Késői napló 1.
A Szent Imre Kollégium kertje, 1960-1963

A téli délutánok jutottak eszembe. Nem sokban különbözött egyik nap a másiktól. Hazarohantam az iskolából, levágtam a táskámat, és már futottam is a (Szent Imre) kollégium kertjébe szánkózni. Pontosabban: először a trafikba venni öt darab Rodope cigit, és csak utána a kertbe. Ez az épület a háború előtt is kollégium volt, szép nagy kertje elnyújtózott a Mányoki útig. Akkorra már egy kissé elvadult, beerdősödött, bebokrosodott, jó szánkópályák alakultak ki, és a bokrok között dohányozhattunk. Nyugodtan kibeszélhettük a tanárokat, köpködhettünk, és csúnyákat is mondhattunk. Senki nem koppintott a fejünkre.
 Legtöbbünk faszánkóval száguldozott (némelyiken még a háború is meglátszott), a menőbbek csőszánkóval robogtak. Jóval gyorsabban mentek, de a kanyarban hamarabb megtalálták a fákat is. Egyik osztálytársam ott törte el mindkét karját. Szépen be volt gipszelve, mindenki sajnálta, mi meg irigyeltük, nem kellett leckét írnia, a dolgozatokból kimaradt, szóval „arany” élete volt. Ahogy mi akkor gondoltuk.
 Most sétálok a Mányokin, jobb cigit szívok mint akkor, lenézek a kerítésen keresztül az egykori téli-grundra, és egy kicsit fáj a szívem. Senkit nem látok bent, el van zárva a külvilágtól. Gyerekhang-hiányom van. Kietlennek találom, pedig szép a kert. Csak nem látom, kinek.

Késői napló 2.
Schmidt-kert, kb. 1958-1963

Vele szemben a Schmidt-kert. Hatalmas telek a Gellért-hegy oldalában. Sokat jártunk oda. Titkok helye. Óriási terület őrizetlenül. Tökéletes hely a játékra. Számháború, rabló-pandúr, verekedés. A hatalmas bejárati kaput két ülő oroszlán őrizte. Elhanyagolt volt a kert, de ideális terep nekünk. Öreg, hatalmas fák, tönkrement úszómedence, télikert, elhagyatott, lepusztult villa. Egykor az átkos burzsujok lakhelye. Míg a proletár családok nélkülöztek, addig „ők” ilyen körülmények között lopták a napot. Azt a tanítók viszont elfelejtették hozzátenni (vagy nem is tudták), hogy ezt a hatalmas kertet a kiscelli birtokkal együtt a városra hagyományozták. Nyilván burzsuj irigységből.
 Aztán a hatvanas években jött a szikra: építeni kell. Elvitték az oroszlánokat. És épült egy őrült-modern, üveg-alumínium borzadály. Tíz kilométerről is virít rondaságában, hirdetve az ostobaságot, a kulturális alultápláltságot.

Késői napló 3.
Sziklakápolna, 1958-1971.

A Gellért-hegy mindig beleszólt az ifjúkorunkba.
 Éppen kitaposott utak, domboldalak, bedőlt kerítések, szétbombázott, kirabolt villák, mind lehetőség a felfedezésre. Csatangoltunk napestig, fociztunk, sziklákra másztunk. Szóval, bejártuk a környéket. Nem volt számunkra ismeretlen ösvény.
 A déli oldalon - szinte középkori érdekességként - az elhagyatott Sziklakápolna. Keleti oldalán kőpárkány, a sarokban kandeláber. Mi csak úgy emlegettük: a Ficak. Kellemes találkahely a kedvessel, a barátokkal, apró szerelmekre, világmegváltó beszélgetésekre, tiszta gondolatokra, tiszta ideákra.
 A párkányon üldögélve beláttuk egész Pestet, a hidakat, az egyetemet. A kitárult horizont képzeletindító volt, repítette a lelkünket.
 Emlékszem egy misére, amikor sokan már nem fértek be a kápolnába, és a tömeg a templom előtt imádkozott, énekelt.

Késői napló 5.
Jeges, 1957-től

Láttam még a jegest, amikor befordult a lovas kocsijával a Kruspér utcába. Ez állandó állomása volt. Mint a vonatnak. Szinte óramű pontossággal érkezett meg, minden szombat reggel. Hatalmas „Jeges, itt a jeges!” kurjantással adta hírül, hogy megjött. Akkori internet. Ez megnyugtatta a rá várakozókat; lehet venni húst (persze ahhoz először sorba kellett állni), nem lesz gond néhány napig. Az artikuláció is különleges volt. Minthogy a rikkancsokat is hanglejtésük tette egyénivé, a jegesek is egy külön hang-kasztot alkottak.
 Mikor az ember odaállt, hogy egy forintért vegyen két darabot: csákányával kiporciózta, ismerősként üdvözölve a méltóságos, nagyságos asszonyokat és az urakat. Megadta a módját.
 És láttam még a ló vontatta postakocsikat. Nagy fadoboz szépen zöldre festve, tetején hely a törékenyebb holmiknak, a bakon ült a postás, kezében ostor; aztán gyipaci!
 Ősszel a nagyapáméktól kaptunk almát, szőlőt fonott kosárban. A kocsi megállt a ház előtt, kipakolt, felhozta az emeletre, és már lehetett is enni a hazait. Persze előtte betekerte a féket, hogy el ne bandukoljon a lovacska.

