Most, hogy koromnál fogva a „korona-vírus” házi karanténra ítélt, és hallván a híreket, miszerint ez évben a vírus miatt az iskolai ballagások is elmaradnak, egy régi, 1951-ben megtörtént igaz esemény emlékei éledtek fel bennem.
 1941-től 2002-ig a XI. kerület lakója voltam, és 1951-ben a Ciszterci Rend budapesti Szent Imre (később József Attila) Gimnáziumában érettségiztem.
 Ezzel kapcsolatos a visszaemlékezésem…
 Elérkezett – a nyolc éve várt – utolsó tanítási nap. Ekkor az egyik óra alatt bejött Lukács N. igazgatónk, aki egy kis kockacukor (széle-hossza egyforma) alakú emberke volt, és kifejtette, hogy „Iskolánkban ez évtől kezdve szakítani kell a kóros, burzsoá-polgári csökevényekkel, a múltból visszamaradt káros szokásokkal. Ezért ne is készüljenek az önök által nagyon várt ballagásra, sőt érettségi tablókép sem készülhet.”
 A Körtér környékén sok, különböző kategóriájú oktatási intézmény működött. A szokás az volt, hogy az egyes végzős osztályok tablóképeit a Himfy utca sarkán lévő ház földszintjén ma is üzemelő cukrászda kirakatába tették ki az arra járó szülők, nagyszülők, rokonok, ismerősök érdeklődésének kielégítése céljából.
 A hírt, érthető módon nem fogadtuk nagy lelkesedéssel. Szerettük volna fiatalságunk jelentős szakaszát, az iskolánkban eltöltött nyolc év alatt kialakult osztályközösségben megélt emlékeinket megünnepelni, illetve az osztálytársak fotóit – tabló formájában – magunkkal vinni, mint életre szóló emléket, melyre bármikor jó szeretettel visszatekinteni.
 Ezt azonban ez a szélsőbaloldali, internacionalista érzelmű pártember meghiúsította.
 Néhány hét múlva kiderült, hogy ezen utasítása teljesen egyéni, rosszindulatú akciója volt csak, mert a szomszédos iskolákban a ballagások és a tablókészítés is az évtizedek alatt kialakult és megszokott formában megtörténtek. Ezt bizonyította az is, hogy a cukrászda kirakatában egyre-másra tablók sokasága jelent meg, csak a miénk hiányzott! De ami megtörtént, és elmúlt, azt már visszacsinálni nem lehetett. Dehogyisnem…
 A sors másként intézkedett. Az idő rohant, teltek az évek, évtizedek, és valami egészen rendkívüli „kárpótlásban” lett részünk.
 Az 1948-ban államosított ciszter gimnáziumunkat visszakapta a Ciszterci Rend, így gyermekeink, unokáink, most már dédunokáink is ott folytatták gimnáziumi tanulmányaikat, ahol én. Első, ebből kifolyólag legidősebb unokám, Edina, 2001-ben készült az érettségi vizsgáira és az azzal járó ünnepi eseményekre.
 Ekkor merült fel bennünk egy érettségi osztálytalálkozónk keretében – mert az érettségi időpontjában minden évben összejöttünk egy osztálytalálkozóra –, hogy 50 évvel ezelőtti betiltott és elmaradt ballagásunkat a jubileum ürügyén tartsuk meg.
 Az osztálytársak közül Lápossy Tamás volt az, aki az osztály képviseletében igyekezett a felmerült problémákra megoldást találni. Felkereste az akkori igazgatót, Párdányi Miklóst, aki nagy örömmel és szerető megértéssel az ügyünk mellé állt. Megszervezte, hogy a 2001-ben érettségiző tanulók ballagásán a fiatalok után mi idősek is ott ballaghattunk – görnyedt háttal, ősz hajjal és könnyező szemekkel – szeretett iskolánk folyosóin a tantermek között, majd az iskola udvarán rendezett ballagási ünnepélyen is részt vettünk.
 Így történhetett meg, hogy Edina unokámmal együtt tudtam ballagni, ötven évvel a saját érettségi vizsgám után, 2001. május 11-én.
 Az előzőekben leírtakat, megtörténteket kevesen mondhatják el magukról. Nagyon lélekbe markoló, megható esemény volt, és hálát adok a Mindenhatónak, hogy ezt a csodálatos élményt megélhettem.

