Tizedik évemben jártam, amikor váratlanul furcsa jelenségek sokasága vette kezdetét. Szüleim, akik addig minden nap hajnalban elmentek dolgozni, szokatlan módon mindketten otthon maradtak, az iskolában szénszünetet hirdettek, pedig a tél igazán hideg része még el sem érkezett.
 Budapest XI. kerületében, a Zsombolyai utcában egy háromemeletes ház második emeletén laktunk. Mi, gyerekek, örültünk a váratlan iskolai szünetnek, még annak árán is, hogy a felnőttek napokig nem engedtek ki bennünket a házból. Izgalmas volt, hogy míg anyáink otthon sütöttek-főztek, a férfiak naponta többször is elmentek otthonról néha egyedül, néha kis csapatokban. S amikor pár óra múlva hazatértek, heves gesztikulálás közepette, de suttogva mesélték egymásnak, mit láttak útjaik során. Én csak ezeknek a napoknak a feszült, de bizakodó és várakozással teli légkörét érzékeltem.
 Folyamatosan történtek a hétköznapjainkban teljesen szokatlan, örömteli események. Csodának tűnt például, amikor néhány nap múlva az asszonyok lelkesen futottak ki a ház elé, mert megállt ott egy teherautó, és mosolygós parasztemberek igazi, kemencében sült kenyeret osztottak róla. Felejthetetlenek maradtak számomra az arckifejezések: jóakarat és őszinte együttérzés az adományozókén, hála és megbecsülés az elfogadókén! A gyereklélek ebből csak az összetartást, összetartozást érzékelte boldogan.
 Hasonlóképpen csak ámultunk, amikor elkezdtek külföldről segélycsomagok érkezni, melyekben celofánba csomagolt nagy – félkilós, kilós – sajtok voltak. Azt a vékony papírfélét, ha elkezdtük rágcsálni, rágógumivá alakult a szájunkban: ez volt a legelső „rágós” élmény az életünkben! De kaptunk babkávét és olyan pompás, színes papíros csokoládét is, amilyet addig még nem láttunk, s a legtöbb gyerek azonnal gyűjteni kezdte egy ismeretlen világnak ezeket a csilivili üzeneteit!
 Nem tudatosult bennem, hány napon át tartott ez az áldott, meglepetésekkel teli időszak, de emlékszem, hogy ugyanígy teherautóról osztottak zsírt, szalonnát, kolbászt, almát, sőt azt a csodát is, amit addig csak karácsonykor a Jézuska hozott: narancsot. Néha, ha mi is ott sündörögtünk az ajándékot hozó teherautó körül, egyenesen a kezünkbe kaptunk egy-egy almát. Nekünk, gyerekeknek, mindezek a világ boldogító változását ígérték pláne, hogy iskolába sem kellett menni.
 A Bocskai útra merőleges utcában, kb. 1 km távolságra a Budaörsi úttól, háttal a Sas-hegynek volt a lakásunk. Az örömteli napoknak az a hajnal vetett véget, amelyen ijesztő, mély dübörgésre, a házfalak rengésére, majd sziszegő-sivító hangokkal kísért nagy csattanásokra ébredtem. Még sötét volt odakint, második emeleti lakásunkból a szemközti házak ablakaira láttunk, melyeken rémületesen tükröződtek a Budaörsi út felől érkező ágyúlövések kísérteties, vörös és sárga torkolattüzei! A dübörgésbe mintha az egész ház beleremegett volna. Nekem, a békében született gyereknek úgy tűnt, ez csak valami természeti csapás, földrengés vagy világvége lehet! A rettenet olyan erős volt, hogy hiába nyugtatgattak szüleim, a félelemtől kirázott a hideg. Édesapám befűtötte a cserépkályhát, anyukám rám adta az irhabundáját, de a pokoli fázást nem lehetett megállítani. Nem emlékszem magyarázó szavakra, csak arra, hogy szüleim oldott, bizakodó várakozása ettől a naptól komorságba fordult.
 Mivel a házunknak nem volt légópincéje, a házmesterék és két másik család jóindulatának köszönhetően az ő földszinti lakásaik szolgáltak menedékül a többi lakónak. Ott szorongtunk, érezhetően a felnőttek is rémületben. Néhány óra telhetett csak el, és keskeny kis utcánkban az eleséget osztó, barátságos teherautók helyét tankok foglalták el lánctalpaik vérfagyasztó csörtetésével. Éppen a házunk előtt megállva kezdtek körbe forogva lőni. Lövedékeik könnyedén áttörték a földszinti üzlethelyiség-lakások falait, s fölöttünk – földön kuporgók feje fölött –elsüvítve csapódtak a szemközti falba. Nem tudom, meddig tartott – nekem örökkévalóság volt, de hála Istennek túléltük mindannyian.
 A többiről alig tudok valamit, mert a gyerekeket igyekeztek kímélni a szülők. Csak arra emlékszem, hogy a mindenki szeret mindenkit és a mindenki segít mindenkinek könnyűsége, a mindenhonnan érkező együttérzés és jóakarat helyét szomorúság, rémület és reménytelenség vette át. Nem értettem akkor, hogy miért. Éppen csak éreztem – minden porcikámban.
 Amikor szüleim legközelebb magukkal vittek a Móricz Zsigmond körtérre, megrázó látvány fogadott: a Bartók Béla út fölszedett kockaköveiből készült barikádokat, szétlőtt házakat, betört kirakatokat, kiégett tankokat és teherautókat láttunk. Akkor még nem tudtam, hogy a járdákon és utakon sokfelé száradó vöröses-fekete foltok emberek vére. Ma már csak gyanítom, hogy november első felében járhattunk ekkor, mert a Szent Imre herceg szobra körül méteres magasságokba tornyozott hervadó virágözönt láttunk, melynek bánatillatú szépsége és a tér állapotának sokkoló látványa sírásra késztetett.
 Amikor újra iskolába mehettünk, a gyerekszív számára érthetetlen és elfogadhatatlan szomorúsággal tapasztaltam, hogy legkedvesebb barátnőm „eltűnt”, és még két kislány az osztályunkból. Következő év karácsonyáig éltem e sejtelmes, nem evilági eltűnés félelmet keltő tudatában. Akkor kaptunk egy szép, díszes lapra írt karácsonyi üdvözletet és egy levelet Ausztráliából az elveszett barátnőmtől és családjától, amely talán hozott némi megkönnyebbülést, hogy baj nem érte őket, de vigasztalást nem.
 Még vagy két évtizedbe telt, mire világossá vált előttem, hogy gyerekkorom e két végletes élményének, a bizalommal telt, eufórikus örömnek és a döbbenetes pusztulás megtapasztalásának előidézője a magyarság szabadságvágyának talán legmegrendítőbb újkori, heroikus küzdelme, a tragikus végű 1956-os forradalom volt.

Nádasi Katalin