Felnőttkoromban sokat elmélkedtem arról, milyen kár, hogy az én gyerekkoromból kimaradt a falu élménye. Nagymamáim – a nagypapák korábban meghaltak – mindketten budapestiek voltak, így sajnos nem volt olyan közeli rokonunk, akihez nyaranta lejárhattunk volna. Ám egyszer csak megvilágosodtam, és ráébredtem, hogy ahol mi felnőttünk hárman a testvéreimmel, az akkoriban igenis egy igazi falu képét mutatta. Időben a hatvanas-hetvenes években járunk, a hely a Halmi utca - Fejér Lipót köz (akkor még Török Ignácnak hívták) - Sárbogárdi út háromszöge.
 Szüleimre, nagyszüleimre a mai napig büszkén tekintünk. Egyik nagypapám – Dr. Vaskuti Sándor – Budapest magyar királyi vezető állatorvosa volt, másik nagypapám – Pálfay Ferenc – a Magyar Honvédség alezredese volt. Édesanyám Vaskuti Erzsébet zongoraművész, karnagy, Kodály Zoltán egyik legtehetségesebb tanítványa volt. Ezt a tanár úr maga mondta egy látogatása alkalmával. Hármunk megszületése után a tanítás mellett döntött, így a XII. kerületben Kodály egy zeneiskolát alapított, melynek irányítását rábízta. Ma a róla elnevezett tanterem őrzi az emlékét. Édesapám a II. világháborúban fiatal tisztként már embereket irányított, majd két év szovjet hadifogság után jött vissza. Első gyerekként, én már éltem, amikor esti egyetemre, másodképzésre járt a BME gépészmérnöki karára. Mesélte, hogy fültanúja volt, amikor ’56-ban a műszaki egyetemisták gyűléseztek nagy hangzavarral a folyosón. Másnap megtudta, mi volt ez! Élete végéig a magyar felvonóipar elismert fejlesztője volt, főkonstruktőr. Az ő nevéhez fűződnek a 70-es években a nyugati licence vásárlások. Vele tárgyaltak nyugaton – mert nyelvet beszélt – az OTIS és Schindler nagy felvonómárkák vezetői. Szakképzésben vizsgáztatott emellett, és sok szakirodalom is őrzi a nevét.
 Ezen a környéken akkoriban még inkább kis házak voltak, meg üres telkek, volt ahol méhészkedtek is. Beton, aszfalt sehol, mindenfelé földút. A ház, ami megözvegyült nagymamámmal 1959-ben várt minket, szitává lőtt vakolatával őrizte a II. világháború nyomait, és különösen jó érzéssel emlékszem a faléces kerítésre, a kis nyikorgó kapuval. Hátul a kertben, mely akkor óriási rengetegnek tűnt, sok gyümölcsfa és bokor volt szőlővel és veteményeskerttel. Így a mai napig ismerem és szeretem a növényeket, a kertészkedést. Ha nem volt iskola, egész nap a kertben éltünk, nagyon sokat játszottunk, és vehemens fogócskázással, bújócskázással, fára mászással múlattuk az időt, mely mindig gyorsabban szállt, mint szerettük volna. Emlékszem szegény Nagymamám mennyit könyörgött, hogy jöjjünk be ebédelni, uzsonnázni. Nagy köszönettel tartozunk neki utólag is, hisz minden nap finom többfogásos főtt ételt készített az egész családnak – hozzáteszem csak hidegvizes falikút volt a fűtetlen köves konyhában. Minden alapanyagot a piacról őstermelőtől szereztünk be, a húst, zsírszalonnát, friss tojást, zöldségeket, a tyúkot és halat pedig élve. Sokszor kísértük el, vittük a vesszőkosarát, és amit nagyon nem szerettünk, az a sorban állás volt. A jó „beszerzésekhez” ez hozzátartozott, emlékszem gyakran órás sorok kígyóztak a Ballagi Mór utcai pékség előtt, még télidőben is. Kisebb munkákra is befogtak minket, hagymadugványozás, gazolás, zöldségpucolás, söprögetés, cipőpucolás, de a legutálatosabb a nyári szünetben a ribizlibokrok szüretelése volt. Aztán csak kibírtuk mindig!
 Az egész környék hangulatában igazán falusias volt. Házhoz jöttek az arra a korra jellemző „szolgáltatók”. Verklis kíntornások szolgáltatták a zenét, némi kis borravalót elfogadva érte. Bádogos, ószeres, jeges, ló vontatta szódáskocsis, ősszel pedig a hecsedli lekvár alapanyagát áruló asszonyok kínálták portékájukat a hátukon hozott puttonyból. A ház előtt akkortájt virágos rét volt, eleinte még tehenek is legeltek rajta. Később nekünk egy vadregényes világot jelentett. Hihetetlen jó volt ott „bandázni” a környék gyerekeivel. Gyakori volt a nagycsalád, így minden gyerek könnyen talált korban, nemben magához illő barátot. Akkor még gőzmozdony járt fenn a töltésen, de senkit nem zavart, megtanultunk ezzel együtt élni. Talán még tovább fokozta a falusias hangulatot, amikor fütyülve megérkezett egy gőzös. Emlékszem, volt, hogy a vendég gyerekek irigykedtek, hogy de jó nekünk, ilyen közelről látjuk a vonatokat!
 Aztán elkezdődött a kelenföldi lakótelep építkezése, és a mi kis rétünk le lett kerítve, és felvonulási terület lett belőle, portaszolgálattal, láncra vert mérges kutyával. Hozták a kavicsot, homokot, cementet nagy ZIL teherautókkal porolva, és éjjel-nappal dolgoztak a betonkeverő gépek teljes kivilágításban. És ez így ment évekig.
Szerencsére az idill vége nagyjából egybeesett a gimnáziumi éveinkkel, így már több elfoglaltságunk mellett kevésbé tudtunk hódolni korábbi játékainknak.
 Ma ezen a helyen van a Zakatoló Játszótér, amit így jellemeznek kerületünk honlapján: „Csendes játszótér nagy területen, hintákkal, libikókákkal, homokozóval, csúszdával.”
 Miközben most visszaemlékezem, nosztalgiázom egy szeptemberi szombat délután – készülve a már nem élő édesapánk 100. születésnapjára együtt emlékezni családi körben –, a lelkemben derű és elégedettség van. Eszembe jut Herakleitosz bölcs mondása: „Az egyetlen állandó a változás maga!” Minden rendben van! Nekem akkor ez jutott, és nagyon sokat adott. Aki most kisgyerek, annak majd biztosan ötven év múlva egy másfajta emlékei lesznek ugyanerről a helyről, és ami most jelen, akkor az lesz a múlt!

Pálfay Erzsébet

Fotó: Fortepan/Bojár Sándor