Családommal 1948-ban költöztünk a XI. kerületbe. Kezdetben a szűkebb kis világom, a diákéveim a Bartók Béla útnak az Etele tér és Móricz Zsigmond körtér közötti szakaszán és környékén zajlott. Ma is hallom a régi, nyitott peronos, fapados villamosok csörömpölését, csikorgását, amikor pihenésre és karbantartásra a kocsiszínbe kanyarodtak. Ugyancsak hallom a kockaköves úton a lovak patáinak kopogását, amikor a szeneskocsik megérkeztek egy-egy ház elé a tüzelővel. Az a közmondás, hogy „Veri, mint szódás a lovát” – bizony az ötvenes években végig a Bartók Béla úton még „élőben” volt látható. Gyerekként fájt a szívem a lovakért, de mire felnőttem, eltűntek a zötyögő lovas kocsik, a kockakövek, a szódások, a jegesek, az ószeresek, kíntornások – már nem illettek a modernebb világba.
Iskolát választani akkoriban nem lehetett, de a Bartók Béla útról nyíló Tarlóczy Lajos utcai általános leányiskola, ahová a körzetben tartoztunk, az 50-es évek lehetőségeihez képest igyekezett élménydúsan tanítani. Volt egy szép nagy tornaterme, ahol sokszor vetítettek a tananyagot kiegészítő oktatófilmeket, ott voltak a nagyobb ünnepségek. És ami számomra sorsfordító volt, 1953-ban zenei képzés is indult, és a növendék-hangversenyek is a tornateremben voltak. Ebben az iskolában tanított éneket Sas Szilvia operaénekesnő édesapja a nagytiszteletű „Sas Tanár Úr”. Biztosan sokan emlékeznek még, akik oda jártak, hogy minden énekórára – osztályról osztályra „járt” egy pedálos, fújtatós harmónium – enélkül nem tartott énekórát soha. Jó volt oda járni a nagy szigorúság, a hátra tett kézzel ülés, a fehérgalléros, kék iskolaköpeny és úttörő-nyakkendő, sőt a köpenyre húzott, házilag kötelezően varrt könyökvédő viselése ellenére is. Akkoriban nem mi gyerekek futottunk egyik tanítási óráról a másikra, hanem a tanárok hozták be az osztályokba a szertárakból a kijelölt szertáros gyerekek segítségével a szemléltető eszközöket. (Engem a biológia szertár bűvölt el, megtiszteltetés volt, hogy beléphettem oda.)
Középiskolának a Kaffka Margit Leánygimnázium volt kijelölve a továbbtanulást választó tanulók számára a Villányi út 5-7. szám alatt, a fiúknak pedig a József Attila Fiúgimnázium a gyönyörű klasszicista épületben a Villányi út 27-ben. A sok diákkori személyes élményem közül az egyik „legizgalmasabb” az egyik április elsejei tréfánk volt, mikor is megbeszéltük egy párhuzamos fiúosztállyal, hogy tantermet cserélünk egy órára. Kuncogva, feldobva vártuk a „hatást” – s amikor a fiúk egyik férfi tanára belépett, és meglátott 40 lányt, mint akit darázs csípett meg, szigorú arccal kiment a teremből. Belőlünk először kitört a nevetés, de később gazdagabbak lettünk egy élettapasztalattal: A gyerekes csíny zavart okozott szigorú tanáraink körében, hogyan is kell viszonyulni, milyen szigorú büntetést kell kiróni ilyen rendzavarásért. Végül mindkét osztály osztályfőnöki intőt és igazgatói figyelmeztetést kapott. (1959-et írtunk.)
A középiskolában is tanított több neves szakember, köztük Domokos Pál Péter, a neves népdalkutató, aki a csángók dalainak gyűjtésével értékmentő küldetést hajtott végre. Sokkal többet jelentett az énekóra számunkra, mint az akkoriban elvárható volt. Dr. Bednarik Ilona művészettörténész órái is túlmutattak a középiskolai követelményeken. Az akkor használatos „művtöri” tankönyv elején ez áll: Lektorálta Dr. Bednarik Ilona művészettörténész.
A Kaffka Margit Leánygimnázium vezetése szigorú volt. Nem kívánom egy mai diáknak sem, hogy némi sustorgás miatt – amivel „aláfestettük” az igazgatói beszédet a ballagási bál előtt, vagy valami hasonló banális okból – letiltsák a ballagási báljuk megrendezését a már összegyűlt rokonok, testvérek, udvarlók, barátok díszteremből való kitessékelésével. Velünk megtörtént 1962-ben. Jobb nem belegondolni, mit éreztünk, mikor haza kellett ballagnunk ballagási bál helyett.
A Móricz Zsigmond körtérbe torkolló Himfy utca 9-ben hosszú ideig Csecsemőotthon működött. Ennek az épületnek több tulajdonosa volt, de a 70-es évek elején még több, mint száz egy-három éves korú állami gondozottat neveltek ott. Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy nagy gonddal, ami nagyobbrészt a jólelkű, gyermekszerető Dr. Vértes Éva intézetvezető gyermekorvosnak volt köszönhető. Csodálatos és megható volt az a gondoskodás és szeretet is, amit igyekeztünk megadni a kicsiknek, akik közül többen nem is ismerték a szüleiket. (Itt intézeti pszichológusként dolgoztam a 70-es években.)
Hasonlóan megható élményben volt részem a XI. kerületi Karinthy Frigyes út 11-es szám alatt működő Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban is több mint egy évtizedig a gyermekrészleg vezetőjeként. Hét iskolának tartottunk rendezvényeket. Szinte barátinak lehet mondani az akkori kapcsolatunkat a törzsolvasókkal, sok gyereknek második otthona volt a kellemes, csupa fény, csupa zöld kertre nyíló gyermek-olvasóterem. Még zenés rendezvényekre is invitáltuk az olvasókat. A Weiner Leó Zeneiskola kis növendékeinek hangversenyein túl Fellegi Ádám is gyakran játszott kis házi koncerteken: bevonva hallgatóságát is interaktív estéket adott. Felejthetetlen élmény volt nekünk és az olvasóinknak.
Rég volt, talán igaz sem volt!
Csománé Kőszegi Anna
Fotó: Fortepan/Fortepan
