Szombat volt és az utolsó óránk a gimiben – az ifjabbak kedvéért, 1971-ben járunk –, ének. Halk zsongás, a fiúk szokás szerint röhögtek, mi lányok pedig sugdolózva terveztük az esti programot. Drága jó Abszinger tanár úr hosszas tirádát intézett felénk a Haydn-kórus jelentőségéről, arról, hogy vajon ki és miért mulasztotta el a pénteki próbán való részvételt. Hosszasan ecsetelte, hogy melyik szólam nem szól elég szépen, kinek mit kell gyakorolnia, és egyébként is, milyen nagy megtiszteltetés, hogy a Zeneakadémián adhatunk elő, éppen ezért, jól tartsuk észben, hogy jelenleg a kórusmű pontos ismerete mindnyájunk legfontosabb feladata. (Tavasz-kórus az Évszakok című oratóriumból)
 Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy a tavasz gyönyörű és énekelni jó, de hát pont a hatodik órában?
 Amikor a tanár úr az elragadottságtól már szó szerint a fellegekben járt, halkan kopogtak. Kíváncsian vártuk, vajon ki lesz a megmentőnk, akivel tanár úr reményeink szerint helyettünk folytathatja magasröptű diskurzusát, amikor nem más lépett be az ajtón, mint maga Máté Péter. Kedvesen köszönt nekünk – Sziasztok! – mondta nemes egyszerűséggel, mi pedig áhítattal csüngtünk minden szaván, hinni sem akartunk a szemünknek, hogy tényleg ő áll ott előttünk teljes valójában. Persze a mutogatás és a sugdolózás azonnal új erőre kapott, amint Péter a tanár úrral kezdett beszélgetni. Hirtelen a nevemet hallottam: – Jenei, Miski, Fodor, hozzám! Nem nagyon értettük, hogy mi történik, gyorsan átfutott az agyamon a próba, de hát én ott voltam, ezért nem szidhattak meg! Ehelyett a tanár úr kedvesen bemutatott minket Péternek, aki elmondta, hogy egy esetleges londoni lemezfelvétel kapcsán keresne háttérénekeseket, azaz vokalista lányokat. Természetesen mindez nagyon sürgős lenne, a stúdiófelvétel során bizonyos szólamokat kell majd aláénekelnünk.
 A megtiszteltetéstől szóhoz sem jutottunk. Még hogy mi? És mégis milyen szólamokat? És egyáltalán mikor?
 Délután három órára beszéltünk meg találkozót a Móriczra. Otthon is szinte repkedtem a boldogságtól. Szüleim már kevésbé tűntek lelkesnek, de azért látszott rajtuk, hogy büszkék rám: – Milyen jó, hogy zenét tanulsz, hogy kórusba jársz! – ismételték az ilyenkor szokásos szólamokat.
 Péter is, mi is pontosak voltunk. Együtt sétáltunk el a Műszaki Egyetem E épületébe, ahol a legnagyobb meglepetésünkre egy jól felszerelt stúdióban már vártak ránk a technikusok. No meg egy felettébb csinos hölgy, Edit, akit Péter menyasszonyaként mutattak be nekünk. Gyorsan rájöttünk, hogy ismerjük egymást, hiszen a szomszéd házban lakott, így kiskorunkban sokat játszottunk együtt a kertben. Edité volt a környék legszebb szalvétagyűjteménye. (Bizony, akkoriban még ilyesmiket gyűjtöttünk, cserélgettünk!)
 Szóval, a kölcsönös ismerkedés után elkezdődött a felvétel. Arra sajnos már nem emlékszem, hogy pontosan melyik dal alá vokáloztunk, de feledhetetlen délután volt, az egyszer biztos.
 Itt akár véget is érhetne ez a szép gyermekkori emlék, ám évekkel később, felnőtt fejjel, amikor már én magam is tanár voltam, merő véletlenségből újra összetalálkoztunk. Éppen az évnyitó kellős közepén jártunk, amikor a sorok között megpillantottam egy szép családot. Péter és Edit büszke szülőkként kísérték el az ünnepségre elsős kislányukat, Micit. Örömmel üdvözöltük egymást annyi év után, és ezután rendszeresen összejártunk.
 Azóta is nagy rajongója vagyok Péter dalainak, sosem indulnék útra egy-két CD-je nélkül, és be kell vallanom, ha egymagam autózom, vele együtt énekelem az Egy darabot a szívemből című dalt.
 Tragikusan korai halála engem is épp úgy elszomorított, mint az egész országot, de a dalai ma is velünk élnek. És hogy ez mennyire igaz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy hosszú évekkel később, amikor a XI. kerületben dolgoztam és még volt Danubius Rádió, vezetés közben hirtelen a saját nevemet hallottam meg: – És most szóljon Máté Péter gyönyörű dala, az Azért vannak a jó barátok! A helyi nyugdíjas klub tagjai küldték nekem ezt a gyönyörű számot, megbecsülésük jeléül – de persze ez már egy másik történet felvezetője lehetne!

Jenei Ilona

Fotó: Fortepan/UVATERV