Most, hogy koromnál fogva a „korona-vírus” házi karanténra ítélt, és hallván a híreket, miszerint ez évben a vírus miatt az iskolai ballagások is elmaradnak, egy régi, 1951-ben megtörtént igaz esemény emlékei éledtek fel bennem.
1941-től 2002-ig a XI. kerület lakója voltam, és 1951-ben a Ciszterci Rend budapesti Szent Imre (később József Attila) Gimnáziumában érettségiztem.
Ezzel kapcsolatos a visszaemlékezésem…
Elérkezett – a nyolc éve várt – utolsó tanítási nap. Ekkor az egyik óra alatt bejött Lukács N. igazgatónk, aki egy kis kockacukor (széle-hossza egyforma) alakú emberke volt, és kifejtette, hogy „Iskolánkban ez évtől kezdve szakítani kell a kóros, burzsoá-polgári csökevényekkel, a múltból visszamaradt káros szokásokkal. Ezért ne is készüljenek az önök által nagyon várt ballagásra, sőt érettségi tablókép sem készülhet.”
A Körtér környékén sok, különböző kategóriájú oktatási intézmény működött. A szokás az volt, hogy az egyes végzős osztályok tablóképeit a Himfy utca sarkán lévő ház földszintjén ma is üzemelő cukrászda kirakatába tették ki az arra járó szülők, nagyszülők, rokonok, ismerősök érdeklődésének kielégítése céljából.
A hírt, érthető módon nem fogadtuk nagy lelkesedéssel. Szerettük volna fiatalságunk jelentős szakaszát, az iskolánkban eltöltött nyolc év alatt kialakult osztályközösségben megélt emlékeinket megünnepelni, illetve az osztálytársak fotóit – tabló formájában – magunkkal vinni, mint életre szóló emléket, melyre bármikor jó szeretettel visszatekinteni.
Ezt azonban ez a szélsőbaloldali, internacionalista érzelmű pártember meghiúsította.
Néhány hét múlva kiderült, hogy ezen utasítása teljesen egyéni, rosszindulatú akciója volt csak, mert a szomszédos iskolákban a ballagások és a tablókészítés is az évtizedek alatt kialakult és megszokott formában megtörténtek. Ezt bizonyította az is, hogy a cukrászda kirakatában egyre-másra tablók sokasága jelent meg, csak a miénk hiányzott! De ami megtörtént, és elmúlt, azt már visszacsinálni nem lehetett. Dehogyisnem…
A sors másként intézkedett. Az idő rohant, teltek az évek, évtizedek, és valami egészen rendkívüli „kárpótlásban” lett részünk.
Az 1948-ban államosított ciszter gimnáziumunkat visszakapta a Ciszterci Rend, így gyermekeink, unokáink, most már dédunokáink is ott folytatták gimnáziumi tanulmányaikat, ahol én. Első, ebből kifolyólag legidősebb unokám, Edina, 2001-ben készült az érettségi vizsgáira és az azzal járó ünnepi eseményekre.
Ekkor merült fel bennünk egy érettségi osztálytalálkozónk keretében – mert az érettségi időpontjában minden évben összejöttünk egy osztálytalálkozóra –, hogy 50 évvel ezelőtti betiltott és elmaradt ballagásunkat a jubileum ürügyén tartsuk meg.
Az osztálytársak közül Lápossy Tamás volt az, aki az osztály képviseletében igyekezett a felmerült problémákra megoldást találni. Felkereste az akkori igazgatót, Párdányi Miklóst, aki nagy örömmel és szerető megértéssel az ügyünk mellé állt. Megszervezte, hogy a 2001-ben érettségiző tanulók ballagásán a fiatalok után mi idősek is ott ballaghattunk – görnyedt háttal, ősz hajjal és könnyező szemekkel – szeretett iskolánk folyosóin a tantermek között, majd az iskola udvarán rendezett ballagási ünnepélyen is részt vettünk.
Így történhetett meg, hogy Edina unokámmal együtt tudtam ballagni, ötven évvel a saját érettségi vizsgám után, 2001. május 11-én.
Az előzőekben leírtakat, megtörténteket kevesen mondhatják el magukról. Nagyon lélekbe markoló, megható esemény volt, és hálát adok a Mindenhatónak, hogy ezt a csodálatos élményt megélhettem.
Judik Zoltán
