Albertfalván két strand volt. A „BESZKÁRT” a forgalmi telepnél, és Albertfalva északi határánál, a Kondorosi útnál lévő „KÁBEL” strand volt a másik. Mindkettő sűrűn látogatott és nagyon közkedvelt strand volt. Na, a Kábel átépítve most is megvan, mint Nyéki Imre uszoda! Most is nagyon jó!
 Az 1960-as évektől kb. az 1980-as évek elejéig Albertfalva nyarainak igen fontos és hasznos helyszínei voltak ezek a helyek. Ide járt strandra Albertfalva apraja-nagyja. Főleg vasárnap voltak túlzás nélkül mondva zsúfoltak, amikor a hétköznap dolgozók is már korán reggel elindultak a két strand felé. (A szombat is munkanap volt!) Érdekes, hogy kik miért, melyikre mentek. Nehéz magyarázatot találni, mert sokan felváltva jártak, hol ide, hol oda.
A Beszkárton úszásoktatás is volt rendszeresen. A szünidő alatti napközis táborokban lévő gyerekeket majdnem minden nap idehozták a tanárok, hiszen lehet-e jobb program a gyerekekkel, mint a strandolás, úszni tanulás. Volt is ám vidám gyermekzsivaj és nevetés. (A tanító nénik is szívesen mutogatták csinos fürdőruhájukat. – Hess!)
 A Beszkárton 2 Ft volt a belépő, a Kábelen 4 Ft. A Beszkárt mellet közvetlenül volt a Móri ÁFÉSZ által üzemeltetett büfé, ahol az ablakon át lehetett venni sört, üdítőt, cigarettát, lángost, főtt kolbászt. Volt is sorban állás, főleg vasárnap. Sokan itt találkoztak és beszélgettek ismerőseikkel, barátaikkal, ide beszéltek meg találkozót.
 A Beszkárt nagyon hideg vizű volt, a Kábel jóval melegebb. Egyszerűen azért is, mert a Beszkárt medencéje melletti magas fák félig beárnyékolták a medencét, és a víz érezhetően hidegebb volt ott, ahol az árnyék rávetődött. Ez egész nap így volt. A Kábel medencéjének egészét sütötte a nap, és a víz lecserélése után már másnap elfogadható volt. A Beszkárt vizének lecserélése után legalább másfél napig csak nagyon kevesek mentek be a jéghideg vízbe. Amikor mi kamaszok kérdezgettük egymást, amikor éppen találkoztunk, hogy hova menjünk strandra, akkor ha azt mondták, hogy a Beszkárton most cserélik, vagy cserélték a vizet, akkor egyértelmű volt, hogy a Kábelre megyünk. Lehet, hogy szubjektív, de a Kábelen valahogy mindig vidámabb volt a hangulat.
 Itt szeretnék elmesélni egy érdekes eseményt, mely meglehetősen gyakori volt a Kábel strandon az 1970-es évek elején. Nem minden nap, és elég rendszertelenül, de a legnagyobb melegben, általában úgy délután két-három óra felé a fiúk rendeztek egy fejesugró versenyt. Természetesen a mélyvíznél. Bárki indulhatott. 12-22 éves korú srácok ugrottak. A rendszertelenségnek az is oka lehetett, hogy volt-e elég sok lány a strandon. Hát persze, hogy főleg a lányoknak szólt ez az ugró verseny. Eleinte a lányok úgy tettek, mint akik nem tudják, hogy nekik akarnak a fiúk tetszelegni, de később a bátrabbak már a zsűrizésnél is véleményeztek, és igen élvezték az egész rendezvényt. Az úszómestert, aki általában fiatalember volt, rávették, hogy engedélyezze ezt a versenyt. Egy-két sörrel hamar ment a meggyőzés, amit a büféből, a hidegebből (!) hoztak neki. A camping székéből nevetve nézte ő is az egészet. A fiúk komolyan vették ezt, és komolyan ugrottak, de egy páran azért viccesen, hülyéskedve csinálták. Mindenkit megnevettetve szerepeltek. Kétszer ment le a kör, tehát mindenki kettőt ugrott. Volt, aki akkora hasast ugrott, ami akkorát csattant, hogy az úszómester is felállt, mert azt hitte, hogy baja lett a srácnak. Hogy ki lesz a győztes, azt sokszor már menet közben látni lehetett. Sokszor közfelkiáltással lett kiválasztva a legjobb ugró, és az ugrott még egyet a végeredmény kihirdetése után, amit az egész strand megtapsolt. Mi tagadás, volt úgy, hogy azt is megtapsoltuk, ha valamelyik baráti körből az egyik nagyszájú lányt is bedobták a vízbe. Aki egy ilyen versenyen részt vett, vagy csak nézte, az sosem felejti el! És ez az egész spontán módon működött!
 Az utolsó strandnapon augusztus végén felejthetetlen hangulat és vidámkodás ment egész nap. A hangszóróból szólt a zene, és tudtuk, hogy jövőre találkozunk ugyanitt, mert itt a helyünk!

