Volt egy osztálytársam, aki az albertfalvi Szent Mihály templom felszentelését követő hónapban, pontosan 1941. november 22-én született, és úgy hívták, hogy Csete Gyula. Itt Albertfalván, a vasút melletti Vasvirág soron látta meg a napvilágot, és egész életét a szülői házban töltötte. Gyula tehetséges, igyekvő, jó tanuló fiú volt. Megérdemelte volna, hogy továbbtanuljon, és valamelyik műszaki főiskolán vagy egyetemen fejezze be tanulmányait. 1957 tavaszán jelentkezett is a Bánki Donát Technikumba, a felvételi vizsgán megfelelt, de helyhiány miatt nem vették fel. Ezért édesapja cserépkályha-készítő inasnak adta.
 Szerencsére egy befutott mestertől, Fuchkár Istvántól tanulta a szakmát, elméleti tanára pedig Szotyori Lászlóné volt, aki könyvet is írt a cserépkályha építésről. Mivel nagyon tehetséges és értelmes gyerek volt, hamar elleste mestere tudományát. Három év múlva segéd, majd 1966-ban cserépkályha-készítő mester lett. De nem is akármilyen mester, az ország legjobb tíz mestere között tartották számon. Csodálatos kályhákat épített. Kályhái mintha nem is tárgyak, hanem szinte organikus élőlények lettek volna, olyan szelíden árasztották a meleget. Ezért nem csoda, hogy felkérték a cserépkályha-építő tanulók vizsgáztatására. A szakmai vizsgák a Vasvirág sori szülői ház udvarán történtek. A tanulók ott építették fel vizsgamunkáikat, cserépkályháikat. Elméleti vizsgáztató tanár Szotyori Lászlóné volt. Gyula nagyon jó kapcsolatot ápolt vele és volt mesterével, akivel rendszeresen összejártak, együtt nyaraltak, valamint ő volt Gyula esküvői tanúja is. Albertfalván rengeteg kályhát épített. Szüleim családi házában minden szobát Csete kályhával fűtöttünk.
 Elmondok egy történetet: volt ugyanis egy régi kályhánk, amit még nem ő épített. Szép volt, de nem fűtött. Gyula megtisztította. Azóta fűt, és még most is működik, pedig annak már több mint negyven éve. Ilyen ember volt Csete Gyula kályhásmester, aki még a halott kályhát is fel tudta éleszteni. Imádta a szakmáját.
 Gyula nemcsak a szakmában jeleskedett. Pihenésképpen törzsvendége volt a Csercsics kocsmának, az Orgona presszónak és a Szarvas vendéglőnek. A szórakozásban sokszor nem ismert határt fiatalon. Igazi albertfalvi aranyifjú volt, aki bár élvezte az életet, de gondos, szerető édesapává vált. Mivel jó gavallér hírében állt, sokan keresték barátságát, és háta mögött csak úgy emlegették: a kályhás. Gyula jómódban élt. Mikor mi Trabanttal közlekedtünk, neki Volga gépkocsija volt. Mint utólag megtudtam, feleségét is a Szarvas vendéglőben egy össztánc alkalmával ismerte meg. Házasságából egy leány és egy fiú gyermeke született, Julianna és Gyula. Mikor a legnagyobb boldogságban és ereje teljében volt, megtámadta egy betegség, és 41. életévében magához szólította az Úr. A budafoki temetőben temették el. Fél Albertfalva gyászolta, mert nagyon kedvelték és szerették. Sajnos nemcsak egy jó osztálytársat, de a cserépkályha szerelmesét, egy kiváló szakembert veszítettünk el személyében.
 Csete Gyula elhunytával örökre eltávozott a régi Albertfalva egyik legendás alakja, és vele együtt a régi Albertfalva hangulata: a lakótelepi házak miatt már korábban elbontott Fő utca a szórakozóhelyeivel együtt. Hosszú téli estéken szüleimtől örökölt albertfalvi családi házunkban ha begyújtunk Gyula kályhájába, és a tűz lángjában gyönyörködünk, olyankor mindig hálásan emlékezünk rá.

Horváth Péter Kornél