Judik Zoltán

Ha a helyiség szellemének van még jelentősége az egyre materializálódó világunkban, akkor a körtéri McDonald’s-nak bizony nincs sok esélye beilleszkedni a világ nemzeti vagy multinacionális rendjébe.
 Ha csak a hősies 56-os – ellenforradalmi, sajnálatos események, népfölkelés, dicsőséges forradalom – eseményeket, s apám elment tejért, mert a gyerek üvölt helyzetet vesszük figyelembe, bizony az oroszok belelőttek a házba is, meg abba a párszáz emberbe is, aki védte azt a párnapos szabadságot, meg abba is, aki arra sétált, meg abba is, aki vízért ment, meg abba is, aki akkor született meg. Mindenkibe, aki akkor épp ott mozgott és élt.
 Ebből persze nem sok maradt. Pár mécses a kövön, aztán az ablakban, majd a néma gyász, megfélemlítés, hallgatás, házkutatás, letartóztatás, tagadás, megtagadás, szégyen és néma gyász és csönd.
 De az élet él, és élni akar – szent okok miatt. Kavarog minden tovább, kinyit az újságos, a trafik, HÉV indul, Lágymányos, Kelenföld, Albertfalva, Rózsavölgy, Budafok elágazás, Kamaraerdő, Budatétény, Nagytétény, majdnem Érd és így tovább...
 A Körtéren emberek tízezrei fordulnak meg nap mint nap, és ezek az egyébként igyekvő emberek persze megszomjaznak időnként. Ismét sorra nyílnak a kocsmák: Don kanyar, Apró csárda, Pingvin, Mézesmackó (kettő is), Gödör, zenés cuki. A fejlődés nem áll meg: nyilvános női-férfi vizelde a Szent Imre szobor alatt, mezítlábas Symphonia, fényreklám, Bartók mozi, majd „tegye a pénzét az OTP-be”, s OTP-főfiók, gyógyszertárak, BKV gombás jegypénztár, szemfelszedő, busz- és villamosvégállomás komplexum.
 De valami hiányzott: mert nincs Ilkovics, nincs Borostyán. Pedig kell egy hely.
 S lőn a Móricz Zsigmond körtéri Önkiszolgáló étterem. Jobb, mint a Gellért, bizony jobb, modernebb, világosabb, tágasabb, valóságosabb, s mindenkinek nyitva-tárva. Belőle lett idővel a Lordok Háza, az a híres finom hely, ahol a sertéspörkölt szaftját meg lehetett venni egy bélásért, úgyhogy több tunk nincs.
 A Lordok Háza volt a nagy olvasztótégely, ahol megjelent a hatvanas-hetvenes évek összes mozgó díszleteleme. Ahol az akkor még haladó arab országokból és Vietnámból érkező csont és bőr diákoknak a kontyos és zord tekintetű, röntgenszemű kasszírnő elől a rántott húst a felesborsófőzelék alá rejtő szép, húsos szakácsnők az egzotikus nyelveket tanulták. De itt realizálta a környék összes tisztviselője a szociális bérkiegészítésként a szakszervezettől kapott, kötelezően beváltandó ebédjegyet. S itt volt, hogy a főzelék hiányzó feltétjét reklamáló vendéget a Zsombolyai utcából rohamkocsival érkező fakabátok bilincsbe verve vitték el az első sötét mellékutcáig, s utána élete végéig nem vágyott másra, csak pépesre.
 Aztán egyszer csak bezárták, mint ahogy a többi bisztrót, büfét és lacikonyhát: a közelmúlt vendéglátásának múzeumait. Eltűntek a haladó arab, iráni, szudáni, vietnámi tanulók, és el a kubai szakmunkástanulók és a lengyel vendégmunkások. Azt a néhány egzotikus vagy színes bőrű turistát és diplomatát a Körtéren lerendezik a nemzeti érzésű, konzervatív tudatú ifjú hadapródok baseballütőikkel.
 A Lordok Háza után űr maradt, és nem egy gyorsétkező iránti igény. Nem olyan helyre vágytunk, ahol csak kutyafuttában lehet enni: bekapni reggel egy MacBurit, délben egy Bigmekket, este meg egy Csézburgert és hozzájuk egy nagy barnakólát…
 De ez lett. Tiszta Amerika.

