Hatvanhét éves vagyok, egész életemben a XI. kerületben éltem, öt helyszínen. Szeretek itt élni, bármilyen nehéz nap vagy utazás után hazavergődöm, felnézek a Szabadság-szoborra, és éneklem magamban a Presser számot: „Itthon vagyok végre, itthon nézek az égre…”
 Egy negyvenkét éves szerelem történetét szeretném megosztani.
 Kislánykoromban a Garami Ernő téren laktam a mai Irinyi József utca helyén, ő pedig a Budafoki út 81-ben, ami Lágymányos első kő épülete volt. Gyermekkorunkat együtt töltöttük, együtt jártunk a Lágyi-tóhoz, a Gellért-hegyre, a Schmidt-kertbe, ami helyén ma az Államigazgatási Főiskola van.
 Sok időt töltöttünk a Kopaszi-gáton barátainkkal, a zöld hévvel kiutaztunk a Móricz Zsigmond körtérről Nagytéténybe. Egyesek szerint a hév körforgalma miatt épült a körtér kör alakúra. Sokat jártunk kártyázni a Felten házba a Fehérvári út 133-ba, ami az 1800-as években épült a Kondorosi Fonó dolgozói számára. 1962-ben már a Baranyai téren laktam, és mindketten a Baranyai téri általános iskolába jártunk. Először fiú és leányiskola volt, de mi már a koedukáltba jártunk, én az öt évvel idősebb bátyjával voltam egy korosztály. Együtt jártunk szánkózni a Baranyi utca végén egy romos kastélyba, ahol később a három szalagház épült.
 Nagyon kedveltük egymást, ami lassan szerelemmé alakult. Ő tizenöt éves volt, én pedig csaknem húsz. Ez akkor komoly korkülönbségnek számított, ráadásul én már akkor menyasszony voltam.
 1971-ben harmadmagammal megalakítottuk a Lágymányosi Ifjúsági Klubot a Kőrösy József utcában, ami LIC néven futott. Az ORI által szerződtetett együtteseket hívtunk meg, a Sztár és Gesarol együttest. Egy szép nyári szombat este egymásba botlottunk, elsodort minket a hangulat, és az első csók után rájöttünk, hogy szeretjük egymást, majd együtt töltöttük az egész éjszakát. Reggel aztán jött a rideg valóság, menekültem haza, mint Hamupipőke a cipőit elhagyván...
 Ezt a titkot megőriztük negyvenkét évig. Férjhez mentem, ő megnősült, és külföldön éltek. Sokáig nem hallottam róla, mindenki élte a saját életét. Azonban sokat gondoltam rá.
 Szomorú változást hozott a 2006-os év: megdöbbenve hallottam, hogy hazaköltöztek felesége miatt, aki hosszú, küzdelmes betegsége után végül elhunyt, s a Szent Gellért urnatemetőben helyezték nyugalomra. A tragédiáról hallottam, de nem tudtam kapcsolatba lépni vele. Évekkel később egy közös barátunkat vesztettük el, és az ő temetésén találkoztunk csak újra harminc év után. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a vonzalmunk nem múlt el. Elöntöttek minket az emlékek, újra fiatalok voltunk, és a probléma ugyanúgy fennállt, én nem voltam szabad! Erre majd csak 2012-ben került sor. Mindig csak ő járt a fejemben, folyton rá gondoltam. Próbáltam megkeresni, telefonszáma nem élt már, elköltözött, és nem tudtam, hogy ő is keres engem. Csak engem keresett, sokat sétált a Bartók Béla úton, hátha összefutunk, mert a szüleim ott laktak. Mindketten feladtuk a keresést, mikor is egy újabb szombaton, ahogy reggel jöttem haza a munkából, leszálltam a Gellért téren a villamosról, és megláttam őt: a 4-es metró építkezését nézte, mivel a szakmája miatt érdekelte. Úgy a nyakába ugrottam, és olyan hévvel ölelkeztünk, hogy mind a két fülemből kirepült az arany fülbevaló, de másnap megtaláltam a padnál. Ő volt az ajándék a hatvanadik születésnapomra!
 Mai napig igazán boldogok vagyunk. Kamaraerdőbe járunk a Sport11-be, vagy a horgásztóhoz az unokánkkal. Immáron állandó programunk szombatonként a Bikás parki piac és játszótér. A kiskutyánkkal nagyokat sétálunk a Feneketlen-tónál vagy a Jubileum parkban vagy a Filozófusok kertjében.
 Ahogy a drága gyermekem mondta a barátainak ironikusan: „Úgy látszik, csak a hatvan évet kell megélni, hogy az ember boldog legyen!”

Gárgyánné Dóczy Ágnes

Fotó: Fortepan/Fortepan