Nem szerettem a magyar órákat.

Mindig izgő-mozgó gyerek voltam, imádtam sportolni, főleg a labdajátékokat szerettem. Meg aztán – vigyázz, ez itt most a nagyképűség helye – okos gyerek is, imádtam a számtant, később a matematikát, fizikát, mindent hamarabb megértettem, ezért cefet rossz is voltam. A történelmet is szerettem: izgalmas volt.

De a magyart nem.

Mert ott éppen ellenkezőleg: ülni kellett, elmélyedni az olvasottakban, értelmezni, meg kívülről megtanulni, bemagolni verseket. A sok kötelező olvasmányt elolvasni (miközben kinn sütött a nap, meg hívtak a csajok is). A helyesírásról nem is beszélve. Meg féltem is a Vera nénitől, ami persze összefüggött a magyarórától való ódzkodásommal. Az utolsó padban ültem, mellettem a Fehér Gabi ült, aki pont az ellentétem: mindig mindent elolvasott, értett, mindig készült és persze tudott is. Nem volt sikerélményem.

Aztán hirtelen minden megváltozott: talán a szerelem, talán mégis elkezdtem felnőni, rácsodálkozni a világra, hogy az nem is olyan egyszínű, nem is olyan egyszerű, a kutya tudja már. Éppen akkor a „Beszél a fákkal a bús őszi szél” című Petőfi verset vettük, pontosabban ott tartottunk, de csöngettek, és vége lett az órának.

– Mindenki elemezze otthon, legközelebb megbeszéljük! – mondta Vera néni, és mert abban a félévben még nem „szerepeltem” éreztem, most én jövök. Minden délután Marival, első szerelmemmel, a Feneketlen tó partján üldögéltünk a padunkon; ott és akkor megszűnt a világ számunkra: se Vietnám, se kosárlabda, se szocializmus, csak a fák beszélgettek a bús őszi szélben velünk. Elővettem a táskámból a Petőfi kötetet meg a mindig magamnál hordott noteszemet (nem az irodalomfüzemet), elkezdtem olvasni a verset, és az lecsapott rám. Elkezdtem írni. Mari csak ült mellettem, nem szólt semmit, csak a fák rázták merengve fejüket. És elkezdtem elemezni, ami nem is elemzés volt, inkább a vers és a pillanat ihlette reakció, egy irracionálisan szerencsés találkozás. Elkészültem, de sok minden bennem maradt. Még aznap éjjel is cikáztak bennem a gondolatok, a vers nem hagyott aludni. Másnap persze engem szólított föl Vera néni.

– Olvasd föl!

– Nem lehetne inkább, hogy szabadon beszéljek? – kérdeztem krákogva, de ő szokott határozottsággal és szigorral mondta:

– Olvasd!

És én dadogva, akadozva – mert a padon írtak macska-kaparások voltak, alig olvashatóak – fölolvastam az elemzésemet. Az osztályban csodálkozóan beszédes csönd lett. Óvatosan fölnéztem Vera nénire, akinek az arcáról hirtelen eltűnt a szigor, az újbóli kudarcomtól való félelme (mert valójában szeretett engem is, ahogy minden gyerek-tanítványát), egy pici csillag jelent meg a szemében, mosolygóssá vált az arca.

– Kinek mi a véleménye az írásról?

Azóta le nem rakom a könyveket, már alig tudom elrakni az olvasni valókat, ha utazni megyek, a batyumban nehezebb a könyv, mint más…

Köszönöm Vera néni!

Néhány hónappal ezelőtt volt egy kis időm, végig sétáltam ugyanazt az utat, amit ötvenkét évvel ezelőtt, és persze arra kanyarodtam, oda a padhoz. Ott állt a többi között ugyanúgy, most éppen barnán, szürke fém-lábakon, töredezett beton-alapokon. A fák most is merengve rázták a „fejöket”, enyhe szellő fújdogált, talán „… kis mennydörgés szívem dobogása”, talán egy villám is átfutott a fejemen, hát közelebb léptem: „MIGRÁNS MOHAMED ETNIKAI HULLADÉK – KIIRTANDÓ” – olvastam a pad támláján.