Merza Gábor

Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Eleinte úgy tűnt, hogy Lakmusz született forradalmár. Bölcsődei elevensége, óvodai daca, s a hagyományos értékrendet újra és újra kétségbe vonó iskolai viselkedése legalábbis erre utalt. Kalandregényeken nevelkedő ifjú és némileg vásott lelke rendre felhevült a március 15-i ünnepélyeken, hogy aztán szívből fújja az utolsó óráit tengető átkos rendszer mozgalmi dalait. Lázongásra fogékony lelkében az esőben szabadságunkért verselő költők és szélben vágtató huszárok békésen megfértek a nagy honjukat jégviharban védő partizánokkal.
 Így, amikor a hetedikes lányok tüntetésre hívták, azonnal igent mondott. Később azt is megtudta, hogy mi ellen fognak tüntetni.
 – Ide akarják tenni az albertfalvi piacot a lakótelepünk mellé, hogy aztán mindenféle bogár meg patkány lepje el a lakásokat. Nem kell a piac! – mondták a 7/d-s lányok.
 – Nem kell a piac! – kiabálta Lakmusz is, s ahogy az lenni szokott, előbb hideg szél támadt, majd eleredt az eső.
 A közel huszonnyolc fő s tömeg cseppet sem törődött a pocsék idővel, elszántan skandálta a jelmondatot.
 – NEM KELL A PIAC! NEM KELL A PIAC!
 A néma pártrendszer halkított üzemmódjában duruzsoló városban kicsiny, hangoskodó protestálásuk némi visszhangot vert, s talán éppen ezért, egyszer csak megérkezett egy jelentőségteljes autó. Nagy és fontos erőket hozott, maga az állami tévé szállt ki riportot készíteni.
 A tüntetők úgy érezték, imájuk meghallgattatott, és angyal szállt közéjük. Áhítatosan elnémultak, és utat nyitottak a szakállas riporternek, a jókora kamerát cipelő operatőrnek, és egy alacsony, fontoskodó arcot vágó munkatársnak, aki fekete ernyőt tartott a kamera fölé.
 A szakállas felmérte a helyzetet, majd a tüntetés szervezőjét középre állítva megkezdte a riportot. Ez volt az a jel, amelyre minden piacot ellenző úgy érezte, hogy magasabb szintről is engedélyezik unortodox viselkedésüket, és újra skandálni kezdtek.
 A serdülő Lakmusz egészen közel furakodott a kameráshoz, és vékonyka, mutáló hangján belesüvöltött a riportba.
 – Nem kell a piac!
 Ebben a pillanatban az esernyőt tartó munkatárs, aki fázott, a kamerát is, a felvételt is féltette, ráadásul rendezővé sem lett soha, rásziszegett hősünkre.
 – Fogd már be a pofádat!
 Egy láthatatlan és rejtélyes hatalom hangja volt ez, s hősünk azon nyomban megszeppenten elnémult.
 Innentől Lakmusz Jenő engedelmes állampolgár lett, nem zajongott az órán, nem váltott rendszert, nem vitatkozott se a tanáraival, sem a későbbi feletteseivel.
 Amikor aztán ilyen-olyan tüntetésekre hívták, hátfájásra, migrénre, rossz időre hivatkozva távol maradt.
 – Nincs értelme, különben is, én már köztiszteletben állok – magyarázta megfontolt hanggal és gyáva szívvel.
 Opportunista viszonyulására az élet a maga módján felelt: bárhová is vetette Lakmuszt, a környezete hamar felfedezte gyurmapuha akaratát, és könyörtelenül a saját képére formálta.
 Senki sem vette észre, hogy hősünk lelke mélyén egy öblös pohár a számtalan visszanyelt kifakadástól (néha könnytől) hogyan telik meg cseppről cseppre, s azt sem, hogyan kerekedik laposra taposott tüdejében szélvihar.
 S azon a napon, amikor a méz a madzagról egészen elfogyott, és a gyakorlott tüntető tömeg az utcára csődült, bár nem hívták, de Lakmusz Jenő is megjelent. A késő tavaszi alkonyban vonuló színes kavalkád az egykori május elseji felvonulást idézte, az örökösen mérgelődők, végképp csalódottak és izgalmat keresők közé jó néhány karneválozó is vegyült.
 Hősünk egy ideig csendesen, összeszorított szájjal és ökölbe szorított kézzel lépdelt. Aztán a teste körül először finoman, majd egyre határozottabban forrni kezdett a levegő, és amikor a tömeg lélektani középpontjába ért, egyszerre felbődült.
 Később a hazasiető tüntetők közül senki sem tudta, hogy ilyen szép májusi estén hogyan támadhatott szélvihar és jégeső.
 Ahogyan azt sem, hogy ki az a rejtélyes forradalmár, aki múltja romjain átgázolva hajnalig járta a vihar tépte pesti utcákat, hogy mutálásból visszanyert hangján szétzengje:
 – NEM KELL A PIAC! NEM KELL A PIAC!

