1949 szeptemberében költöztünk a Jókai u 17. (ma Vegyész utca 24.) szám alá a mai Albertfalvi Közösségi Ház egyik lakásából. Anyai nagyszüleimmel összeköltözve hatan voltunk ebben a három és félszobás lakásban.
 Amikor 1950-ben Albertfalvát Budapesthez csatolták, a kertváros házait, amelyek addig az Országos Társadalombiztosítási Intézet tulajdonát képező bérlakások voltak, államosították. Innen kezdve a kerületi tanács megfelelő osztálya jelölte ki a lakókat. Ekkor született az akkori rendszer egyik legtorzabb szabályozása: a társbérleti rendszer, amely az egyén magánéletébe avatkozott bele durván.
 Ennek az volt a lényege, hogy az általános lakáshiány enyhítésére az állami tulajdonú lakásoknál kvótákat alakítottak valamilyen szisztéma szerint: fő/szoba vagy fő/négyzetméter alapon. Így történhetett meg, hogy vadidegen embereket költöztettek össze egy lakásba akaratuk ellenére.
 Ez történt apai nagyszüleimmel is. Ők 1929-ben költöztek a Bercsényi utcából Albertfalvára (Jókai utca 37., ma Vegyész utca 42.) két fiúkkal és nagymama fogyatékos testvérével. A fiúk megházasodtak és elköltöztek családjukkal, a testvér meghalt, így nagyszüleim ketten maradtak a három és fél szobás lakásban. Mivel a kvótának nem feleltek meg, beköltöztettek hozzájuk egy három fős családot (házaspár + kisfiú) és egy özvegyasszonyt a lányával. A szobákban a lakók ugyan elkülönültek, de a konyha, a fürdőszoba és a mellékhelyiség közös használatú volt. Ezt a nehéz helyzetet csak az enyhítette, hogy a társbérlők nagyon rendes emberek voltak. Az özvegyasszony a lányával a hatvanas évek elején elköltözött, de a társbérlet csak nagyszüleim halálával szűnt meg.
 Mi megúsztuk, mert a hat fő elegendő volt ahhoz, hogy ne alakuljon társbérlet. A lakás egy emeletes volt, belső lépcsővel. Két szoba, konyha, veranda és mellékhelyiség a földszinten, másfél szoba és fürdőszoba az emeleten. Két zárt kert tartozott a lakáshoz, egy kisebb az utcafronton és egy nagyobb hátul. Az előkert inkább a virágoskert volt, a hátsó részben konyhakert. Ott néhány kisebb gyümölcsfa is volt: szilva, kajszibarack, alma.
 A tavaszi, nyári szabadidők és persze a „paraszti” munkák helye a kert volt. A kis konyhakertben nekem csak apróbb feladataim voltak. A kerti asztalnál ebédeltünk, vacsoráztunk, olvasgattunk, és mi gyerekek olykor ott tanultunk, leckét írtunk. Az estéket is a kertben töltöttük. Egyszerű kis villanykörte világánál beszélgettünk, olvasgattunk, társasoztunk, kártyáztunk. A családi és baráti összejövetelek helyszíne is a kert volt. Milyen más volt akkor a környezet. Ma csak szúnyog meg légy rohamoz meg, ha kiülsz a teraszra. Akkor is voltak bogarak, de milyenek: volt szarvasbogár, orrszarvú bogár, színpompás lepkék, szitakötők. Májusban cserebogár zúgott, és néha talán denevér is megfordult a kertben. Persze sok-sok pók is volt, ők „gyérítették” a legyeket meg a szúnyogokat. A legyek sokaságának a Duna-part közelében működő sertéstelep szolgált magyarázatul.
 (A telep a temetővel szemben volt a Duna-part felé. Nem volt olyan nagy, mint a nagytétényi, és az iskolából évente egyszer meg kellett látogatnunk! A legyek mennyisége még nálunk is ettől függött, mert mikor az ötvenes évek végén megszűnt a telep, a legyek száma is jelentősen visszaesett.)
