1957 nyár, a szabadság enyhén beteg, de legalább vakáció van. Néhány kelenföldi srác számára az utolsó. Nekik sajnos nemsokára nagyon keserű lesz a világ. Egy nap három bőrkabátos nyomozó csöngetett Bogyó utcai lakásunk ajtaján. Az ekkor tizennégy éves édesapámat keresték, no meg a fegyvereket. Tagadni felesleges! Tudnak már mindent. A puskák az előszoba padlója alá vannak elrejtve.
 Dédmamám gyakran emlegette a történetet, de utólag sem fért a fejébe, hogy ez a gyerek mikor és hogyan tudta ilyen észrevétlenül felbontani a parkettát. Igaz, egyszer gyanús volt a lakásban terjengő petróleum (fegyverolaj) szag, de hát a Bandi azt mondta, csak a biciklijét tisztította. Hát, furcsa hely a mi előszobánk! A házban lakó Ilka nénit 1945-ben itt erőszakolták meg az oroszok. A lovaikat pedig a nappalinkban tartották. A rémült állatok tégláig lerugdosták a vakolatot a szoba faláról…
 Apuék először 1957 tavaszán kerültek a hatóság látókörébe. Ekkor egy gyutacsot robbantottak fel a Bartók Béla úti tejgyár hátsó iparvágánya közelében. Mivel személyi sérülés illetve anyagi kár nem keletkezett, ezt az ügyet még meg lehetett úszni egy vaskos írásbeli figyelmeztetéssel. A fegyverrejtegetés azonban már komoly dolog, annak bizony politikai színezete is van. Nem írom le, apuék min mentek keresztül a kihallgatások során. Civilizált emberi ésszel amúgy is felfoghatatlan a gyermekekkel szemben alkalmazott alantas és kegyetlen brutalitás. A szervezkedés egyébként javarészt a Budaörsi út, Hamzsabégi út, Bogyó utca környéki fiúkat érintette. A csapat vezetői pedig: B. Ferenc 19 éves elsőrendű, K. István 18 éves másodrendű és S. György 17 éves harmadrendű vádlottak voltak. Az ő további sorsukról sajnos nincsenek információim, de tartok tőle, hogy súlyos ítéletet szabtak ki rájuk. Apuék, a kicsik, keserves évekre az Aszódi Javítóintézetbe kerültek.
 Egyszer elvetődtem arra, és megnéztem a komor falakat. A levegőben szinte tapintható a penészesen málló vakolat mögé zárt félelem és magány. Szegény kelenföldi srácok! Szabadságharcosnak álmodták magukat, és mindent, de mindent elveszítettek. Édesapám állandóan tárcájában hordta egyik pajtása fényképét. A megkopott fotó hátoldalán csak egy szó, melynek igazi mélységeit csupán ők ismerhetik: Sorstársamnak…

Károlyi István