Felhőhegyi Balázs

– Gyere, gyere madarat lehet nyerni! Első akarok lenni a sorba’ - unszolta izgatottan gyors eszű barátja a kis Lakmuszt.
 Ezerkilencszáznyolcvanvalahány május elseje volt, ünnepléstől zsibongott az Allende parki lakótelep. A pingpongasztaloknál nagy erőfeszítések árán ideszervezett chilei néptánccsoport járta egyre bonyolódó táncát, kicsit arrébb a soha meg nem pihenő iskolai énekkar úttörő dalokkal melegített. Néhány idetévedő árus törökmézet és vattacukrot árult, a focipályán pedig a gyorsan pocakosodó és még gyorsabban fáradó felnőtt lakosságot felváltották az ifik.
 A kis Lakmusz unatkozott. A focipályáról kiszorult, az éves törökméz adagja elfogyott, nem kellően művelt lelkecskéje alig tudta megkülönböztetni a chilei népzene árnyalatait, az énekkar elől pedig azóta bujkált, amióta kiderült, hogy hangja alapján akár a tagja is lehetne.
 Ekkor jött a hír, hogy Lada, a környék élelmes maszekja/vadásza/madarásza nyereményjátékot tart, ahol egy igazi élő énekesmadarat lehet nyerni! Az apró kanárikat, rigókat és papagájokat Lada panellakásának erkélyén tenyésztette hét lakat alatt, de most egy nyereményjáték keretében megnyerhetővé tette.
 – Ebben a zsákban kilencvenkilenc fehér pingponglabda van és egy sárga. Aki a sárga labdát kihúzza, az nyer egy madarat! – bömbölte Lada, és megrázta a szebb napokat látott patyolatos zsákját.
 A gyerekek azonnal a Rumcájsz-szakállas Lada köré gyűltek. Az első helyre Lakmusz barátja, a Kismezei furakodott.
 – Átlátszik a zsák – súgta Lakmusznak, és arrébb taszajtott egy tolakodó kiskölyköt.
 – Tíz forint a húzás! – harsogta Lada.
 Kismezei volt az első, fizetett, és hosszasan turkálni kezdett a zsákban, miközben próbálta kifigyelni, hogy hol az áhított sárga golyó.
 – Ne less! – szólt rá Lada.
 – Nem lesek! – válaszolta Kismezei, és tovább matatott.
 – Siess már, más is akar húzni! – emelte fel a hangját a szakállas maszek.
 – Ezt kérem! – vágta rá Kismezei, és diadalmasan kihúzta a sárga labdát.
 A sorban álló gyerekek felujjongtak, Lada pedig elvörösödött mérgében, hogy az első húzás máris nyert. Egy ideig dühödten rágta rég nem vágott bajuszát, majd a világ legtermészetesebb mozdulatával a sárga pingponglabdát kivette a játékból.
 – Nyertem, nyertem! – kiabálta Kismezei, és kiválasztott egy sárga kanárit.
 Lada bosszúsan a markába nyomta a rémült madarat, majd elzavarta a nyertest, mondván, kalitka nem jár a nyereményhez.
 Jöttek a következő húzók, és mindnek fehér labda jutott.
 Lakmusz izgatottan toporgott a sorban, amikor Nagymezei odalépett hozzá.
 – Nem tudsz nyerni. – közölte vele.
 – De igen, például az öcséd is nyert.
 – Nem tudsz, mert a Lada kivette a nyerő labdát, csak a fehérek maradtak a zsákban.
 Lakmusz értette is meg nem is, amit bölcs barátja magyarázott.
 – De tudok, itt a tízesem, apám adta.
 – Hogy tudnál nyerni, ha nincs benne a nyerő labda?!
 – Nem érdekel, játszani akarok! – felelte mérgesen Lakmusz, és elszántan tovább lépett a sorban.
 Innentől már se látott, se hallott. Tekintete elhomályosult, és ábrándozásának függönyén többé nem hatolt át barátja károgása.
 Csak nyerjek, csak nyerjek, imádkozott magában, és furcsa mód lépésről lépésre egyre reménytelibbnek érezte helyzetét.
 Aztán egyszer csak odaért, és a fölé tornyosuló Lada kezébe nyomta összeizzadt tízforintosát.
 – Ballal húzz, az szerencsét hoz! – javasolta a szakállas madarász.
 Lakmusz benyúlt, nem kotorászott hosszasan, hanem merészen húzott.
 Egy fehér labdát.
 Amikor hosszú évek múltán eszébe jutott gyerekkori naivitásának e mementója, megállt az utcán, és hangosan felnevetett. Micsoda kis hülyegyerek voltam, gondolta.
 – Mondjuk az is igaz, hogy amíg a sorban álltam, addig a remény velem volt – mormolta magyarázólag maga elé, majd elhomályosult tekintettel belépett a lottózóba.
 Vett egy heti reménykedést.

