1953-ban iratkoztam be a XI. Bartók Béla út 27. számú általános iskola első osztályába. Nóra néni volt a tanító nénim (Proff Lászlóné). Igazgatónkat Gábor Samunak hívták. Az egész iskola szervezete még gyökeresen más volt, mint a mostani. Egyrészt nem voltak vegyes osztályok: legtöbb helyen külön volt a lány- és külön a fiúiskola. Ezt ebben a nem túl nagy épületben úgy oldották meg (ha jól emlékszem, eredetileg kórházként szolgált), hogy a második emelet volt a lányoké, és mi a hátsó lépcsőn közlekedtünk; az első emelet a fiúké, ők pedig az első lépcsőt használták, ami úgyis csak az első emeletig visz.
 Igen nagy volt a szigorúság. Óraközi szünetekben pl. kettesével kellett a folyosókon körbe-körbe sétálni, és még akkor is csak halkan beszélhettünk. A fűtést hatalmas vaskályhák szolgáltatták. A helyük néhol a folyosókon íves beugróként még látható. Mögöttük éppen körbejárhatott egy kistermetű gyerek, amilyen pl. én is voltam. Így szoktunk néha elbújni a közeledő tanítók elől. Ha Nóra néni volt a folyosó ügyeletes - meg a tornaóráinkon is -, egy fából készült csattogtatóval adott ritmust lépteinknek.
 Minden reggel a tanítás kezdetét a csengőn kívül egy – ma már meglehetősen furcsa – szertartás jelezte. A már akkor is létező iskolarádióban megszólalt először egy zene, a tanulóknak feszes vigyázzállásban kellett állni. Legtöbbször Brahms egyik magyar táncát játszották, valószínűleg nem volt túl nagy a lemezválaszték. Majd az igazgató bácsi (majdnem azt írtam úr, pedig akkor ezt a szót nem volt szabad használni, mindenki elvtárs vagy pajtás volt...) szólt pár szót, jó reggelt és jó tanulást kívánt. És csak ezután ülhettünk be a kis padjainkba. Azok is egészen másképp festettek, mint a mostaniak: belesüllyesztett tintatartóval, mert mi még „mártogatós” tollal kezdtünk írni, a töltőtollra is csak akkor kerülhetett sor, amikor már viszonylagosan elsajátítottuk a nagy tudományt. Minden kislánynak mellényes iskolakötényben és hajpánttal leszorított hajjal kellett járni, semmiféle ékszer nem lehetett rajtunk (kivétel csupán egy-egy már születés óta bent lévő fülbevaló volt). Az osztálytermek legérdekesebb darabja a hatalmas, állványos számológép volt, minden osztályban egy-egy. Jókora golyók voltak rajtuk, azzal kezdtük a számok birodalmának felfedezését. Fából készült, leemelhető fedelű, hatalmas szemétládák is tartoztak az osztályok bútorzatához. Belefért egy gyerek – kipróbáltuk.
 A háromszintes kert akkor is megvolt. Az alsó szint betonos volt, és minden télen fellocsolta a pedellus bácsi, és mikor megfagyott, két forint belépti díj fejében korcsolyázhattunk. De jó is volt... Pedig nem sokunknak volt korcsolyája, és ami volt, az is a régimódi „csatolós”, amit a rendes utcai cipőnkre lehetett rászerelni. Így meg is tudtuk osztani azokkal, akiknek nem volt.
 Ünnepségek leginkább az állami ünnepek alkalmából voltak, no meg az évnyitó és évzáró. Karácsony? Farsang? A nyolc év alatt összesen egy alkalommal emlékszem ilyen örömre akkor viszont japán gésának öltözve nyertem egy tálca minyont. A mai gyerekek talán már ezt sem ismerik.
 Talán harmadik-negyedik osztályos lehettem, mikor az egyik (jaj, de gazdagoknak láttuk őket!) család tévé készülékhez jutott. A nevükre már nem emlékszem, de a Bertalan utcában laktak, és egyszer (egyetlen egyszer...) felmehettünk megnézni egy adást. Még arra is emlékszem, hogy a cirkuszból közvetítették a vízicirkusz előadását. A házigazdák úgy viselkedtek, mintha ott se lenne a félosztálynyi ámuló gyerek, virslit ettek mustárral, és azt se kérdezték, éhesek vagyunk-e? Pedig hej, de nagyokat nyeltünk (virslit enni akkoriban legfeljebb szilveszterkor volt szokás legtöbbünknél – sokaknál meg még akkor se), így aztán az első tévénézés keserédes emlék a mai napig számomra.
 1956-ban negyedikesek voltunk. Azokról az élményekről külön könyvet lehetne írni: a kilőtt tankról a körtéren. Egyik osztálytársnőm nekiszánkózott a csövének a Himfy utcán, és életre szóló maradandó heget szerzett az arcára.
 Emlékezetes még Vidóczy Lili néni, valamint Blanka néni, aki éneket tanított nekünk, és népitánc csoportot szervezett. Nagy örömömre én is tagja lehettem. Fel is léptünk különböző helyeken, nem csak az iskolában. És az egyik első színházi élmény: Császár Margit néni lányai (köztük a már híres Voith Ági) előadták a Macskaháza című mesejátékot, hogy mi többiek csak úgy lestünk a nézőtérről tátott szájjal. Jómagam meg ötödikben Nyilas Misi voltam a tornaterem világot jelentő deszkáin.
 Hetediktől elkerültem ebből az iskolából, nagy esemény történt velem: bekerültem a Magyar Rádió Gyermekkórusába, és mint ilyen, a Rökk Szilárd utcai lányiskolában folytattam a tanulmányaimat. De ha az első iskolai élményeimre gondolok, a Bartók 27 jut eszembe és az ott átélt sok-sok minden, ami számunkra meghatározó és életre szóló volt és marad.

Balogh Viktória