Késői napló 6.
Gyuri bácsi, Bartók Béla út 27. szám alatti általános iskola, 1953-1960 között

Iskolába menet a Gárdonyi szobornál gyülekeztünk. Gyuri bácsi, a pedellus nyeles táblájával (mely szerintünk természetesen palacsintasütő volt) leállította a forgalmat, és szépen átkísért bennünket a másik oldalra. Otthoni intelmek egyike: aztán a Gyuri bácsinál menjél át az úttesten!
 Igen. Csiky utcán fel, Bartók Bélán tovább, majd a szobornál együtt a csoport. Amikor már nagyobbaknak képzeltük magunkat, csak nem fogadtunk szót: helyette átlósan a Csiky sarkától a Mészölyig mentünk át. (Mostanság ebben a forgalomban igazi nagy bravúr lenne, ha ezt valaki ép bőrrel meg is úszná.)
 De visszatérve Gyuri bácsira. Ő töltötte fel az osztályban a tintatartókat, téli időszakban a nagy, hengeres kályhákba ő öntötte be kívülről a szenet. Leszemetelt, söpört, mindenes volt. Az a fajta ember, akinek a hiánya azonnal feltűnt.

Késői napló 7.
A környékemről, 50-es évek vége, hatvanas évek első fele

A századforduló és az első világháború között alakult ki az én vidékem. Az Egyetem, a Rakpart, a Budafoki út, Bartók Béla út környéke, a Gellért-hegy.
 Erősen vallásos vidék.
 Emlékszem azokra az emberekre, akik kopott, fényes, háborút átvészelt ruhájukban mentek a Szent Imre kápolnába. Ezeknek az embereknek általában az árnyékos oldal jutott, de nem látszott rajtuk elégedetlenség. Eljött a vasárnap: elő a kefét, és a tizenéves öltöny megújult. Kart karba fonva elindult a család. Barátság, kalapemeléses üdvözlés. És ez nem volt üres forma: megsüvegelték a kamaszkorból éppen kinőttet is.
 Volt egy festékes kereskedés a Bartók Béla úton, aminek Izsák úr volt a vezetője. Tőle államosították el a boltot, de valakibe szorult egy kis józanság, otthagyta vezetőnek. A vasárnapi mise állandó résztvevőjeként a Szent Imre kápolnában vastag imakönyvét szorongatta, és hangosan és nagyon hamisan énekelt. Teljes tisztelettel bántak vele is: –Adjon Isten, Izsák úr!
 A kápolnában hosszú ideig ministránskodtam a barátaimmal. Tudtuk, aki odajár, az rendes ember. Persze később kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű, de akkor ez egy tájékozódási pontot jelentett, és így egyszerűbb is volt talán. Mint egy titkos dacszövetség. Börtönviselt papok miséztek. (Az is igaz, hogy kevesen úszhatták meg a dutyit, és ha volt ilyen, eleve gyanúba került.)
 A kápolnában láttam többször Papp Lacit is. Az ajtó mellett rögtön balra egy kis sarokrészen húzódott meg. És bizony száz forintot tett a perselybe akkor, amikor a húszas is nagy pénz volt!
 Galambos atyát még a Sziklakápolnából ismertem. Pálos rendbéli volt. Legnagyobb megdöbbenésemre egyszer felajánlotta az orosz tankönyv magyar átírását és fordítását. Meggyőződésem, hogy jobban tudott oroszul, mint az iskolai tanárnőm. Hol és miért tanult meg éppen oroszul? Vagy oroszul is?

Késői napló 16.
Húsvéti körmenet, 50-es évek vége, 60-as évek eleje

A húsvéti ünnepek nagyon emlékezetesek voltak. Kisebb koromban a szülőkkel mentem körmenetre. Felemelő eseménynek éreztem. És nem csak a Feltámadás miatt, hanem a sok ember együttléte, az éneklése, a hite volt lenyűgöző. Utólag visszagondolva szinte félelmetesnek tűnik. Hivatalból általában nehezen engedélyezték, utakat kellett lezárni, hogy „a hívő emberek békésen tudjanak ünnepelni hitük szerint”. Gondolom, legszívesebben jól elvertek volna minket, de kényszerből - kidomborítva a szocializmus emberségét - mégis engedélyezték ezeket.
 Egyik évben a Kruspér utcai kápolna körmenetére mentünk el. Kicsi kápolna volt, a miséken nem sokan gyűltek össze, de körmenetkor megtelt a környék! Lágymányosi utcán fel, Kende utcán keresztül, Bertalan Lajoson le a Budafoki útra és vissza a kápolnába. Amerre mentünk, sok lakás ablakában égett gyertya, az emberek kihajolva voltak együtt a tömeggel. Biztosan nem volt mindegyik vallásos, de a sok ember nem csak a hitet jelentette, hanem a dacos várakozást, a jobb idők eljövetelét. És ezzel hivatalból nem tudtak mit kezdeni. Sok ember így vállalt szolidaritást velünk.
 A nagy körmenet a Villányi úton volt, amit természetesen akkortájt még mindenki Szent Imre herceg útjának hívott. Ezzel sem vették tudomásul a változást. És a Nagyboldogasszony útja. Ott volt igazából tömeg, kilométer hosszan. Az emberek arcán mosoly és nyugalom látszott. Nem véletlenül féltek az elvtársak.

Tóth László

Fotó: Fortepan/Handa család