Felhőhegyi Balázs

Nem szerettem a magyar órákat.

Mindig izgő-mozgó gyerek voltam, imádtam sportolni, főleg a labdajátékokat szerettem. Meg aztán – vigyázz, ez itt most a nagyképűség helye – okos gyerek is, imádtam a számtant, később a matematikát, fizikát, mindent hamarabb megértettem, ezért cefet rossz is voltam. A történelmet is szerettem: izgalmas volt.

De a magyart nem.

Mert ott éppen ellenkezőleg: ülni kellett, elmélyedni az olvasottakban, értelmezni, meg kívülről megtanulni, bemagolni verseket. A sok kötelező olvasmányt elolvasni (miközben kinn sütött a nap, meg hívtak a csajok is). A helyesírásról nem is beszélve. Meg féltem is a Vera nénitől, ami persze összefüggött a magyarórától való ódzkodásommal. Az utolsó padban ültem, mellettem a Fehér Gabi ült, aki pont az ellentétem: mindig mindent elolvasott, értett, mindig készült és persze tudott is. Nem volt sikerélményem.

Aztán hirtelen minden megváltozott: talán a szerelem, talán mégis elkezdtem felnőni, rácsodálkozni a világra, hogy az nem is olyan egyszínű, nem is olyan egyszerű, a kutya tudja már. Éppen akkor a „Beszél a fákkal a bús őszi szél” című Petőfi verset vettük, pontosabban ott tartottunk, de csöngettek, és vége lett az órának.

– Mindenki elemezze otthon, legközelebb megbeszéljük! – mondta Vera néni, és mert abban a félévben még nem „szerepeltem” éreztem, most én jövök. Minden délután Marival, első szerelmemmel, a Feneketlen tó partján üldögéltünk a padunkon; ott és akkor megszűnt a világ számunkra: se Vietnám, se kosárlabda, se szocializmus, csak a fák beszélgettek a bús őszi szélben velünk. Elővettem a táskámból a Petőfi kötetet meg a mindig magamnál hordott noteszemet (nem az irodalomfüzemet), elkezdtem olvasni a verset, és az lecsapott rám. Elkezdtem írni. Mari csak ült mellettem, nem szólt semmit, csak a fák rázták merengve fejüket. És elkezdtem elemezni, ami nem is elemzés volt, inkább a vers és a pillanat ihlette reakció, egy irracionálisan szerencsés találkozás. Elkészültem, de sok minden bennem maradt. Még aznap éjjel is cikáztak bennem a gondolatok, a vers nem hagyott aludni. Másnap persze engem szólított föl Vera néni.

– Olvasd föl!

– Nem lehetne inkább, hogy szabadon beszéljek? – kérdeztem krákogva, de ő szokott határozottsággal és szigorral mondta:

– Olvasd!

És én dadogva, akadozva – mert a padon írtak macska-kaparások voltak, alig olvashatóak – fölolvastam az elemzésemet. Az osztályban csodálkozóan beszédes csönd lett. Óvatosan fölnéztem Vera nénire, akinek az arcáról hirtelen eltűnt a szigor, az újbóli kudarcomtól való félelme (mert valójában szeretett engem is, ahogy minden gyerek-tanítványát), egy pici csillag jelent meg a szemében, mosolygóssá vált az arca.

– Kinek mi a véleménye az írásról?

Azóta le nem rakom a könyveket, már alig tudom elrakni az olvasni valókat, ha utazni megyek, a batyumban nehezebb a könyv, mint más…

Köszönöm Vera néni!

