Apám kőbányai gyerek volt, és nagyon büszkén tudta mondani, hogy Kőbánya az ő fatornyos faluja. Én ezen felbátorodva mondogatom, hogy az enyém meg Albertfalva. Ő 1948-ban költözött ide, és esze ágában sem volt elköltöznie, még a XI. kerületből sem. Én már itt Albertfalván születtem. Amikor a katonaságnál kérdezték, hol lakom, és én mondtam, hogy Albertfalván, a vidékiek megkérdezték, hogy melyik vonattal járok? A 47-es villamossal, válaszoltam ilyenkor.
 Albertfalvának 1941 óta van temploma. A Szent Mihály templom. Nem fatornya van, hanem betonból készült. Szép magas. Nagyon szép a panoráma a legtetejéről nézve. 1944-ben onnan nézték, hogy jönnek az oroszok Budafok irányából Kelenvölgybe. Egy templomtorony mindig ígéretes terület a fiatal fiúknak. Legalábbis azoknak, akiknek módjuk van be-, illetve felmenni, akár a tetejére is. Vagyis a ministránsoknak. Mindig is tilos volt felmenni a torony legtetejére. Azért néhányan feljutottunk. Az idősebb ministránsok megérték a pénzüket. Talán nyolc éves lehettem, amikor a bátyámra való tekintettel, mint a „kis Fejes”, egyszer velük mehettem fel. „Na de ha eljár a szád, akkor…” Nem járt el, mert tudtam, hogy valóban meg kapom a verést. Nagyszerű érzés, amikor a nagyok bevesznek a csapatba, és velük lehet lókötősködni. Szerintem ezt minden férfi ismeri. Öten vagy hatan mentünk fel. A torony belsejében falépcső vezet a fal mentén körbe, felfelé. Jó meredek. Szóltak, hogy vigyázzak az egyik lépcsőfoknál, hogy törött, lépjem át, nehogy leessek. Innen már tudtam, hogy nem először mennek fel. Recsegett-ropogott az egész, még a korlátok is. A harangok állvány emeleti szintjén galambok röppentek fel, és repültek ki a szűk ablaknyílásokon, úgy, hogy a frász jött rám. Még sosem láttam a harangokat, amiket régebben kézzel, kötéllel húztak. A tetőn egy vízszintes, acél csapóajtó van, amit nem is olyan könnyű kinyitni. Naná, nehogy a szél lefújja. Én alacsony voltam, így a többiek felváltva felemeltek, hogy úgy kb. derékig kiérjek. Nem kaptam levegőt, olyan gyönyörű volt a panoráma. Csepelig, Kelenföldig, Rózsavölgyig ellátni. Majd elájultam a gyönyörűségtől. Fantasztikus látvány volt: az OTI telep, a Kőműves telep, a mostani Fehérvári út a villamos sínekkel, és két oldala mentén a legrégebbi házakkal, a „szocreál” telep…
 Amikor a 70-es évek elején, mielőtt el kezdték volna bontani Albertfalvát, az egyik barátom bátyja engedélyt kapott a plébánostól, Ormai Gusztáv atyától arra, hogy lefényképezze a még érintetlen Albertfalvát. Mondani sem kell, hogy ott voltam fent vele néhány edzett ministránssal együtt. Guszti atyának mondtuk, hogy mi nem szédülünk, mert csak az mehetett fel, aki nem szédül. Ha-ha! A fiatalember egy Zenit márkájú fényképezőgéppel tizenkét lépcsőben fotózta körbe Albertfalvát. Mintegy húsz év múlva megkérdeztem a barátomat, hogy meg van-e a bátyjának a negatív. Mérgesen mesélte, hogy a bátyja, aki fényképezet, egyszer elköltözött, és azóta nem találja. Kétszer átkutatta a házat, de nem találta. Azt mondta, hogy ez a felesége műve, és ezért el is lehetne válnia. Ráadásul kissé beleőrült, mert papírra nem hívatta le a képeket, csak a negatív tekercs volt meg. Ez tényleg tragédia. Milyen hihetetlen érték és emlék lenne, ha meg lennének a képek, és láthatnánk az érintetlen FATORNYOS FALUNKAT!
 Manapság már mindenhol elektromos, sőt már távirányítású is a harang működtetése. Régen nem így volt. Mindenki tudja, hogy emberek húzták a harangkötelet. Ez a ministránsok privilégiuma és megtisztelő feladata volt. Már csak azért is, mert komoly fizikai erőnlétet igényelt. Több száz kilósak a harangok. Amikor kb. nyolc éves lehettem, addig könyörögtem, hogy húzhassam, amíg menet közben odaengedtek a kötél végéhez. A kötél talán egy méter magasra fölrántott. Nagyon megijedtem, és mihelyt földre értem elengedtem. A nagyobb ministránsok nagyot nevettek, mert tudták, hogy ez fog történni. Mondták, hogy majd ha felnövök, akkor jöjjek.
 Az esti harangozás háromszor az Üdvözlégy Mária elimádkozásának ideje alatt a nagy haranggal történik, és egy miatyánknyi idő a kis haranggal történik. Ez összesen, mintegy 3-5 percnyi idő. A 60-as években egy hétköznap este a már 14-16 éves nagy ministránsok bezárták a sekrestye ajtót, és elkezdték a harangozást. Én is ott voltam, mint néző. Az utolsó menetet nem akarták abbahagyni. Egyfolytában harangoztak, egymásnak átadva a kötél végét. Így mintegy 15-20 percet harangoztak megállás nélkül. Guszti atya átjött a plébániáról, de mivel nem tudott bejönni a templomba, hát az ajtót verte ököllel. Fent nem hallottuk, annyira zúgott a harang, és előbb utóbb persze a fejünk is. Miután befejezték és röhögve lementünk, Guszti atya kiabálva várt, hogy már néhány lakó, akinek volt telefonja, már a rendőrségre is betelefonált. (Vajon kiknek volt telefonja a 60-as években?) Guszti atya jól lehordta az egész társaságot, és egy hónapra eltiltotta őket a harangozástól. Valójában ő ilyenért nem tudott haragudni. Tudta ő jól, hogy az ilyen fiúkból lesznek a valamire való emberek.
 A torony most is méltóságteljesen áll, és köszönti a hazatérőt. Akár az egykori ministránsokat is, még ha nem is szólnak a harangok.
 Megjöttél? Örülök Neked!

Fejes Imre 

Fotó: Szondy Dávid