Buda főutcájának mészáros mestere, Barta Henrik és felesége 1928-ban megvettek férjezett lányuk nevére az éppen elkészült kelenföldi evangélikus templom közelében egy telket. Vejükkel, aki hat év szibériai hadifogságból hihetetlen szerencsével, de még több önfegyelem árán megmenekült, és a Pesti Kereskedelmi Bank pénztárát vezette, s ezáltal kedvező hitelhez juthatott, azonnal hozzákezdtek az építkezéshez. Bár az 1929-es tél – az évszázad legkeményebb tele Magyarországon – hátráltatta a munkálatokat, de a háromszintes családi ház mégis időre elkészült. A felső emeleten laktak az öregek az egyetlen erkélyes szobában, ott volt a konyha is. A középső szinten élt a fiatal házaspár a cseperedő fiúgyerekükkel. Takarékosan éltek, a családfő a villamos árát is megspórolva gyalog járt munkahelyére, a Lánchíd pesti hídfőjéhez. Nem volt mese, tizenöt év alatt vissza kellett fizetni a bankkölcsönt. A gyereknek el kellett hordania a festőművésznek készülő unokabátyja viseltes nadrágjait, de a művészetet a szűkös anyagiak mellett is pártolni és támogatni illett akkoriban egy polgári családban. Így aztán a később reklámgrafikusként nagy névre szert tevő fiatalember hálából meg is örökítette a két családfőt. Portréik ma is ott függnek a nagyszobában. A kertszinten kialakított kétszobás lakásban bérlők laktak, akik havi lakbérükkel döntően hozzájárultak a kölcsön törlesztéséhez.
 A feltöltött terület sajátságaiból adódóan a kert alacsonyabban fekszik, mint a kapubejárat, az utcafrontról csak a ház középső emelete látszik, no meg a pinceablakok a járda szintjében. Az utcafronton három szuterén pincehelyiséget alakítottak ki az akkoriban szokásos fának, szénnek és a mosásnak. Ezek a mai napig rácsos ablakkal tekintenek az utcaszintre.
 Nagyapám a házépítésre fölvett jelzáloghitel utolsó részletét 1944 novemberében fizette vissza. Akkor már Budapest határában állt a front, és a szovjet hadsereg jó ideig a háromutcányira lévő vasúti töltés déli oldalán vetette meg a lábát, s lövegeivel hetekig tüzelt a városra, így a környező területekre is. A ház kerti oldala még évtizedekig tanúskodott a rengeteg becsapódásról. Egy építkezésnél a szomszédban még a hatvanas évek végén is találtak fel nem robbant aknákat. Az emberek az ostrom hónapjaiban a bombázások, a Sztálin orgonák, meg az aknavetők elől a pincében kerestek menedéket. 1945 januárjában már nem működött a vízellátás sem, vödörrel kellett hordani az ivóvizet. Nagyapám, aki Szibéria óta kevésszavú, félelmet nem ismerő emberré vált, két vödörrel a kezében indult el, s amikor kilépett a ház kapuján, felrobbant mellette egy becsapódó repeszgránát. Ami az oroszoknak az első világháborúban a harctéren, vagy a hatéves krasznojarszki sanyargatás idején nem sikerült, az sikerült a saját otthonában: nagyapám civilként vált az újabb háború áldozatává. Azonnal meghalt. Mivel az ostrom alatt a temetők is elérhetetlenek voltak, így a pince lakói – köztük egy nagyapám által ugyan gyávasága miatt megmosolygott, de mégis elbújtatott rokon katonaszökevény – ásták ki a sírgödröt az előkertben, a gránátoktól valamelyest védett északi oldalon. Így vált nagyapám imádott kertje a saját temetőjévé három évre.
 Az életem első, máig bennem élő emlékképe is ehhez a házhoz és újabb fegyverzajhoz fűződik. 1956. november elején majdnem három éves voltam. Annyira emlékszem, hogy anyám karján ültem, s azt éreztem, hogy nagyon fél. Az ilyesmit egy kisgyerek pontosan megérzi. A háború után betelepítettekkel túlzsúfolt ház pincéjében húztuk meg magunkat tizenhárman. Ha nem volt erős a csatazaj, akkor fölmentünk a lakásba, ahol hármunknak egy szoba jutott. Kapudöngetésre lettünk figyelmesek, apám lement a lépcsőn, a kapu előtt két szovjet katona állt kalasnyikovokkal, nem valami barátságos arckifejezéssel. Apám csak keveset beszélt oroszul, anyám engem közben erősen magához szorított, a katonák pedig sietve lecsörtettek a pincébe, ahol megrettent felnőtteket és két további kisgyereket találtak. A nyitott kapun keresztül láttam, hogy egy nagy sötét szörnyeteg áll a ház előtt. Egy tank volt, csövét a házra irányította. A katonák hamarosan visszajöttek a pincéből, ott valaki tudott oroszul. Mostanában derült csak ki, hogy apám gondossága és a Fehérvári úti hősies ellenállás együttes eredménye hozott minket és a házat életveszélyes helyzetbe. Mivel a Váli utcai iskolánál a pesti srácok megakasztották a páncélos behatolást, így ezek elkanyarodtak, és így jutottak be a Károli Gáspár térre. A katonák pedig meglátták, hogy a házunk pinceablakai homokzsákokkal voltak kitömve, joggal hihették, hogy lövészállást rejtegetünk. Nem rejtegettünk semmit, apám az embereket igyekezett védeni. Szerencsére a katonák hamar elmentek, a tank pedig lassan elfordult, és iszonyatos zajjal továbbhaladt.
 Valamikor édesanyám megmutatta nekem azt a helyet a Móricz Zsigmond körtéren, ahol 1956-ig az a gyönyörű bérház állt, amiben leány korában lakott. Azt a házat a szovjet páncélosok rommá lőtték, a lakásnak pedig írmagja sem maradt.

Dr. Martin Andrea

Fotó: Fortepan/Szepesfalvy Gábor