Néhány hónappal ezelőtt volt egy kis időm, végig sétáltam ugyanazt az utat, amit ötvenkét évvel ezelőtt, és persze arra kanyarodtam, oda a padhoz. Ott állt a többi között ugyanúgy, most éppen barnán, szürke fém-lábakon, töredezett beton-alapokon. A fák most is merengve rázták a „fejöket”, enyhe szellő fújdogált, talán „… kis mennydörgés szívem dobogása”, talán egy villám is átfutott a fejemen, hát közelebb léptem: „MIGRÁNS MOHAMED ETNIKAI HULLADÉK – KIIRTANDÓ” – olvastam a pad támláján.

Annyi minden összetört, annyi minden elveszett az elmúlt években, a letűnt ötven évben, de a padot, az emlékeket, a bús őszi széllel beszélgető fákat nem engedem…

* * *

– „A példaképem” címmel írjatok holnapra rövid fogalmazást – mondta az Oszi, majd becsukta a naplót, és egy sziasztokkal elköszönt.

Másnap mindenki fegyelmezetten ült a helyén és várta az Oszit, hogy kit szólít majd föl. Általában egy gyereket választott csak ki, aki fölolvasta a fogalmazását, és aztán azt megbeszéltük.

– Kőrös Gyuri! – halljuk az érces, szigorú hangot; egy kis moraj hullámzik végig a padsorok között, mert Gyuri, aki nálunk sokkal nagyobb, testesebb, már igazi felnőtt férfi, nem a pontos és választékos írásairól, megszólalásairól volt híres.

– Nekem Toldi Miklós a példaképem, mert bikaerős, verekedős, indulatos, és az indulatjait nyugodtan szabadjára engedő, magyar férfi, aki odabasz, amikor kell, mert ütni is kell tudni és akarni, nem nyám-nyilákolni, nekem nagyon tetszik, ilyen akarok lenni. – fejezte be, és leült a helyére. Az osztályban a csöndet sem lehetett hallani, mindenki csak babrált a padján. Gyurit mindenki szerette. Egyszer egy osztálykiránduláson, Siklóson oroszlánként védett minket, mert azt hitte, hogy a siklósi srácok a lányainkat lerohanják, de aztán szerencsére nem lett belőle nagyobb galiba. És most mindenki arra gondolt, hogy a Gyuri azt írta meg, amit gondolt, és azt jól, és az nagyon jó, hogy leírta és elmondta…

– Akkor most te, Pista! – hasított a levegőbe az Oszi hangja – Olvasd föl te is!

– Nekem Radnóti Miklós, a költő, aki nem tudhatta, hogy másnak mit jelent e tájék, neki szülőhazát, messzeringó gyerekkort, akinek teste végül nem e földben süppedt el, de aki még ott is, még akkor is írta a „Razglednicák”-at a hitveséhez, hogy „... szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; / valóság voltál, álom lettél újra.”, és ez olyan szép és emberi, és „ha kell, zuhanó lángok közt varázslom / majd át magam, de mégis visszatérek.”, de nem tért vissza. Ilyen akarok én is lenni! – szólt Pista és leült.

– Ki akarja még fölolvasni? – kérdezte az Oszi. Jelentkeztem.

– Tudtam – jött tőle a válasz – akkor mondd!

– Nekem az apám! – krákogtam az osztály felé az utolsó padból – Nekem az apám, aki nem volt költő, se hadvezér, se hős; aki nem forgatta meg a világot, de nem is dúlta föl; aki mindig itt van mellettem; akivel olyan jó beszélgetni az életről, a szerelemről; aki nem szereti a lebbencslevest, mert ott, a „táborban” annak csúfolt löttyöt kaptak mindig, és tífuszt, és mégis hazajött, és azóta is próbálja megérteni – és megértetni velem – azt, ami megérthetetlen, és talán megismételhetetlen is; és én is úgy szeretnék élni. Olyan akarok lenni, mint ő! – ültem le végül.

Mindez a múlt században, annak is a ’60-as éveiben történ(hetet)t. Akkor és ott a példaképek mást jelentettek: nem volt hátsó jelentése és értelme se Toldinak, se Radnótinak, talán még a lebbencslevesnek sem.

– Neked ma ki a példaképed? – tenném föl a kérdést, de inkább nem teszem…

Radnai György 

Fotó: Fortepan/Erdei Katalin

1990-ben, huszonöt évesen, frissen végzett ötvös iparművészként, vizuális nevelés, környezetkultúra tanárként, félállásban, egy általános iskolában rajztanárként és édesapám mellett, műhelyében, ezüstműves-ötvösként dolgoztam. A diploma megszerzése nem jelentette azt, hogy most már mindent tudok, sőt, most kezdődött az igazi tanulás, most jött el a megmérettetés időszaka. Újabbnál, újabb feladatok, új kihívások találtak meg.

