Mamámmal gyerekkoromban sokat vásároltunk a Fehérvári úti piacon. A Vásárhelyi Pál utcából a Fehérvári útra fordultunk ki mindig. Itt a csöndes utca nyugalma megváltozott. Autóforgalomtól zajos és kiabálásokkal teli volt a „Nagy Posta” előtti járda. Szoros sorban álltak az emberek, és karjukra aggatva árulták az otthonkát, hálóingeket, trikókat. Kiabáltak, hirdették a portékákat.
 Nagymamám az egyiknél megállt, és érdeklődött az egyik hálóing iránt. Beszélgettek és alkudoztak, ahogy illett akkoriban. Én pedig szorosan nagymamám kezét fogva néztem körbe-körbe a portékákat. Meg is pillantottam egy számomra ismeretlen csokit. Mogyorós volt, mert az volt a csomagoláson. A betűk ismeretlenek voltak, öt évesen olvasni nem tudtam még, de láttam, hogy nem szokványosak a betűk azon a csokin. Mamát rá is vettem, hogy vegyen nekem egyet. Nagyim lelkemre kötötte, hogy ha szépen megfogom a kabátja végét, és rendesen viselkedek, nem megyek sehová, akkor kapok. Így is tettem, egy darabig. De a gyermeki türelem és a gyermeki kíváncsiság nem jó barátok. Egyre jobban érdekelt, hogy milyen íze is lehet annak a csokinak. Felnéztem Mamámra, miközben szorosan fogtam a kabátja végét, de jelt is adtam neki, hogy már véges a türelmem. Ritmikusan húzogattam a kabát szélét, hogy most már biza’ nagyon mennék a csokiért. Nagymamám épp a hálóinget tartotta a két kezében úgy, mintha vitorla lenne. A méretet nézte, jó-e. Rám nézett, kis türelmet kért az eladótól, és átmentünk a másik portékáshoz. Megvette a csokit, letört nekem belőle egy csíkot, és odaadta. Így már megvolt a várva várt nyalánkság. Lenyugodtam, és tovább fogtam a kabát végét.
 Hosszas alkudozások indultak az eladóval. Ha ennyit veszek, mennyi, van-e más szín, adja-e olcsóbban? Megszokott volt akkoriban, hogy mindenki alkudozik az árból. Nyámmogtam az édességet, éreztem, hogy a mogyoró kissé savanykás, a csoki kissé kásás, olyan mintha kristálycukor lenne benne. Ízre nem volt se jó, se rossz. De akkoriban nem kapott az ember olyan sűrűn csokoládét, hogy válogatni is merjen.
 Ahogy elmerültem gondolataimban, és próbáltam elhitetni az érzékszerveimmel, hogy ez a csoki nem is olyan rossz, egyszer csak kiálltást hallottam: „Jönnek!” kiáltott fel egy férfihang torkaszakadtából. Na, több se kellet az eladó hölgynek. Kikapta mamám kezéből a hálóinget, és úgy eltűnt, mint Dorothy, amikor összeütötte a piros cipő sarkát háromszor. Egy perc se kellett, hogy a posta előtti járda kiürüljön. A jelenet arra hasonlított, mint amikor a Harry Potter filmekben a dementorok megjelennek: hosszú ruhájuk lebeg a szélben, és kondenzcsíkként húzzák maguk után a szőttest. Csak itt nem dementorok voltak, hanem fekete árusok. És nem a szürke szövet lobogott a karjukon, hanem bugyi, gatya, hálóing, trikó. Értelmetlenül álltam mamám mellett, jó erősen szorítva a kabátja szélét. Kisvártatva megjelent két rendőr a Vásárhelyi Pál utcából. Rohantak végig a Fehérvári úton, mint a csatatéren a nehézlovasság. Elrobogtak mellettünk, a menetszelet érezte is az ember az arcán. Kiabálták, hogy „Álljanak meg!”. De az árusoknak eszük ágában nem volt megállni. A szélrózsa minden irányába szétszéledtek. Nagymamám megfogta a kezem, és így szólt; „Induljunk, fiam! Visszafelé jövet itt lesznek majd újra”.

(1988. szeptember közepe)

Szilágyi Miklós

Fotó: Fortepan/UVATERV