Strandra jártunk, fociztunk és fejeltünk, de a minőségi sportot a „bunyó” és a foci jelentette.
Akkoriban Albertfalván nagyon népszerű volt a boksz (ökölvívás), hiszen az EMAG-nak első osztályú (NB1) csapata volt. (Az Első Magyar Gazdasági Gépgyár akkoriban cséplőgépeket gyártott, amelyek gyakran próbaútjaikat a mi utcáinkon rótták). Valahol az EMAG pálya mellett, ott, ahol ma a „Gödör” van, egy teremben folytak a meccsek. Oda osztálytársaim lecsábítottak egy csapatbajnokira. A Payer névre emlékszem, mert ilyen néven több testvér is bunyózott az EMAG-ban. Ha jól emlékszem, Payer Öcsi egyszer-kétszer tagja is volt a magyar válogatott csapatnak. Ez azért nem volt akármi, hiszen abban a válogatottban szerepelt egy bizonyos Papp László nevezetű úr, aki a XX. század egyik legnagyobb magyar sportolója volt.
Szóval ott ültem a második sorban, és elkezdődött a csapatmeccs. Már az első összecsapáson feltűnt a versenyzőkön, hogy a szájukban mindenféle ronda színű valamit láttam. „Amatőrként” nem tudtam, hogy ez a fogvédő, de valamiért nagyon visszataszítónak érzékeltem. Nemsokára az egyik bunyósnak felszakadt a szemöldöke, a vér elmaszatolódott az arcán, a kesztyűn, a mezen. Szóval a második összecsapás után szép angolosan leléptem. (Akkoriban egy csapatmérkőzés, súlycsoportoktól függően nyolc-tíz összecsapásból állt.) Azóta sem láttam élőben bokszmeccset.
Ezt a sportágat azóta sem kedvelem. Csak akkor ülök le a tévé elé, ha kifejezetten magyar érdekeltség van valamilyen komoly nemzetközi eseményen, de a profi bunyó magyar vonatkozásait kihagyom.
A másik minőségi sport természetesen a labdarúgás volt. Albertfalvának három első osztályú (budapesti területi bajnokság) csapata volt: a Lóden (ezt a hetvenes években az ÉPGÉP váltotta), az Emag és a Vasas Kábel. Mindegyik meccsére kijárogattunk. A Lódenben játszott egy későbbi ismert első osztályú játékos, Kertész Tamás (Kinizsi, FTC, Debrecen), aki 1955-ben kétszer a nagyválogatottban együtt játszott Kocsissal és Puskással. A Lóden kapusa évekig Tóth Károly volt, aki arról nevezetes, hogy az unokabátyám volt, és ma is az. Öccse, Tibi (ő is unokabátyó) szintén játszott a Lódenben, de ő többre volt hivatott. Végül a BVSC-ig (NB2) jutott, ígéretes karrierje azonban különböző okokból sajnos félbeszakadt. A Kábelben szerepelt bátyám néhány osztálytársa is. E csapat legismertebb játékosa Lévai István volt, aki a hatvanas években a Honvéd első csapatában is szerepelt.
Egy alkalommal a Kábel pályán edzőmérkőzést játszott a magyar utánpótlás válogatott Zalka András vezetésével, aki akkor a TF egyik vezető tanára volt. A meccs érdekessége az volt, hogy a válogatott csapat kapusa, az akkor éppen sokadik (politikai okból történő) eltiltását töltő Grosics Gyula volt, a „fekete párduc”. Személyesen is láttam ezt a meccset.
A kertvárosi pályák fontos „tartozéka” volt Virág bácsi. Ő árulta ugyanis a mérkőzéshez nélkülözhetetlen szotyit és tökmagot. Állítólag a kis öreg korábban hivatásos játékos volt. Itt annyira beleélte magát a játékba, hogy szinte együtt futott, rúgott a játékosokkal. Egy-egy beadásnál szinte helyezkedett a labdára. Élmény volt figyelni őt játék közben. Aztán ha a labda a játékon kívülre került, felhangzott: „Itt a mandulaízű csemege tökmag!” Ötven fillér volt egy pohár szotyi, egy forint a tökmag, amit nem zacskóztak, hanem a delikvens zsebébe kellett üríteni.
A helyi focinak még családi vonatkozása is volt. Nagymama meglepődve közölte: „Képzeljétek, újabban a papa (István nagypapa) futballmeccsre jár. Azelőtt nem érdekelte, most meg ha lehet, rögtön megy a meccsre.” Mi gyerekek rögtön átláttunk a szitán. Nagypapa asztmás volt, ezért tilos volt neki a cigi. Márpedig ő nagy dohányos volt. Otthon nagymama határozottsága megakadályozta, hogy az öreg rágyújtson. De nagymama utálta a focit, a meccsre nem ment. Így nagypapa meccsre járt, és félidőnként elszívott egy Kossuthot. Nagymama erre nem jött rá, mi pedig cinkosan hallgattunk. (Nagypapa egészségén az az egy-két cigi igazából már nem rontott.)
Volt kispályás kézilabda is, de erre igazán nem emlékszem. (Akkoriban a nagypályás kézilabda volt az ismertebb még nemzetközi szinten is.) A suliban én is kézilabdáztam drága Arday Bandi bácsi irányításával. Egyszer az iskolaválogatottal egy tornán részt vettünk az Úttörő Stadionban (Margitsziget), ahol a csapat kapusa voltam. Talán egy meccset nyertünk is, de kisebb sérülést szenvedtem, de azért végig védtem. Utána rögtön játszott a focicsapat, Végh Bandi hívott is védeni, de azt már nem vállaltam.
A sport igazán csak a gimnáziumi évektől kezdett érdekelni, de ez már „egy másik történet”.
Madaras Gábor