Édesapám, Bereczky Gyula ötvös-iparművész kollégája, barátja, volt balatoni szomszédunk egy alkalommal megkérdezte apámat, hogy: „lenne egy kérdésem, nem ér rá a fiad és nem lenne kedve közreműködni egy térplasztika elkészítésében?” Ő volt Bolba Henrik képzőművész. Örömmel mentem segíteni, ilyet még úgysem csináltam.
A szobor, ami akkor készült, – a XI. kerület, Ménesi út igen pici műhelyében – még ma is áll eredeti helyén a Mechatronikai Szakközépiskola előkertjében. A térplasztika nonfiguratív ábrázolás, bár ilyet nehéz egy olyan modellről, „gépről” állítani, ami gyakorlatilag egy robotról lett mintázva. A szobor címe ezért is lett a „Robot”.

A térplasztika heroikus küzdelem eredménye, mivel a vastag rozsdamentes acél ívre hajlítása kézi erővel történt. Ebben az erőfeszítésben, a lemez ellenállt akaratunknak, sokszor nem kis bosszúságot okozva. A lemezpalástok egymáshoz illesztése miatt, 45 fokban előre le lettek csiszolva, minden egyes darab egy késpengének felelt meg, ezeket a lemezeket alakítottuk, hajlítottuk szabad kézzel, aminek köszönhetően a mentőláda ragtapasz készlete jelentősen megcsappant. Azt is mondhatnánk, hogy a munkáért a vérünket is adtuk.
Miért nem vettünk fel kesztyűt? Mert a precíz illesztések nem voltak kivitelezhetőek ennek a munkavédelmi eszköznek használatával, mert nem csak látni, de tapintani, érezni is szükséges volt az anyagot. Persze az anyagmozgatáshoz használtuk, de volt, amikor a kesztyűt is átvágta a lemez.

A szakaszos forrasztások, a centimétereként történő illesztések néha már kivitelezhetetlennek tűntek, de a találékonyság mindig segítségünkre sietett.
Az akkori kezdetleges technikák mellett nagy kihívás volt a fejrészben található két darab domború plexi elkészítése, melyre egyedi technológiát dolgoztunk ki. A kivitelezésben az akkor még Iparművészeti Főiskolának nevezett, ma MOME néven ismert egyetemen, az akkori tanműhelyében kaptam segítséget.

A plexi „buborékon” belülre, egy kisebb robot szobor lett behelyezve. Persze a „rutin” ötvösmunka nem okozhatott gondot, vagy mégis? Miután elkészült a szobrocska, az összképben, színárnyalat eltérés mutatkozott. Mint kiderült, normál acél került a rozsdamentes elemek közé. Következett a kész szobrocska „műtétje”. A két elem kivágása, kiforrasztás és újak készítése és az elemek újbóli összeépítése. Túlélte…

Mikorra összeállt a szobor, a végső munkafázis a csiszolás, polírozás következett, ami napokat vett igénybe. Sokszor eljött a majdnem kész állapot, de csak majdnem, mert mindig akadt valahol egy kisebb karc, és lehetett újra kezdeni elölről a tükrösítés munkafázisait.

Szerencsére minden időre elkészült és az idő igazolja, hogy az elmúlt évtizedeknek is ellenállt a műalkotás, igaz már ráférne egy „hardverfrissítés”.

Bolba Henrik képzőművész jelenleg is kerületünk lakója, 92 éves és a mai napig tevékeny, alkot, fest.

Bereczky Gábor ötvös-iparművész

Pályázati felhívás!

A pályázat témája Újbuda múltja az itt élők szemével.

A pályázat keretében olyan valós történeteket, visszaemlékezéseket, leírásokat várunk, amelyek a XI. kerülethez, illetve az azt alkotó városrészekhez kötődődnek: felidéznek hétköznapokat és ünnepeket. Várunk vidám vagy megható családi történeteket, régmúlt idők hangulatát megidéző írásokat, jeles újbudai polgárok bemutatását. Milyen volt a kerületben iskolásnak lenni, hova járt sétálni, sörözni, hol csókolózott először? Hogy élte meg a család a szocializmust, az 56-os forradalmat, a rendszerváltást? Természetesen mai történeteket és vallomásokat is várunk!
Hiszen a kerületünk emlékek nélkül pusztán üres utcák, terek és épületek halmaza lenne.