Fejes Imre

Szombat volt és az utolsó óránk a gimiben – az ifjabbak kedvéért, 1971-ben járunk –, ének. Halk zsongás, a fiúk szokás szerint röhögtek, mi lányok pedig sugdolózva terveztük az esti programot. Drága jó Abszinger tanár úr hosszas tirádát intézett felénk a Haydn-kórus jelentőségéről, arról, hogy vajon ki és miért mulasztotta el a pénteki próbán való részvételt. Hosszasan ecsetelte, hogy melyik szólam nem szól elég szépen, kinek mit kell gyakorolnia, és egyébként is, milyen nagy megtiszteltetés, hogy a Zeneakadémián adhatunk elő, éppen ezért, jól tartsuk észben, hogy jelenleg a kórusmű pontos ismerete mindnyájunk legfontosabb feladata. (Tavasz-kórus az Évszakok című oratóriumból)
 Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy a tavasz gyönyörű és énekelni jó, de hát pont a hatodik órában?
 Amikor a tanár úr az elragadottságtól már szó szerint a fellegekben járt, halkan kopogtak. Kíváncsian vártuk, vajon ki lesz a megmentőnk, akivel tanár úr reményeink szerint helyettünk folytathatja magasröptű diskurzusát, amikor nem más lépett be az ajtón, mint maga Máté Péter. Kedvesen köszönt nekünk – Sziasztok! – mondta nemes egyszerűséggel, mi pedig áhítattal csüngtünk minden szaván, hinni sem akartunk a szemünknek, hogy tényleg ő áll ott előttünk teljes valójában. Persze a mutogatás és a sugdolózás azonnal új erőre kapott, amint Péter a tanár úrral kezdett beszélgetni. Hirtelen a nevemet hallottam: – Jenei, Miski, Fodor, hozzám! Nem nagyon értettük, hogy mi történik, gyorsan átfutott az agyamon a próba, de hát én ott voltam, ezért nem szidhattak meg! Ehelyett a tanár úr kedvesen bemutatott minket Péternek, aki elmondta, hogy egy esetleges londoni lemezfelvétel kapcsán keresne háttérénekeseket, azaz vokalista lányokat. Természetesen mindez nagyon sürgős lenne, a stúdiófelvétel során bizonyos szólamokat kell majd aláénekelnünk.
 A megtiszteltetéstől szóhoz sem jutottunk. Még hogy mi? És mégis milyen szólamokat? És egyáltalán mikor?
 Délután három órára beszéltünk meg találkozót a Móriczra. Otthon is szinte repkedtem a boldogságtól. Szüleim már kevésbé tűntek lelkesnek, de azért látszott rajtuk, hogy büszkék rám: – Milyen jó, hogy zenét tanulsz, hogy kórusba jársz! – ismételték az ilyenkor szokásos szólamokat.
 Péter is, mi is pontosak voltunk. Együtt sétáltunk el a Műszaki Egyetem E épületébe, ahol a legnagyobb meglepetésünkre egy jól felszerelt stúdióban már vártak ránk a technikusok. No meg egy felettébb csinos hölgy, Edit, akit Péter menyasszonyaként mutattak be nekünk. Gyorsan rájöttünk, hogy ismerjük egymást, hiszen a szomszéd házban lakott, így kiskorunkban sokat játszottunk együtt a kertben. Edité volt a környék legszebb szalvétagyűjteménye. (Bizony, akkoriban még ilyesmiket gyűjtöttünk, cserélgettünk!)
 Szóval, a kölcsönös ismerkedés után elkezdődött a felvétel. Arra sajnos már nem emlékszem, hogy pontosan melyik dal alá vokáloztunk, de feledhetetlen délután volt, az egyszer biztos.
 Itt akár véget is érhetne ez a szép gyermekkori emlék, ám évekkel később, felnőtt fejjel, amikor már én magam is tanár voltam, merő véletlenségből újra összetalálkoztunk. Éppen az évnyitó kellős közepén jártunk, amikor a sorok között megpillantottam egy szép családot. Péter és Edit büszke szülőkként kísérték el az ünnepségre elsős kislányukat, Micit. Örömmel üdvözöltük egymást annyi év után, és ezután rendszeresen összejártunk.
 Azóta is nagy rajongója vagyok Péter dalainak, sosem indulnék útra egy-két CD-je nélkül, és be kell vallanom, ha egymagam autózom, vele együtt énekelem az Egy darabot a szívemből című dalt.
 Tragikusan korai halála engem is épp úgy elszomorított, mint az egész országot, de a dalai ma is velünk élnek. És hogy ez mennyire igaz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy hosszú évekkel később, amikor a XI. kerületben dolgoztam és még volt Danubius Rádió, vezetés közben hirtelen a saját nevemet hallottam meg: – És most szóljon Máté Péter gyönyörű dala, az Azért vannak a jó barátok! A helyi nyugdíjas klub tagjai küldték nekem ezt a gyönyörű számot, megbecsülésük jeléül – de persze ez már egy másik történet felvezetője lehetne!

