Erdélyi vendégdiákként kerültem Budapestre 1996 őszén. Annyit tudtam csak, hogy valami külső kerületben fogok lakni. A térképen néztem ki, hová kell menni, aztán a 47-es villamossal döcögtem ki a Deák térről a Nándorfejérvári útra. Kicsit hüledeztem, hogy ez már nem is Budapest, inkább valami szocreálos ipartelep. A kollégium is nagy csalódás volt. Három vietnámi lánnyal kerültem egy szobába, egy szót sem tudtak magyarul. A kollégium igazgatónője úgy gondolta, én egy jó lehetőség leszek nekik magyarul tanulni. Csakhogy más volt az életritmusunk: én doktorandusz voltam, ők meg nulladikosok az egyetemen, és semmi dolguk nem volt a magyar órákat leszámítva. Mikor aztán egyik éjjel arra ébredtem, hogy bömböl a rádió, fényárban úszik a szoba, és legalább tízen buliznak odabent, akkor betelt a pohár. Másnap reggel jelentkeztem az igazgatónőnél a hátizsákommal, hogy én innen elmegyek. Szó nélkül átrakott egy kétágyas szobába, ahol már csak a csótányok zavartak néha.
 Amúgy csak aludni jártam haza, mert Budapest az első pillanattól elbűvölt, beszippantott: nagyvárosi lét, az új színek, hangok, a nyüzsgés, a kávéházi élet, az egyetemi bulik. Szóval az első év bámészkodással telt. A Móricz Zsigmond körtér az egyik kedvencem volt. Ahogy körbejárnak a sárga villamosok, és az ablakokon szikrázik a nap. A piac a kelenföldi református templommal átellenben, a mozgolódás, ahogy nyitnak a boltok. A nyüzsgés a pékségben, a kávéillat. A túrós batyu volt a kedvencem, a nevét még most is viccesnek találom. A reggeli kutyasétáltatók. Lenyűgöztek az utcák, a tekintélyes régi házak, a század eleji hangulat, a borozók, a butikok, ez a visszafogott polgári lét, amit én korábban csak könyvekből ismertem.
 Egyszer a kelenföldi templom előtt beszéltem meg találkozót egy szingapúri üzletemberrel, aki a várost akarta látni. Bár Budapesten szebb helyek is vannak, én meg akartam mutatni neki a birodalmamat, ahol akkor a leginkább otthon éreztem magam. Talán mert kicsit féltem is a randitól: imponált a figyelme, de nem igazán akartam tőle semmit.
 Hamar kerültek barátaim. Az egyetemen, a Kruspér utcai kollégiumban, a könyvtárban meg a kelenföldi református templomban. Egy barátnőm hívott el ide ifire, és bár az elején kifejezetten unalmasnak találtam ezeket a véget nem érő alkalmakat, mégis ottragadtam, és aztán nagyon megszerettem őket. Nem egy konvencionális ifi volt ez, inkább egy kedves baráti társaság, akik nagyon szerették és segítették egymást. Voltak itt fiatalok és idősek, magányosak és családosok, problémás és sikeres emberek, és mindegyikük kötődött valamilyen módon a kerülethez: vagy azért mert itt lakott, vagy itt járt egyetemre, vagy ide járt templomba. A bibliaórák mellett sokat kirándultunk együtt, lapot szerkesztettünk, kenuztunk a Dunán, táboroztunk, de közös lakásfelújítás is volt. Rendszeresen gyűjtöttünk, és annak adtuk, akinek éppen szüksége volt rá. Egyszer én is kaptam egy ilyen adományt. Előtte kiraboltak a vonatban, és ez valahogy kiderült. Jó érzés volt, hogy ennyire számíthatok rájuk. De főleg annak örültem, hogy megismerhetem az életüket. Ezek a személyes történetek sokat segített nekem akkoriban, hogy megértsem Budapest múltját és jelenét, hogy kapcsolódni tudjak ehhez a számomra annyira idegen, mégis nagyon vonzó városhoz.
 A legidősebb ifis, Juci néni a Bercsényi utcában lakott. Bármikor fel lehetett ugrani hozzá, és én éltem is a lehetőséggel, mert a koleszt nem szerettem. Váltig győzködött, hogy a látogatásaimból ő jobban profitál, mint én, mert nincs egyedül. Nem kell egyedül ülnie az asztalnál, ami a férje halála miatti veszteséget teszi fájóan jelenvalóvá. Megható volt a gondoskodása. Gyakran nála is aludtam, és ilyenkor késő estig beszélgettünk. Nagyon szerettem a történeteit. Kislányként nagyon jól hegedült, de végül nem zenész lett, hanem apáca. Az ötvenes években viszont feloszlatták a rendet, és ő kénytelen volt valami világi foglalkozás után nézni. Végül óvónő lett, és az óvodában ismerte meg a későbbi férjét, aki egy óvodásának az apja volt, és előtte nem sokkal engedték ki a börtönből. Egy szülői értekezleten találkoztak először. Utána Géza bácsi elhívta kirándulni a budai hegyekbe, és ezen a második találkozón meg is kérte a kezét. Juci néni igent mondott, és akkor költözött a Bercsényi utcába. A lakásukat akkoriban meg kellett osszák egy kibírhatatlan rendőr nagybácsival. A szobák egymásból nyíltak, és a lakás legvégén volt a konyha, ezért nem lehetett elkerülni a találkozást. Juci néni nevetve mesélte, hogy ők gyakran bezárkóztak a fürdőszobába, és ott, a kád szélére ülve tudtak nyugodtan beszélgetni. Csodáltam ezt a könnyedséget és derűt, ahogy élete hihetetlen fordulatairól mesélt. Nem volt benne semmi keserűség, vagy panasz. Pedig akkor már súlyos beteg volt.
 Legendák is voltak persze: például Frici néniről, a kelenföldi református gyülekezet alapító és templomépítő lelkészének az özvegyéről, akit aztán meg is interjúvoltunk a Schweizer öregotthonban százéves születésnapja alkalmából. Később egy könyvecskét is kiadtunk az életéről, aminek református körökben nagy sikere lett. Lenyűgöző volt a jelenléte, hihetetlen derű és vidámság áradt belőle. Mesélt, énekelt, vigasztalta és békítette a szobatársait, akik nála jóval fiatalabbak voltak.

Nemrégen a Hotel Gellértben szálltam meg egy hétvégére. A szobámból gyönyörű kilátás nyílt a Dunára. Még mindig sárga villamosok közlekednek a zöld hídon, nyugtáztam boldogan, pontosan úgy, mint amikor legelőször jártam itt. De akkor minden varázslatos volt, sokkal szebb, mint most a hotel ablakából. Akkor vésődtek belém örökre ezek a képek a Szabadság hídról, a Műszaki Egyetemről, a régi, századelős házakról a Bartók Béla úton, amelyeknek mindegyike annyi szívszorító történetet őriz, és amelyek közül néhányat én is megismerhettem.

Molnár Sára

Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr