– Megyek Annához, Farkasrétre. Majd jövök – mondtam leplezhetetlen lelkesedéssel édesanyámnak.
 Édesanyám cinkos mosollyal az arcán fogadta közlésemet. Farkasrét. Tulajdonképpen egyáltalán nem Farkasrétre mentem, mivel Anna Sasad városrészen lakott a XI. kerületben. Mivel mindig így hivatkozott lakóhelyére, így úgy hiteles, hogyha a továbbiakban én is így hivatkozom rá. Az utolsó években mindig kerestem a lehetőséget, hogy felmehessek hozzá. Felszálltam a buszra, és a Bosnyák tértől elindulva, átmenve a nagyváros forgatagán, egy gyönyörű helyre érkeztem, Farkasrétre. Lehetett bármilyen nap, évszak, idő, mindig örömmel fogadott Anna gyönyörű házában, ahol kiülve az erkélyére csemegéztünk az odalogó cseresznyefáról. Persze csak, amikor volt mit. Mert amikor nem volt cseresznye, akkor bent beszélgettünk. Az életről, a világról, a politikáról. Mindenről. De legfőképpen a környékről. Nagyon jól tudta, hogy Farkasrét más, mint bármely másik hely Budapesten. Máshol is vannak gyönyörű fák, hatalmas házak, nyugalmas utcák, de olyan bensőséges hely, mint ez, egy sem.
 1973 augusztusában kezdődött minden. Annáék beköltöztek újonnan épült Cseresznye utcai házukba. Ekkoriban a környék csak úgy roskadozott a gyümölcsfáktól és a szőlőbirtokoktól. Az új családot nagyon hamar megszerették a környékbeliek. Új barátságok születtek, és ezeknek a barátságoknak az igazi éltető ereje maga a környezet volt. Jó szomszédi versenyek alakultak ki, kinek a gyümölcsöse jobb, melyik a jobb befőzési praktika. Az idő múlásával ahogy eltűntek a barátok, velük együtt tűntek el a gyümölcsösök. A Cseresznye utca és a Barackfa utca kereszteződésénél lehet felfedezni egy aprócska emléket. A sövénynél egy kitaposott út látható, mely régen azt a célt szolgálta, hogy le lehessen gyalogolni a Törökbálinti útra. Sőt, normális út helyett ez volt az egyetlen út, mivel a telkek között húzódott kacskaringósan, de ezt használva, akinek feljebb a hegyen volt dolga, az sokkal hamarabb jutott oda is és vissza is, megspórolva egy hatalmas kerülőt. A Barackfa utcában ma már csak egyetlen gyümölcsfa van, amely nem viseli utcájának nevét, és az is csak az aszfalt számára terem már.
 Persze ebben a világban már csak egy valami állandó. A változás. Farkasrét, a Márton Áron tér egy olyan tér, amin két kerületnek kell osztoznia. Egyik fele a XII. kerületé, a másik viszont már a XI. kerületé. Amint viszont átmegyünk a Törökbálinti út felé vezető zebrán, már a XI. kerületben találjuk magunkat. A zebra túloldalán pedig ott áll egy mára gyönyörű cukrászdává alakult épület, az Auguszt Pavilon. Nem volt ez mindig így: nem is olyan régen még Sasad kocsmaként üzemelt, az idő múlásával és a hely romlásával pedig már az épület egy bunkerszerű pincévé silányodva működött tovább. Amilyen bizalmatlan volt a hely kinézete, annál inkább volt egy sajátos varázsa. Itt zajlottak az igazi diskurzusok a férfiak között politikáról, nőkről és az élet nagy dolgairól. A kocsmárosok pedig óvták törzsvendégeiket attól, hogy bármikor is hiányozzanak. Viszont ezeknek a férfiaknak szomorú sorsuk lett. Az évek alatt a környék varázsát mások is felfedezték, és itallal, valamint jó szóval hosszú éveken át győzködték a naphosszat ott üldögélő urakat, hogy apró pénzért adják el telkeiket, nyaralóikat, házukat, szőlőiket. Az áldatlan meggyőző munka sok esetben sikerrel zárult. Farkasrét ezáltal elveszítette egyedi arculatát. Az újonnan betelepülő lakók már olyan házakat építettek, amelyek nem foglalkoztak azzal, hogy megőrizzék a táj egységét és múltját. Nem állíthatom azt, hogy ez rossz, de azt sem, hogy ez feltétlenül jó, mivel ezek relatív fogalmak, és erről a jövő generációjának kell döntenie.
 Farkasrét varázsáról az is tanúskodik, hogy jelentős hírességek is éltek itt, kiket a nagyközönség kevésbé ismer. Itt lakott Rácz Aladár cimbalomművész, aki egy saját magának átalakított cimbalmon játszott. Szintén itt éltek meghatározó zongoraművészek, mint például Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Jandó Jenő, Rohmann Imre és Schiff András. Sokan mások is vannak, akik már nincsenek köztünk, mivel elköltöztek vagy elhunytak.
 Anna tavaly karácsony előtt, váratlanul hunyt el. Mindig irigyeltem szorgalmát és kitartását, és tőle tanultam meg azt, hogy bármit is tesz az ember az életben, azt szenvedéllyel kell űznie, különben mit sem ér. Számomra ő is ugyanolyan híresség, akár a többiek, mivel kimagasló és maradandó élményeket, emlékeket és tanításokat adott számomra, környezete számára. És ő volt családunk vezéregyénisége is egyben: a láng, aki megtalálta elveszett rokonainkat, és akire mindig számíthattunk. Nyugodjék békében.

Seyed David