Jenei Ilona

Fotó: Fortepan/UVATERV

Felnőttkoromban sokat elmélkedtem arról, milyen kár, hogy az én gyerekkoromból kimaradt a falu élménye. Nagymamáim – a nagypapák korábban meghaltak – mindketten budapestiek voltak, így sajnos nem volt olyan közeli rokonunk, akihez nyaranta lejárhattunk volna. Ám egyszer csak megvilágosodtam, és ráébredtem, hogy ahol mi felnőttünk hárman a testvéreimmel, az akkoriban igenis egy igazi falu képét mutatta. Időben a hatvanas-hetvenes években járunk, a hely a Halmi utca - Fejér Lipót köz (akkor még Török Ignácnak hívták) - Sárbogárdi út háromszöge.
 Szüleimre, nagyszüleimre a mai napig büszkén tekintünk. Egyik nagypapám – Dr. Vaskuti Sándor – Budapest magyar királyi vezető állatorvosa volt, másik nagypapám – Pálfay Ferenc – a Magyar Honvédség alezredese volt. Édesanyám Vaskuti Erzsébet zongoraművész, karnagy, Kodály Zoltán egyik legtehetségesebb tanítványa volt. Ezt a tanár úr maga mondta egy látogatása alkalmával. Hármunk megszületése után a tanítás mellett döntött, így a XII. kerületben Kodály egy zeneiskolát alapított, melynek irányítását rábízta. Ma a róla elnevezett tanterem őrzi az emlékét. Édesapám a II. világháborúban fiatal tisztként már embereket irányított, majd két év szovjet hadifogság után jött vissza. Első gyerekként, én már éltem, amikor esti egyetemre, másodképzésre járt a BME gépészmérnöki karára. Mesélte, hogy fültanúja volt, amikor ’56-ban a műszaki egyetemisták gyűléseztek nagy hangzavarral a folyosón. Másnap megtudta, mi volt ez! Élete végéig a magyar felvonóipar elismert fejlesztője volt, főkonstruktőr. Az ő nevéhez fűződnek a 70-es években a nyugati licence vásárlások. Vele tárgyaltak nyugaton – mert nyelvet beszélt – az OTIS és Schindler nagy felvonómárkák vezetői. Szakképzésben vizsgáztatott emellett, és sok szakirodalom is őrzi a nevét.
 Ezen a környéken akkoriban még inkább kis házak voltak, meg üres telkek, volt ahol méhészkedtek is. Beton, aszfalt sehol, mindenfelé földút. A ház, ami megözvegyült nagymamámmal 1959-ben várt minket, szitává lőtt vakolatával őrizte a II. világháború nyomait, és különösen jó érzéssel emlékszem a faléces kerítésre, a kis nyikorgó kapuval. Hátul a kertben, mely akkor óriási rengetegnek tűnt, sok gyümölcsfa és bokor volt szőlővel és veteményeskerttel. Így a mai napig ismerem és szeretem a növényeket, a kertészkedést. Ha nem volt iskola, egész nap a kertben éltünk, nagyon sokat játszottunk, és vehemens fogócskázással, bújócskázással, fára mászással múlattuk az időt, mely mindig gyorsabban szállt, mint szerettük volna. Emlékszem szegény Nagymamám mennyit könyörgött, hogy jöjjünk be ebédelni, uzsonnázni. Nagy köszönettel tartozunk neki utólag is, hisz minden nap finom többfogásos főtt ételt készített az egész családnak – hozzáteszem csak hidegvizes falikút volt a fűtetlen köves konyhában. Minden alapanyagot a piacról őstermelőtől szereztünk be, a húst, zsírszalonnát, friss tojást, zöldségeket, a tyúkot és halat pedig élve. Sokszor kísértük el, vittük a vesszőkosarát, és amit nagyon nem szerettünk, az a sorban állás volt. A jó „beszerzésekhez” ez hozzátartozott, emlékszem gyakran órás sorok kígyóztak a Ballagi Mór utcai pékség előtt, még télidőben is. Kisebb munkákra is befogtak minket, hagymadugványozás, gazolás, zöldségpucolás, söprögetés, cipőpucolás, de a legutálatosabb a nyári szünetben a ribizlibokrok szüretelése volt. Aztán csak kibírtuk mindig!
 Az egész környék hangulatában igazán falusias volt. Házhoz jöttek az arra a korra jellemző „szolgáltatók”. Verklis kíntornások szolgáltatták a zenét, némi kis borravalót elfogadva érte. Bádogos, ószeres, jeges, ló vontatta szódáskocsis, ősszel pedig a hecsedli lekvár alapanyagát áruló asszonyok kínálták portékájukat a hátukon hozott puttonyból. A ház előtt akkortájt virágos rét volt, eleinte még tehenek is legeltek rajta. Később nekünk egy vadregényes világot jelentett. Hihetetlen jó volt ott „bandázni” a környék gyerekeivel. Gyakori volt a nagycsalád, így minden gyerek könnyen talált korban, nemben magához illő barátot. Akkor még gőzmozdony járt fenn a töltésen, de senkit nem zavart, megtanultunk ezzel együtt élni. Talán még tovább fokozta a falusias hangulatot, amikor fütyülve megérkezett egy gőzös. Emlékszem, volt, hogy a vendég gyerekek irigykedtek, hogy de jó nekünk, ilyen közelről látjuk a vonatokat!
 Aztán elkezdődött a kelenföldi lakótelep építkezése, és a mi kis rétünk le lett kerítve, és felvonulási terület lett belőle, portaszolgálattal, láncra vert mérges kutyával. Hozták a kavicsot, homokot, cementet nagy ZIL teherautókkal porolva, és éjjel-nappal dolgoztak a betonkeverő gépek teljes kivilágításban. És ez így ment évekig.
Szerencsére az idill vége nagyjából egybeesett a gimnáziumi éveinkkel, így már több elfoglaltságunk mellett kevésbé tudtunk hódolni korábbi játékainknak.
 Ma ezen a helyen van a Zakatoló Játszótér, amit így jellemeznek kerületünk honlapján: „Csendes játszótér nagy területen, hintákkal, libikókákkal, homokozóval, csúszdával.”
 Miközben most visszaemlékezem, nosztalgiázom egy szeptemberi szombat délután – készülve a már nem élő édesapánk 100. születésnapjára együtt emlékezni családi körben –, a lelkemben derű és elégedettség van. Eszembe jut Herakleitosz bölcs mondása: „Az egyetlen állandó a változás maga!” Minden rendben van! Nekem akkor ez jutott, és nagyon sokat adott. Aki most kisgyerek, annak majd biztosan ötven év múlva egy másfajta emlékei lesznek ugyanerről a helyről, és ami most jelen, akkor az lesz a múlt!

