1941-ben születtem. Akkor az Ulászló utcában lakott a család. 1942-ben költöztek a szüleim és a nagyszüleim a Társ utca 7-be, egymás melletti két lakásba bérlőként. Ott nőttem fel, ott éltem 33 éves koromig. Onnan a kis családommal a Radvány utca 19-be költöztünk. Azóta ott élünk, már csak ketten drága férjemmel, akivel 1960-ban a Szent Imre templomban esküdtünk.
 A gyerekkorom a Társ utcához köt. Nagyon sok gyerek volt a mi korosztályunkban. Együtt játszottunk az Otthon és a Szittya utcai gyerekekkel, de volt köztünk Schweidel utcai és városi házakból való is. A Társ utca lejtős, így nagyszerűen lehetett szánkózni. Átszáguldottunk a Hegyalja úton is. Akkoriban alig volt forgalom. Szerettünk az Otthon utcában focizni, egyérintőzni, ugróiskolázni. Az ipiapacs is egyik kedvencünk volt. Kánikulában lejártunk az alattunk lévő parkba, ahol a füvet kör alakú locsolóból locsolták. Ott zuhanyoztunk. A csősz a szöges végű botjával kergetett minket. Mi persze nevetve menekültünk előle. 1956-ban az oroszok egy ágyút állítottak a Társ utca és az Otthon utca sarkára. Onnan lőtték a várat. Akkor egy időre lementünk az óvóhelyre. Mivel a mi házunk, a Társ utca 7. szám 1942-ben épült, már szabályos légópince volt benne (ma is ott van): az utca kis családi házaiból mindenki odajött. Együtt vészeltük át a forradalom veszélyes időszakát.
 Iskolás éveim: elsőbe még a Margitos apácákhoz jártam. 1948 nyarán államosították az iskolákat. Akkor ugyanabban az épületben maradtunk, más szellemű oktatás mellett. Negyedikig jártam oda, utána a „Jóska” legfelső emeletén jártam nyolcadikig. Jártunk a Schmidt kastély romjaihoz borzongani, a tó melletti teniszpályára korcsolyázni. Azt hiszem, nagyon jó gyerekkorom volt. (Bár mindig éhes voltam.)
 Még a Társ utcába születtek a fiaim a szülői lakásba 1962-ben és 1965-ben. Makkos doktor bácsi felügyelte fejlődésüket. 1974-ben költöztünk első (és eddig utolsó) önálló lakásunkba. Már itt laktunk a BAH csomópont építése alatt. A Radvány utca volt az M7-es az építés alatt. Elég szörnyű volt. De én még emlékszem a régi időkre, a tejes Erzsike nénire, a zöldséges Anci nénire, a kis postára, a kertészetre, ahol anyák napi virágot vettünk. A kis élelmiszer boltra és arra, hogy anyukám egyszer elvesztette a család egy havi kenyérjegyét. Zokogott kétségbeesetten.
 Ma már a Társ utcában alig van gyerek, van üresen álló ház több is. Megváltozott a világ. Testvérem még ma is ott lakik a volt szülői lakásban.
 Az én (öreg) szívem itt van Újbudán. Nagyon szeretem. Megvettem az utolsó lakhelyünket a Hegyalja út végén lévő Farkasréti templomban, ahol szüleim is nyugszanak. Öcsém a mellettünk lévő helyet vette meg. Így a család együtt marad.

Mandzsu Józsefné

Fotó: Fortepan/Bojár Sándor