Terjedelem: max. 5000 karakter
Beadási határidő: 2020. október 1.
Beadás módja: interneten az akh@ujbuda.hu e-mail címen, a történet helyszínének és idejének megjelölésével együtt.

Az összes pályamunkát a https://szubjektivujbuda.blog.hu/ weboldalon olvashatjuk, amelyre a beérkezés sorrendjében töltik fel a szervezők a történeteket. A legjobb művekből egy kiadványt is szeretnénk majd megjelentetni, illetve a szerzők jutalomban részesülnek!

Termékeny alkotómunkát kívánunk, és sok szeretettel várjuk a pályamunkákat!
Legyen Ön is részese Újbuda emlékezetének!

Csatlakozzon a Szubjektív Újbuda eseményoldalához:
https://www.facebook.com/events/2773313246097389/

Ha a helytörténet szót halljuk, akkor a legtöbbünknek egy félhomályos kiállítótér jut az eszünkbe, ahol régi használati tárgyak, bútorok és megsárgult fotók segítségével idézik meg egy település múltját.

Egy családi összejövetelen, vagy egy baráti társaság kocsmai beszélgetésén elhangzó régi történetek, anekdoták hallatán viszont eszünkbe sem jut, hogy a jelenlévők mind helytörténészek, hiszen egy hely múltjáról is mesélnek, ahol a család él, vagy ahol a jelenlévők a gyerekkorukat, diákéveiket töltötték.

Globalizált világunkban viszont szinte teljesen mindegy hol élünk, hiszen mindenhol ugyanazok az üzletláncok és világmárkák vannak jelen, ugyanazokat a filmeket nézzük a mozikban, miközben az egyenchipset majszolva a „tök” egyforma fast fashion ruhánkra cseppen az egyenszósz.

S valójában a környezetszennyezés, a klímakatasztrófa mellett a fenti kulturális katasztrófa is globális probléma. Éppen ezért nem véletlen, hogy egyre több ember számára válik egyre fontosabbá a lokalitás, egy adott helyhez való kötődés. Amely nem csak a helyi zöldség és a gyümölcs vásárlása, vagy a szelektív hulladékgyűjtés terén jelentkezik, hanem a helyi ízek, illatok, hangulatok, pletykák, szokások és hagyományok, azaz a hely történetének az ismeretére és annak gyarapítására is igaz. Hiszen a világfalu csak egy konstrukció, nem egy belakható tér, amelynek minden szegletét ismerjük. A belakható tér emberléptékű, amely lehet egy falu, egy kisváros, vagy egy nagyváros része: egy kerület, egy negyed, amelyet az egyén a magáénak érezhet, hiszen ezer emlék köti az ottani utcákhoz, terekhez, parkokhoz és épületekhez.

Az Albertfalvi Közösségi Házban működő Etele Helytörténeti Gyűjteményben, több program is indul az elkövetkező években, amelynek első elemeként áprilisban elkezdődik a kerületi szóbeli emlékek gyűjtése. A Szubjektív Újbuda programban olyan valós történeteket, visszaemlékezéseket, leírásokat várunk, amely a XI. kerület, illetve az azt alkotó városrészekhez kötődődnek: felidéznek hétköznapokat és ünnepeket. Várunk vidám vagy megható családi történeteket, régmúlt idők hangulatát megidéző írásokat, jeles újbudai polgárok bemutatását. A beküldő írhat arról, milyen volt a kerületben iskolásnak lenni, hova járt sétálni, sörözni, hol csókolózott először? Hogy élte meg a család a második világháborút, a szocializmust, az 56-os forradalmat, a rendszerváltást? S természetesen a mai történeteket és vallomásokat is várunk! A lényeg, hogy az írásokon keresztül megismerhessük az elmúlt évtizedek kerületének mindennapjait az itt élők szemén keresztül.

Az írásokat 2020. október 1-jéig az akh@ujbuda.hu címen várjuk, a szerző nevével és elérhetőségével, illetve a beküldött történet helyszínének és idejének megjelölésével együtt. Egy írás max. 5000 karakter lehet. Minden történet felkerül a szubjektivujbuda.blog.hu oldalra, illetve a legjobb művekből egy válogatás füzetet is szeretne megjelentetni a gyűjtemény.

Szentimrei Zsolt