Pálfay Erzsébet

Fotó: Fortepan/Bojár Sándor

1953-ban iratkoztam be a XI. Bartók Béla út 27. számú általános iskola első osztályába. Nóra néni volt a tanító nénim (Proff Lászlóné). Igazgatónkat Gábor Samunak hívták. Az egész iskola szervezete még gyökeresen más volt, mint a mostani. Egyrészt nem voltak vegyes osztályok: legtöbb helyen külön volt a lány- és külön a fiúiskola. Ezt ebben a nem túl nagy épületben úgy oldották meg (ha jól emlékszem, eredetileg kórházként szolgált), hogy a második emelet volt a lányoké, és mi a hátsó lépcsőn közlekedtünk; az első emelet a fiúké, ők pedig az első lépcsőt használták, ami úgyis csak az első emeletig visz.
 Igen nagy volt a szigorúság. Óraközi szünetekben pl. kettesével kellett a folyosókon körbe-körbe sétálni, és még akkor is csak halkan beszélhettünk. A fűtést hatalmas vaskályhák szolgáltatták. A helyük néhol a folyosókon íves beugróként még látható. Mögöttük éppen körbejárhatott egy kistermetű gyerek, amilyen pl. én is voltam. Így szoktunk néha elbújni a közeledő tanítók elől. Ha Nóra néni volt a folyosó ügyeletes - meg a tornaóráinkon is -, egy fából készült csattogtatóval adott ritmust lépteinknek.
 Minden reggel a tanítás kezdetét a csengőn kívül egy – ma már meglehetősen furcsa – szertartás jelezte. A már akkor is létező iskolarádióban megszólalt először egy zene, a tanulóknak feszes vigyázzállásban kellett állni. Legtöbbször Brahms egyik magyar táncát játszották, valószínűleg nem volt túl nagy a lemezválaszték. Majd az igazgató bácsi (majdnem azt írtam úr, pedig akkor ezt a szót nem volt szabad használni, mindenki elvtárs vagy pajtás volt...) szólt pár szót, jó reggelt és jó tanulást kívánt. És csak ezután ülhettünk be a kis padjainkba. Azok is egészen másképp festettek, mint a mostaniak: belesüllyesztett tintatartóval, mert mi még „mártogatós” tollal kezdtünk írni, a töltőtollra is csak akkor kerülhetett sor, amikor már viszonylagosan elsajátítottuk a nagy tudományt. Minden kislánynak mellényes iskolakötényben és hajpánttal leszorított hajjal kellett járni, semmiféle ékszer nem lehetett rajtunk (kivétel csupán egy-egy már születés óta bent lévő fülbevaló volt). Az osztálytermek legérdekesebb darabja a hatalmas, állványos számológép volt, minden osztályban egy-egy. Jókora golyók voltak rajtuk, azzal kezdtük a számok birodalmának felfedezését. Fából készült, leemelhető fedelű, hatalmas szemétládák is tartoztak az osztályok bútorzatához. Belefért egy gyerek – kipróbáltuk.
 A háromszintes kert akkor is megvolt. Az alsó szint betonos volt, és minden télen fellocsolta a pedellus bácsi, és mikor megfagyott, két forint belépti díj fejében korcsolyázhattunk. De jó is volt... Pedig nem sokunknak volt korcsolyája, és ami volt, az is a régimódi „csatolós”, amit a rendes utcai cipőnkre lehetett rászerelni. Így meg is tudtuk osztani azokkal, akiknek nem volt.
 Ünnepségek leginkább az állami ünnepek alkalmából voltak, no meg az évnyitó és évzáró. Karácsony? Farsang? A nyolc év alatt összesen egy alkalommal emlékszem ilyen örömre akkor viszont japán gésának öltözve nyertem egy tálca minyont. A mai gyerekek talán már ezt sem ismerik.
 Talán harmadik-negyedik osztályos lehettem, mikor az egyik (jaj, de gazdagoknak láttuk őket!) család tévé készülékhez jutott. A nevükre már nem emlékszem, de a Bertalan utcában laktak, és egyszer (egyetlen egyszer...) felmehettünk megnézni egy adást. Még arra is emlékszem, hogy a cirkuszból közvetítették a vízicirkusz előadását. A házigazdák úgy viselkedtek, mintha ott se lenne a félosztálynyi ámuló gyerek, virslit ettek mustárral, és azt se kérdezték, éhesek vagyunk-e? Pedig hej, de nagyokat nyeltünk (virslit enni akkoriban legfeljebb szilveszterkor volt szokás legtöbbünknél – sokaknál meg még akkor se), így aztán az első tévénézés keserédes emlék a mai napig számomra.
 1956-ban negyedikesek voltunk. Azokról az élményekről külön könyvet lehetne írni: a kilőtt tankról a körtéren. Egyik osztálytársnőm nekiszánkózott a csövének a Himfy utcán, és életre szóló maradandó heget szerzett az arcára.
 Emlékezetes még Vidóczy Lili néni, valamint Blanka néni, aki éneket tanított nekünk, és népitánc csoportot szervezett. Nagy örömömre én is tagja lehettem. Fel is léptünk különböző helyeken, nem csak az iskolában. És az egyik első színházi élmény: Császár Margit néni lányai (köztük a már híres Voith Ági) előadták a Macskaháza című mesejátékot, hogy mi többiek csak úgy lestünk a nézőtérről tátott szájjal. Jómagam meg ötödikben Nyilas Misi voltam a tornaterem világot jelentő deszkáin.
 Hetediktől elkerültem ebből az iskolából, nagy esemény történt velem: bekerültem a Magyar Rádió Gyermekkórusába, és mint ilyen, a Rökk Szilárd utcai lányiskolában folytattam a tanulmányaimat. De ha az első iskolai élményeimre gondolok, a Bartók 27 jut eszembe és az ott átélt sok-sok minden, ami számunkra meghatározó és életre szóló volt és marad.

