Egy szomorú történetet szeretnék elmesélni. Nagyon tudatosan nem írok neveket. Aki még érintett, bár már nem laknak Albertfalván, attól előre is bocsánatot kérek! Nem akarok senkit megbántani.
A Kádár-rendszer egyik fő jellegzetessége volt, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. Így volt ez a vallással és az egyházzal is. Így működött ez Albertfalván is.
Én keresztény, hívő családban nőttem fel. Természetesen templomba jártunk, bár már kisgyermekként megértettem, hogy ezért nem jár dicséret. Csak hátrányom lesz belőle. A Mezőkövesd utcai általános iskolába jártam. Másodikos vagy harmadikos lehettem (1965-66), amikor egy nap délutánra mentem iskolába. Nagy meglepetésemre a tanító néni még a tanítás megkezdése előtt bejött a terembe, és nagyon izgatottan azt mondta, hogy nekem ma nincs tanítás, azonnal menjek a plébániára a Guszti atyához. Temetésre fogok menni, ministrálni fogok a Guszti atyának. Először életemben nem kaptam levegőt. Micsoda? A tanító néni honnan tudja azt, hogy ki az a Guszti atya, és hogy vele menjek temetésre? És honnan tudja, hogy én tudok és szoktam ministrálni, és egyáltalán templomba járni? Ilyesmiről sohasem beszéltünk az iskolában. Siettem a plébániára. Nagyon zavarodott és izgatott voltam. Komolyan mondom, nem emlékszem, hogy melyik temetőbe mentünk. Amikor a ravatalnál és főleg a sírnál álltunk, akkor értettem meg, hogy kit temetünk. Egy, a mi iskolánkba járó, felső osztályos fiút. A fiú egy délután, amikor a szülők dolgozni voltak, egy osztálytársával együtt az apja pisztolyával játszott, amit a munkásőr apja otthon nem jól zárt el, és fejbe lőtte magát. Az osztálytársa hívta rögtön a mentőket. Ezt így részletesen később tudtam meg, hiszen napokig erről beszélt az egész környék.
Emlékszem, hogy zokogott a sírnál az édesanyja. Teljesen összeroppant, ami sajnos érthető is. Az iskolánk igazgatója természetesen nem mondott semmit, mert egy párttag igazság szerint egy egyházi temetésre el sem mehetett, nemhogy még beszédet is mondjon! Úgy emlékszem, hogy a fiú osztálytársai is ott voltak. Úgy emlékszem, hogy az osztályfőnöke mondott búcsúbeszédet, de nem merek rá megesküdni.
Miért is beszélem ezt el? Azért, mert az akkori kornak a képmutató mibenlétét, hangulatát ez is tükrözi és érzékelteti. Egy munkásőr az párttag kellet, hogy legyen, mivel a Munkásőrség közvetlen az MSZMP fegyveres testülete volt. Az apa otthon tartotta a pisztolyát, amit nagyon kulcsra zárva kellet volna tartani úgy, hogy senki ne férjen hozzá. Egyesek szerint nem is lett volna szabad otthon tartani a fegyverét. Ezt én nem tudom pontosan, és nem is akarok pálcát törni felette.
Furcsa volt, hogy mégis hogyan lehetett neki egyházi temetése ilyen kommunista elvi háttérrel? Bizonyára az édesanya akarta így, és nem érdekelte a párt meg semmi, hanem a fiát akarta tisztességgel eltemetni. Egy anya fájdalma és szeretete sok mindent félresöpör.
Lehet, hogy nem illik, de elmondom, hogy a temetés végén a Guszti atya igen bőséges mennyiségű szenteltvízzel hintette meg a résztvevőket.
És milyen az élet! A fiúnak volt egy húga. Gyönyörű barna szemei voltak, és nagyon csinos volt. Amikor kijártam a nyolcadikat, azon a nyáron néhány fiúval együtt meghívtuk őt és a barátnőjét a Kábel strandra. A strandon mesélte, hogy előző nap megkérdezte a mamáját, hogy eljöhet-e velünk strandra. A mamája persze megkérdezte, hogy kikkel menne. Amikor említette a nevemet, a mamája azt mondta, hogy „Jó, mehetsz!”
Fejes Imre