 Ezért talán nem is meglepő, hogy Péter bátyámmal gyakran „etettük” a pókokat legyekkel. Meg a szitakötők! Nagypapa azt mondta, hogy a szitakötőt úgy lehet megfogni, ha sót szórok a farkára. Megpróbáltam, de nem sikerült. Persze nincs is farka!
 A verandára legalább tíz éven át mindig betelepült egy fecskepár. Egy idő után megszoktak minket, ha alattuk elmentünk, nem repültek el. Érdekes volt látni, ahogy a fiókák gyarapodnak, repülni tanulnak és felnőnek.
 Aztán ahogy városiasodtunk, úgy tűntek el a rovarok, és ma már egy fecskét sem lehet látni sehol. De maradtak a szúnyogok meg a legyek.
 Az ősz és a tél már másképp „működött”. A kert akkor már hideg volt, így a szabadidők eltöltése és a tanulás áttevődött a lakásba, a melegebb világba. A délutánt és kora estét általában a konyhában töltöttük, ahol még érződött a délelőtti ebéd készítéséhez használt tűzhely (sparhelt) melege. Ilyenkor sokszor üldögéltünk egy petrofor mellett. Nálunk ezt flamblőnek hívták. Ez egy petróleummal működő melegítő- s főzőeszköz: alul egy fémből készült tartály volt, abba kellett beleönteni a petróleumot. Működése nagyon egyszerű volt, a hagyományos kanócos petróleumlámpa elvét használta, csak nagyobb, 120 mm széles kanócokat találhattunk benne. Ezeket külön szabályzógombbal lehetett állítani. Az égőtér oldalában egy „Mária üvegből” készült ablak volt, ami szépen bevilágította az egész konyhát. Persze olvasni azért nem lehetett mellette, de hangulatvilágításnak megfelelt. A villanyt nem gyújtottuk meg ilyenkor, mert sokszor takarékos államunk napi két-három órára kikapcsolta az áramot. A petrofor teteje egy főzőlap (rács) volt, amin bizony egyszerű ételeket is el lehetett készíteni, vagy az ebédmaradékot felmelegíteni vacsorára.
 Aztán bementünk a szobába, és gyertyát vagy petróleumlámpát (amiről az Omega énekel) gyújtottunk. Ha pedig vége lett az áramszünetnek, már visszatért a normál élet. Télen ilyenkor már a kályha is átmelegítette a szobákat. Lehetett olvasni, tanulni, leckét írni, kártyázni és rádiót hallgatni.
 Az ötvenes években a rádióban esténként sokszor volt zenei műsor: főleg opera, operett és koncertközvetítés. Talán ebből az időből származik az operához való vonzódásom, hiszen kisgyerekként is nagyon kedveltem Verdi muzsikáját. Akkor jobban ismertem Benjamino Gigli és Enrico Caruso nevét, mint mondjuk az aranycsapat tagjaiét. Gyakran hallgattuk az akkori kívánságműsort, a Szív küldi szívnek szívesen-t, amiben a hallgatók egymásnak a jókívánságok mellett zenés műsorszámokat küldtek. Voltak kabaréműsorok is: Jót nevettünk és Tarka-barka címen. Ezekben vidám jelenetek hangzottak el Kellér Dezsőtől, Darvas Szilárdtól, Tabi Lászlótól, hogy csak néhány nevet említsek, akikre emlékszem.
 Az élelmiszer hűtését, mivel nem volt frizsider, jégszekrénnyel oldottuk meg. Ez egy fából készült alkotmány volt, amelyben volt egy betétrész horganylemezből. Annak egyik részébe kellett a jeget berakni, a másik részbe került az élelmiszer. A jeget naponta kellett cserélni, amit házhoz hozott a „jeges”.
 Látható, hogy televízió, hűtőszekrény, központi fűtés, számítógép és okos telefon nélkül is lehetett élni. Nagyon jól!?

Madaras Gábor