Ahhoz, hogy minden lakásba becsengessek, az a borzalom adott erőt, hogy a szomszédunkban meghalt egy fiú. A legszebb férfikor kezdetén. 33 éve éltünk egymás mellett. Mosolyra szaladt az arca, ha meglátott, ugyanígy nekem is. A párom megkérhette, ha bútort kellett mozdítani, videót beállítani. Az anyukája locsolta a virágainkat, ha elutaztunk. Én meg bekapcsolva hagytam a hűtőt, hogy használhassák. A fiú elvihette a párom féltett videóját átjátszáshoz. Testvérként éltünk…
 Most az egyedül maradt anyukának gyűjtök egy kis pénzt. Egy ív papírral, tollal, kis szatyorral – és nagy szorongással indulok. Valaki mondja, számoljak azzal, hogy egyesek majd elküldenek valahova… Nem így történt.
 Ugye giccsnek tűnik, hogy egy tíz év körüli kisfiú „kutyukájával” a hóna alatt nyitott ajtót, és mondta: „Nincs itthon senki, de nekem van 60 forintom, azt szívesen odaadom.” Esküdjek? Vagy elhiszitek, Kedves Embertársaim, hogy 2014 őszén, Őrmezőn egy tízemeletes házban ilyen hétköznapi csodák történtek? Csak néhányat emelek ki. Egy 84 éves gerincrepedéses néni megköszönte, hogy este újra felkerestem, mert csak tízezrese volt, de adni akart. Na és a vak néni? A hangomról ítélte meg, hogy ajtót nyithat nekem, tudta, kiről van szó. Nemcsak adott, de a szomszédja is megbízta, hogy helyette is adjon. (Akinek a férje évekig bénán feküdt. Ausztriában dolgozott, csak hétvégeken járt haza. Nem volt ott a férjénél a vérnyomásgyógyszer, mikor rosszul lett, a segítség meg későn érkezett. A felesége otthon maradt ápolni. Mire visszament volna dolgozni a haláleset után, a munkahelye már sehol… Most eladó egy pincehelyiségben.)
 Amilyen félve indultam, úgy telt meg lassan a szívem melegséggel. Kedves, humánus emberek adtak tőlük telhető kis anyagi, de nagy hőfokú lelki támogatást a másik embertársuknak, aki az egyetlen fiát temette. (Döbbenetes: a férjét ugyanebben az életkorban). Sokat kaptam emberségből. Gazdagabb lettem tőle. És erősebb.
 Egy régi karácsonyra gondolok, ahogy baktatok le a sok lépcsőn. Valaki halkan kopogott, de úgy rázta a zokogás, hogy alig értettem, mi a baj, csak azt láttam, hogy nagy. Mentőt kellett volna hívnia, de nem mert sehova becsengetni. Mert karácsony volt. „Miért?” kérdeztem: „Talán Karácsonykor nem vagyunk emberi lények? Akkor miről szólna a karácsony? Hogy csak az asztalunk körül ülőket kell szeretni a Szeretet Ünnepén?” Próbált segítséget kérni, zokogta, „hozzátartozótól”, de az elutasította: ő szűk családi körben akart ünnepelni, és az már máshol volt. (Nemrég költözött el a szülőktől).
 Sok-sok embermese rejtőzik itt, és egy-egy előbújik az évek során. Otthonunk ez a ház.

Halász Györgyné