Balogh Viktória

Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy igazi lokálpatrióta vagyok. És nemcsak azért, mert 22 éve Újbudán és Újbudáért dolgozom, a kerületrészek kulturális tevékenységeivel, programjaival, rendezvényeivel, közösségeinek életével foglalkozom, igyekszem segíteni fejlődésüket, működésüket legjobb tudásom szerint. Egész gyermekkorom is ehhez a kerülethez fűz, itt születtem és nőttem fel, jártam ki alap- és középiskolámat. Itt játszottam, saraztam a homokozóban, mászókáztam és hintáztam minden délután, és ha úgy jött össze, tengóztam a ház mögött a fölöttünk lakó ikrekkel és a tesómmal. Itt tanultam meg biciklizni, és itt bandáztam titokban kamaszként, randiztam a körtéren, és sétáltam a Feneketlen-tó partján. Középiskolás éveimben itt futottunk sokszor körbe-körbe a testnevelés órákon. Mégis nekem egy másik, korábbi emlék az, ami mindig előjön, ha erre járok ma is.
 Az én drága apukám nagy vadász volt, szinte minden hétvégén ment ki a természetbe, a hegyekbe, hogy a vadásztársaság által épp szervezett hajtásokon részt vegyen. Amikor már elég nagyok lettünk ahhoz, hogy elvihessen minket, akkor izgalommal telve keltünk lelkesen hajnali négykor, és indultunk vele együtt, hogy majd a nádasban a frissen vágott mogyorófavesszővel csapkodva riasszuk fel a vadkacsákat, fácánokat.
 Nálunk a vadhús természetes volt otthon, hiszen azt nem kellett pénzért megvenni a boltban, hozta apukám rendszeresen. Így számomra természetes volt, hogy a kacsák, fácánok, vadnyulak pucolása sokszor volt az esti feladatunk, és hogy csak tollazás, nyúzás után rakhattuk be a hűtőbe a vadakat. A nyakánál fellógatott állat nem volt ijesztő vagy sajnálatot keltő, csak egy alapanyag a hétvégi főzéshez, egy feladat. Mindig szívesen segítettem anyukámnak a pucolásban, négy kézzel sokkal ügyesebben, gyorsabban ment minden a konyhában az ilyen munkával töltött estéken.
 Egyszer azonban egy vadászat alkalmával az egyik édes magyar vizsla – talán Csoki volt a neve – egy olyan vadkacsát hozott elénk a nádasból, amelyiknek csak a szárnyát lőtte el az egyik vadász, és még élt, hápogott rémülten. Védelmező ösztönöm azonnal bekapcsolt, és nyolc évem minden határozottságával és elszántságával kiszabadítottam szegénykét a kutya szájából, ölbe vettem, és nyugtatgatni kezdtem. Semmiért nem voltam hajlandó elengedni, letenni. Ő már az én kacsám volt.
 Apukám egy idő után belátta, hogy ebben a helyzetben nem tehet mást, hát belement, hogy hazavihessem – úgy ahogy volt – szegény madarat, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Átszellemült arccal simogattam, és tartottam az ölemben egész úton a kis puha testet, és amikor hazaértünk, azonnal eresztettem egy kis vizet a kádba, hogy ott úszkálhasson, jól érezze magát. Anyukámmal abban állapodtunk meg, hogy másnap reggel még iskolakezdés előtt levisszük a Feneketlen-tóhoz Kacsuszt (így neveztem el), mert ott sok vadkacsa lakik, ott biztosan befogadják majd, és élhet vígan. Én meg majd sokszor lemegyek hozzá, viszek neki kenyérhéjat, és beszélgetek vele. Ebben megnyugodva feküdtem le, és ájulásszerűen azonnal el is aludtam a fáradságtól.
 Reggel persze a kacsámnak hűlt helye volt a kádban. Anyukám azt mondta, hogy este nagyon hápogott szegény állat, és mivel nem volt szíve engem felébreszteni, ő bizony levitte a tóhoz, hogy már este a többi kacsával lehessen, és ne féljen. Kicsit szomorú voltam, hogy nélkülem történt meg ez a nagy esemény, de elfogadtam a támadhatatlan logikát. Még aznap délután el is mentünk arra, hogy megnézzem, jól van-e az én Kacsuszom. Bent a tó közepén a huszonöt-harminc kacsa között volt egy, amelyik kicsit furcsán tartotta a szárnyát. „Megvan! Ott van! Látom! Hát biztosan ő az! Most már mindig meg fogom ismerni!”
 És valóban: a következő tizenkét évben minden alkalommal, amikor arra jártam – legyen az középiskolai tornaóra, vagy randi egy helyes sráccal –, fél szemmel mindig a kacsákra sandítottam, és kiválasztottam, melyik lehet az enyém, vagy annak egy utódja már talán.
 Aztán egyszer egy családi eseményen, ifjú házasként – talán épp anyósomék jöttek el a szüleimhez ebédre – szóba került ez a történet a vadászat és a vadból készült ételek kapcsán, mivel épp apukám vadas specialitását ettük a jó kis fácánleves után. Anyukám nevetve mesélte, hogy milyen jó sültet készített abból a kacsából, és hogy én milyen édes voltam, hogy fel sem merült bennem akkor a hétvégi ebéd közben semmi gyanú.
 Arcomra fagyott a mosoly, szürke köd vett körül egy pillanatra – mint amikor rájön egy gyerek, hogy nincs is Télapó –, és teljes döbbenettel vettem tudomásul, hogy milyen naiv és hiszékeny voltam. A csalódás leírhatatlan volt. Talán még meg is könnyeztem, míg a többiek kedvesen nevetgéltek a történeten.
 De el kell mondjam, hogy a bennem élő reflex a Feneketlen-tó partján nem múlt el a mai napig sem. Odanézek, megsimogatom a szememmel a sok vadkacsát, amikor arra megyek, és mindig megállapítom, hogy az egyik akár az enyém is lehetne.
(A történet ideje: 1978. szeptember vége)

