Eleinte úgy tűnt, hogy Lakmusz született forradalmár. Bölcsődei elevensége, óvodai daca, s a hagyományos értékrendet újra és újra kétségbe vonó iskolai viselkedése legalábbis erre utalt. Kalandregényeken nevelkedő ifjú és némileg vásott lelke rendre felhevült a március 15-i ünnepélyeken, hogy aztán szívből fújja az utolsó óráit tengető átkos rendszer mozgalmi dalait. Lázongásra fogékony lelkében az esőben szabadságunkért verselő költők és szélben vágtató huszárok békésen megfértek a nagy honjukat jégviharban védő partizánokkal.
Így, amikor a hetedikes lányok tüntetésre hívták, azonnal igent mondott. Később azt is megtudta, hogy mi ellen fognak tüntetni.
– Ide akarják tenni az albertfalvi piacot a lakótelepünk mellé, hogy aztán mindenféle bogár meg patkány lepje el a lakásokat. Nem kell a piac! – mondták a 7/d-s lányok.
– Nem kell a piac! – kiabálta Lakmusz is, s ahogy az lenni szokott, előbb hideg szél támadt, majd eleredt az eső.
A közel huszonnyolc fő s tömeg cseppet sem törődött a pocsék idővel, elszántan skandálta a jelmondatot.
– NEM KELL A PIAC! NEM KELL A PIAC!
A néma pártrendszer halkított üzemmódjában duruzsoló városban kicsiny, hangoskodó protestálásuk némi visszhangot vert, s talán éppen ezért, egyszer csak megérkezett egy jelentőségteljes autó. Nagy és fontos erőket hozott, maga az állami tévé szállt ki riportot készíteni.
A tüntetők úgy érezték, imájuk meghallgattatott, és angyal szállt közéjük. Áhítatosan elnémultak, és utat nyitottak a szakállas riporternek, a jókora kamerát cipelő operatőrnek, és egy alacsony, fontoskodó arcot vágó munkatársnak, aki fekete ernyőt tartott a kamera fölé.
A szakállas felmérte a helyzetet, majd a tüntetés szervezőjét középre állítva megkezdte a riportot. Ez volt az a jel, amelyre minden piacot ellenző úgy érezte, hogy magasabb szintről is engedélyezik unortodox viselkedésüket, és újra skandálni kezdtek.
A serdülő Lakmusz egészen közel furakodott a kameráshoz, és vékonyka, mutáló hangján belesüvöltött a riportba.
– Nem kell a piac!
Ebben a pillanatban az esernyőt tartó munkatárs, aki fázott, a kamerát is, a felvételt is féltette, ráadásul rendezővé sem lett soha, rásziszegett hősünkre.
– Fogd már be a pofádat!
Egy láthatatlan és rejtélyes hatalom hangja volt ez, s hősünk azon nyomban megszeppenten elnémult.
Innentől Lakmusz Jenő engedelmes állampolgár lett, nem zajongott az órán, nem váltott rendszert, nem vitatkozott se a tanáraival, sem a későbbi feletteseivel.
Amikor aztán ilyen-olyan tüntetésekre hívták, hátfájásra, migrénre, rossz időre hivatkozva távol maradt.
– Nincs értelme, különben is, én már köztiszteletben állok – magyarázta megfontolt hanggal és gyáva szívvel.
Opportunista viszonyulására az élet a maga módján felelt: bárhová is vetette Lakmuszt, a környezete hamar felfedezte gyurmapuha akaratát, és könyörtelenül a saját képére formálta.
Senki sem vette észre, hogy hősünk lelke mélyén egy öblös pohár a számtalan visszanyelt kifakadástól (néha könnytől) hogyan telik meg cseppről cseppre, s azt sem, hogyan kerekedik laposra taposott tüdejében szélvihar.
S azon a napon, amikor a méz a madzagról egészen elfogyott, és a gyakorlott tüntető tömeg az utcára csődült, bár nem hívták, de Lakmusz Jenő is megjelent. A késő tavaszi alkonyban vonuló színes kavalkád az egykori május elseji felvonulást idézte, az örökösen mérgelődők, végképp csalódottak és izgalmat keresők közé jó néhány karneválozó is vegyült.
Hősünk egy ideig csendesen, összeszorított szájjal és ökölbe szorított kézzel lépdelt. Aztán a teste körül először finoman, majd egyre határozottabban forrni kezdett a levegő, és amikor a tömeg lélektani középpontjába ért, egyszerre felbődült.
Később a hazasiető tüntetők közül senki sem tudta, hogy ilyen szép májusi estén hogyan támadhatott szélvihar és jégeső.
Ahogyan azt sem, hogy ki az a rejtélyes forradalmár, aki múltja romjain átgázolva hajnalig járta a vihar tépte pesti utcákat, hogy mutálásból visszanyert hangján szétzengje:
– NEM KELL A PIAC! NEM KELL A PIAC!
Felhőhegyi Balázs