Annyi minden összetört, annyi minden elveszett az elmúlt években, a letűnt ötven évben, de a padot, az emlékeket, a bús őszi széllel beszélgető fákat nem engedem…

* * *

– „A példaképem” címmel írjatok holnapra rövid fogalmazást – mondta az Oszi, majd becsukta a naplót, és egy sziasztokkal elköszönt.

Másnap mindenki fegyelmezetten ült a helyén és várta az Oszit, hogy kit szólít majd föl. Általában egy gyereket választott csak ki, aki fölolvasta a fogalmazását, és aztán azt megbeszéltük.

– Kőrös Gyuri! – halljuk az érces, szigorú hangot; egy kis moraj hullámzik végig a padsorok között, mert Gyuri, aki nálunk sokkal nagyobb, testesebb, már igazi felnőtt férfi, nem a pontos és választékos írásairól, megszólalásairól volt híres.

– Nekem Toldi Miklós a példaképem, mert bikaerős, verekedős, indulatos, és az indulatjait nyugodtan szabadjára engedő, magyar férfi, aki odabasz, amikor kell, mert ütni is kell tudni és akarni, nem nyám-nyilákolni, nekem nagyon tetszik, ilyen akarok lenni. – fejezte be, és leült a helyére. Az osztályban a csöndet sem lehetett hallani, mindenki csak babrált a padján. Gyurit mindenki szerette. Egyszer egy osztálykiránduláson, Siklóson oroszlánként védett minket, mert azt hitte, hogy a siklósi srácok a lányainkat lerohanják, de aztán szerencsére nem lett belőle nagyobb galiba. És most mindenki arra gondolt, hogy a Gyuri azt írta meg, amit gondolt, és azt jól, és az nagyon jó, hogy leírta és elmondta…

– Akkor most te, Pista! – hasított a levegőbe az Oszi hangja – Olvasd föl te is!

– Nekem Radnóti Miklós, a költő, aki nem tudhatta, hogy másnak mit jelent e tájék, neki szülőhazát, messzeringó gyerekkort, akinek teste végül nem e földben süppedt el, de aki még ott is, még akkor is írta a „Razglednicák”-at a hitveséhez, hogy „... szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; / valóság voltál, álom lettél újra.”, és ez olyan szép és emberi, és „ha kell, zuhanó lángok közt varázslom / majd át magam, de mégis visszatérek.”, de nem tért vissza. Ilyen akarok én is lenni! – szólt Pista és leült.

– Ki akarja még fölolvasni? – kérdezte az Oszi. Jelentkeztem.

– Tudtam – jött tőle a válasz – akkor mondd!

– Nekem az apám! – krákogtam az osztály felé az utolsó padból – Nekem az apám, aki nem volt költő, se hadvezér, se hős; aki nem forgatta meg a világot, de nem is dúlta föl; aki mindig itt van mellettem; akivel olyan jó beszélgetni az életről, a szerelemről; aki nem szereti a lebbencslevest, mert ott, a „táborban” annak csúfolt löttyöt kaptak mindig, és tífuszt, és mégis hazajött, és azóta is próbálja megérteni – és megértetni velem – azt, ami megérthetetlen, és talán megismételhetetlen is; és én is úgy szeretnék élni. Olyan akarok lenni, mint ő! – ültem le végül.

Mindez a múlt században, annak is a ’60-as éveiben történ(hetet)t. Akkor és ott a példaképek mást jelentettek: nem volt hátsó jelentése és értelme se Toldinak, se Radnótinak, talán még a lebbencslevesnek sem.

– Neked ma ki a példaképed? – tenném föl a kérdést, de inkább nem teszem…

Radnai György 

Fotó: Fortepan/Erdei Katalin