Szebeni Dóra

Fotó: Fortepan/Fortepan

Volt egy osztálytársam, aki az albertfalvi Szent Mihály templom felszentelését követő hónapban, pontosan 1941. november 22-én született, és úgy hívták, hogy Csete Gyula. Itt Albertfalván, a vasút melletti Vasvirág soron látta meg a napvilágot, és egész életét a szülői házban töltötte. Gyula tehetséges, igyekvő, jó tanuló fiú volt. Megérdemelte volna, hogy továbbtanuljon, és valamelyik műszaki főiskolán vagy egyetemen fejezze be tanulmányait. 1957 tavaszán jelentkezett is a Bánki Donát Technikumba, a felvételi vizsgán megfelelt, de helyhiány miatt nem vették fel. Ezért édesapja cserépkályha-készítő inasnak adta.
 Szerencsére egy befutott mestertől, Fuchkár Istvántól tanulta a szakmát, elméleti tanára pedig Szotyori Lászlóné volt, aki könyvet is írt a cserépkályha építésről. Mivel nagyon tehetséges és értelmes gyerek volt, hamar elleste mestere tudományát. Három év múlva segéd, majd 1966-ban cserépkályha-készítő mester lett. De nem is akármilyen mester, az ország legjobb tíz mestere között tartották számon. Csodálatos kályhákat épített. Kályhái mintha nem is tárgyak, hanem szinte organikus élőlények lettek volna, olyan szelíden árasztották a meleget. Ezért nem csoda, hogy felkérték a cserépkályha-építő tanulók vizsgáztatására. A szakmai vizsgák a Vasvirág sori szülői ház udvarán történtek. A tanulók ott építették fel vizsgamunkáikat, cserépkályháikat. Elméleti vizsgáztató tanár Szotyori Lászlóné volt. Gyula nagyon jó kapcsolatot ápolt vele és volt mesterével, akivel rendszeresen összejártak, együtt nyaraltak, valamint ő volt Gyula esküvői tanúja is. Albertfalván rengeteg kályhát épített. Szüleim családi házában minden szobát Csete kályhával fűtöttünk.
 Elmondok egy történetet: volt ugyanis egy régi kályhánk, amit még nem ő épített. Szép volt, de nem fűtött. Gyula megtisztította. Azóta fűt, és még most is működik, pedig annak már több mint negyven éve. Ilyen ember volt Csete Gyula kályhásmester, aki még a halott kályhát is fel tudta éleszteni. Imádta a szakmáját.
 Gyula nemcsak a szakmában jeleskedett. Pihenésképpen törzsvendége volt a Csercsics kocsmának, az Orgona presszónak és a Szarvas vendéglőnek. A szórakozásban sokszor nem ismert határt fiatalon. Igazi albertfalvi aranyifjú volt, aki bár élvezte az életet, de gondos, szerető édesapává vált. Mivel jó gavallér hírében állt, sokan keresték barátságát, és háta mögött csak úgy emlegették: a kályhás. Gyula jómódban élt. Mikor mi Trabanttal közlekedtünk, neki Volga gépkocsija volt. Mint utólag megtudtam, feleségét is a Szarvas vendéglőben egy össztánc alkalmával ismerte meg. Házasságából egy leány és egy fiú gyermeke született, Julianna és Gyula. Mikor a legnagyobb boldogságban és ereje teljében volt, megtámadta egy betegség, és 41. életévében magához szólította az Úr. A budafoki temetőben temették el. Fél Albertfalva gyászolta, mert nagyon kedvelték és szerették. Sajnos nemcsak egy jó osztálytársat, de a cserépkályha szerelmesét, egy kiváló szakembert veszítettünk el személyében.
 Csete Gyula elhunytával örökre eltávozott a régi Albertfalva egyik legendás alakja, és vele együtt a régi Albertfalva hangulata: a lakótelepi házak miatt már korábban elbontott Fő utca a szórakozóhelyeivel együtt. Hosszú téli estéken szüleimtől örökölt albertfalvi családi házunkban ha begyújtunk Gyula kályhájába, és a tűz lángjában gyönyörködünk, olyankor mindig hálásan emlékezünk rá.

