Kölyök koromban gyakran meglátogattuk a nagynénémet Albertfalván, a Mesterházi utcában. (A háború vége felé az édesanyám is ott lakott a három éves bátyámmal, és amikor légiriadó volt, igyekeztek Budafokra menekülni, a Törley pincékben húzták meg magukat.) A Kitérőnél szálltunk le a villamosról, volt bejáró út egy valamikori jéggyár, és egy deszkakerítésű gépállomás között.
 Öt-hat hasonló korú srác volt az utcában, szívesen lógtunk együtt. Jó hely volt a patak partja, fürödtünk, néha még pecáztunk is, persze halat soha nem fogtunk, viszont egy „ügyes” hajításnál a mellettem levő kölyök beleakasztotta a horgot a fülembe. Nem volt vész, kibírtam. Középtájon volt egy zsilip, ami valamikor a bolgárkertészetet látta el vízzel. A zsilip után kezdődött nemsokára egy betonkerítés, amelyik az Épületelemgyárat fogta közre, minden sarkán egy őrtorony. Rabokkal dolgoztattak. (A kerítés egy kisebb része még látható.)
 Vasárnaponként a környékbeliekkel lementünk a Duna-partra napozni, fürdeni. Akkor még nagy homokos terület volt szabadon, nyugodtan eltölthettük a délutánokat. Volt egy orosz „előretolt helyőrség”, (Rejtő Jenő után szabadon) akik abban a családi házszerű épületben laktak, amelyik még mindig megvan. (Természetesen, annak idején nem így nézett ki.)
 Öt-hat orosz katona lakott ott, a ház mellett volt néhány tornaszer, ott szórakoztak, töltötték a napjukat. Sokszor beszélgetésbe elegyedtek velük a felnőttek, bár nem mindig voltak barátságosak, leginkább, amikor az officer is ott volt. Minket, kisebb kölköket szívesen fogadtak, még játszottak is velünk.
 Egyik alkalommal a patak töltésén beleléptem egy törött üvegbe, és kegyetlenül folyt a vér a talpamból. Hova menjünk, mit csináljunk? Természetes volt a választás, menjünk az oroszokhoz. Ahogy meglátták a bajomat, rögtön hoztak kötszert, leápoltak, megkínáltak valami sütött csudával, nem tudták hogyan vigasztaljanak engem és a társaimat. Még ma is emlékszem a szegényes helyzetükre, füstös konyhájukra, tűzhelyükre, kopott környezetükre. Bizony, nem volt túl jó dolguk.
 Egy alkalommal az egyik nagyon neki volt keseredve, ezt a felnőtt kísérőink is észrevették, és kézzel-lábbal igyekeztek megtudni, mi a baj. Valahogy megértették, a feleségétől kapott levelet, de nem volt otthon már két éve. És sírt. Orosz ide vagy oda, sajnálták, próbálták megnyugtatni, de nem sikerült.
 A patak jobb oldalán volt egy kőfaragó üzem, (ezen a helyen most egy benzinkút található), mögötte egy hosszabb sárga épület, amiről igazán mi nem tudtuk, micsoda, de az emberek OTI-háznak hívták. Az OTI-házi srácokról elterjedt, hogy kemény fiúk, szeretnek verekedni, inkább ne kezdjünk ki velük, mert rosszul járunk. Nem is igen mertünk átmenni a másik oldalra, maradtunk a helyünkön. Az OTI-ház mögött, és egy kicsit lejjebb volt a Lóden Posztógyár. Biztosan volt becsületes neve is, de minket nagyon nem érdekelt, viszont tetszett, amikor szirénázva jöttek a tűzoltók, mert elég gyakori volt a tűzeset. (Ezen a területen van most egy sor új ház.)
 Általában decemberre hízott meg a nagynéném malaca, hívták a hentest, Máté bácsit, aki elintézte a dolgokat. A szomorúbb része ezután jött: be kellett szolgáltatni egy bödön zsírt.
 El kell azt is mondanom, amikor az Andor utcai iparvágányokra betolták a vagonokat, működött a hírlánc, hogy megjött a tüzelő. Sötétedés után a merészebbek üres zsákkal a kezükben „éppen arra jártak”, és érdekes módon visszafelé majd meg szakadtak a szén súlya alatt.

Tóth László

Fotó: Fortepan/UVATERV