettük, próbáltuk beazonosítani a mozgólépcsők, lift helyét. Hallgattam előadást a vezető nélküli metró kocsikról. Akkor utópisztikus volt, ma ezzel utazunk.
 Sokszor eljátszadozom a gondolattal: nagyanyámmal sétálunk a Ferenc Jóska hídon, Gellért téren, Fehérvári úton, Átlós úton, azaz a mai nevükön, a Szabadság hídon, Gellért téren, Bartók Béla úton végig a Feneketlen-tóhoz. Mesélünk a száz évvel ezelőtti és a mai „Pestről”, Újbudáról.

Fonalas Etelka

Fotó: Fortepan/Székelyi Péter