Horváth Péter Kornél

– Megyek Annához, Farkasrétre. Majd jövök – mondtam leplezhetetlen lelkesedéssel édesanyámnak.
 Édesanyám cinkos mosollyal az arcán fogadta közlésemet. Farkasrét. Tulajdonképpen egyáltalán nem Farkasrétre mentem, mivel Anna Sasad városrészen lakott a XI. kerületben. Mivel mindig így hivatkozott lakóhelyére, így úgy hiteles, hogyha a továbbiakban én is így hivatkozom rá. Az utolsó években mindig kerestem a lehetőséget, hogy felmehessek hozzá. Felszálltam a buszra, és a Bosnyák tértől elindulva, átmenve a nagyváros forgatagán, egy gyönyörű helyre érkeztem, Farkasrétre. Lehetett bármilyen nap, évszak, idő, mindig örömmel fogadott Anna gyönyörű házában, ahol kiülve az erkélyére csemegéztünk az odalogó cseresznyefáról. Persze csak, amikor volt mit. Mert amikor nem volt cseresznye, akkor bent beszélgettünk. Az életről, a világról, a politikáról. Mindenről. De legfőképpen a környékről. Nagyon jól tudta, hogy Farkasrét más, mint bármely másik hely Budapesten. Máshol is vannak gyönyörű fák, hatalmas házak, nyugalmas utcák, de olyan bensőséges hely, mint ez, egy sem.
 1973 augusztusában kezdődött minden. Annáék beköltöztek újonnan épült Cseresznye utcai házukba. Ekkoriban a környék csak úgy roskadozott a gyümölcsfáktól és a szőlőbirtokoktól. Az új családot nagyon hamar megszerették a környékbeliek. Új barátságok születtek, és ezeknek a barátságoknak az igazi éltető ereje maga a környezet volt. Jó szomszédi versenyek alakultak ki, kinek a gyümölcsöse jobb, melyik a jobb befőzési praktika. Az idő múlásával ahogy eltűntek a barátok, velük együtt tűntek el a gyümölcsösök. A Cseresznye utca és a Barackfa utca kereszteződésénél lehet felfedezni egy aprócska emléket. A sövénynél egy kitaposott út látható, mely régen azt a célt szolgálta, hogy le lehessen gyalogolni a Törökbálinti útra. Sőt, normális út helyett ez volt az egyetlen út, mivel a telkek között húzódott kacskaringósan, de ezt használva, akinek feljebb a hegyen volt dolga, az sokkal hamarabb jutott oda is és vissza is, megspórolva egy hatalmas kerülőt. A Barackfa utcában ma már csak egyetlen gyümölcsfa van, amely nem viseli utcájának nevét, és az is csak az aszfalt számára terem már.
 Persze ebben a világban már csak egy valami állandó. A változás. Farkasrét, a Márton Áron tér egy olyan tér, amin két kerületnek kell osztoznia. Egyik fele a XII. kerületé, a másik viszont már a XI. kerületé. Amint viszont átmegyünk a Törökbálinti út felé vezető zebrán, már a XI. kerületben találjuk magunkat. A zebra túloldalán pedig ott áll egy mára gyönyörű cukrászdává alakult épület, az Auguszt Pavilon. Nem volt ez mindig így: nem is olyan régen még Sasad kocsmaként üzemelt, az idő múlásával és a hely romlásával pedig már az épület egy bunkerszerű pincévé silányodva működött tovább. Amilyen bizalmatlan volt a hely kinézete, annál inkább volt egy sajátos varázsa. Itt zajlottak az igazi diskurzusok a férfiak között politikáról, nőkről és az élet nagy dolgairól. A kocsmárosok pedig óvták törzsvendégeiket attól, hogy bármikor is hiányozzanak. Viszont ezeknek a férfiaknak szomorú sorsuk lett. Az évek alatt a környék varázsát mások is felfedezték, és itallal, valamint jó szóval hosszú éveken át győzködték a naphosszat ott üldögélő urakat, hogy apró pénzért adják el telkeiket, nyaralóikat, házukat, szőlőiket. Az áldatlan meggyőző munka sok esetben sikerrel zárult. Farkasrét ezáltal elveszítette egyedi arculatát. Az újonnan betelepülő lakók már olyan házakat építettek, amelyek nem foglalkoztak azzal, hogy megőrizzék a táj egységét és múltját. Nem állíthatom azt, hogy ez rossz, de azt sem, hogy ez feltétlenül jó, mivel ezek relatív fogalmak, és erről a jövő generációjának kell döntenie.
 Farkasrét varázsáról az is tanúskodik, hogy jelentős hírességek is éltek itt, kiket a nagyközönség kevésbé ismer. Itt lakott Rácz Aladár cimbalomművész, aki egy saját magának átalakított cimbalmon játszott. Szintén itt éltek meghatározó zongoraművészek, mint például Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Jandó Jenő, Rohmann Imre és Schiff András. Sokan mások is vannak, akik már nincsenek köztünk, mivel elköltöztek vagy elhunytak.
 Anna tavaly karácsony előtt, váratlanul hunyt el. Mindig irigyeltem szorgalmát és kitartását, és tőle tanultam meg azt, hogy bármit is tesz az ember az életben, azt szenvedéllyel kell űznie, különben mit sem ér. Számomra ő is ugyanolyan híresség, akár a többiek, mivel kimagasló és maradandó élményeket, emlékeket és tanításokat adott számomra, környezete számára. És ő volt családunk vezéregyénisége is egyben: a láng, aki megtalálta elveszett rokonainkat, és akire mindig számíthattunk. Nyugodjék békében.

Seyed David

Sok minden történt Újbudán. Nagyon sok minden. Mégis olyan ködösnek, olyan önmagától értetődőnek, és olyan messzinek tűnik az az élet, az a ’95-től a 2000-es évek végéig tartó időszak, amit ott éltem le, ott éltem meg a XI. kerületi Galambóc utca 10-es szám alatt. S ezután mindig arra gondolok, hogy ha velem személy szerint annyi minden történt, akkor mennyi lehet mindaz, amit az itt élő emberek összessége tapasztalt meg életük során. Mindez az élménytömeg összeadódva, összemosódva, ez maga az élet. Azóta engem ez az élet egészen Berlinig sodort, de még mindig dobogó szívvel, izgatottan nézek be az immár teljesen megváltozott Galambóc utcába a 47-es villamos poros ablaka mögül, amikor a Hauszmann Alajos utcai megállóból száguldunk tova nagy robajjal. Még mindig felfénylik az a valami bennem, ami, mint egy ősi tűz, világít meg egy messzi pontot, egy pontot, ahonnan 25 évvel ezelőtt elindultam.
 A Galambóc utcai lakást nővérem már vagy tíz éve eladta, az új lakók kicserélték a régi, sötét tölgyfa ajtót, s valószínűleg belül is minden, de minden más már, ahogy a kilátás is más; a szocializmusból ránk maradt régi, unottan álló gyárakat, raktárakat gyors egymásutánban bontották le, építették be vidámabb, mégis furcsán és hirtelenül új épületekkel, lakóparkokkal, boltokkal, éttermekkel. Idővel eltűnt a művelődési ház régi épülete is, ahol féltve őrzött ásványgyűjteményem nagy részét kaptam anyámtól, ahol a hüllőkiállításon megérinthettem a boa óriási, fénylő, barna-sárgás mintákban pompázó bőrét, s ahol több ezer rovar fénylő szeme nézett rám a sötét terráriumok mélyéről. Az ódon, háború előtt épített öreg házak nagy részét poros padlásukkal és vad kertjeikkel együtt elsöpörték, lebontották, s az, ami megmaradt, egy furcsa egyvelege volt annak a pár szép régi háznak, amik szerkezetileg még kitartottak, és az új, háború utáni gyorsan váltakozó építészeti stílusok lenyomatainak. Már csak egy régi kis ház romjait láttam a Fehérvári úton, félig leomolva, gerendái elkorhadva engedve az idő vasfogának. A mi házunk egyike volt a régebbi, igényesebb munkáknak, igaz már roskatag, kissé omladozó és rendkívül szerény épület volt, néhány golyónyommal a falán. Mégis stabilan és szolgálatra készen állt. Emlékszem, jobbra tőlünk egy gazzal benőtt, elvadult, régi ház állt, amiben egy öreg házaspár élt. Az öreg férj meghalt, s az asszony még egy ideig ott élt csendben a megállíthatatlanul növekedő gazban, a vizesedő falak között, majd kis idő múlva ő is meghalt, s a ház lakatlan lett. Féltem ettől a háztól, de a girbegurba, rozsdás vaskerítésben, az átláthatatlan dzsungelben, és a mohás zsindelyekben volt valami, ami végtelenül vonzott engem. Hátsó kertünk magas téglafallal volt elválasztva ettől a rejtélyes, ősidőkig visszamenő kis birtokról. Miféle sorsa lehetett annak az öreg párnak, akik itt élték le mellettünk utolsó napjaikat, hogy azután a teljes feledésbe homályosodjanak? Vajon mindig itt laktak, a háború idején is? Hogyan viselték azt a folyamatos elnyomást, ami különböző okokból évtizedekig nehezedett hazánkra? Sokat gondoltam ezekre a régi, számomra megfoghatatlan időkre, és bár sosem tudtam teljességgel elképzelni a dolgokat, mégis éreztem távoli, nyomasztó és valóságos mivoltukat. Nem lehetett nem érezni, még egy gyereknek sem. Minden ott volt ezekben a régi épületekben és lakóikban, még csak nem is a felszín alatt megbújva, hanem teljesen tisztán érzékelhetően.
 Egy másik ilyen hely a Kopaszi-gát vadregényes, végtelen dzsungelje volt, ahol egy barátommal kezdtem el kenuzni valamikor a millennium után. A hatalmas, ezüstösen és nyálkásan csillogó nyárfák a 35 fokos tűző napfényben, mint egy délibáb, remegtek a parton, miközben mi a régi, korhadó fa hajókban siklottunk a mélyzöld vízen. Még mindig érzem a lapátnak azt a végtelen nyugalmat adó mozgását, amikor szinte hangtalanul belemártottam a sima víztükörbe, s elmerült. Eldugottnak éreztem magam, egy indiánnak, akinek semmi más dolga sincs, minthogy szép mozdulatokkal elevezzen az otthonához a titkos folyam partján, hogy ott egy finom sültből álló lakomát fogyasszon el, hatalmas étvággyal. A földnyelv, ami most már teljesen kiépített és beszabályozott, akkoriban egy romos épületekkel megtűzdelt, gazzal és hatalmas fákkal teljesen benőtt erdő volt. Csupa vízbenyúló, tekervényes ág, a kis öböl, amiben egy öreg fémszerkezet rozsdásodott, a közeli malom óriás méretű tárolóival – amik még most is állnak talán – és a víztisztító épület számomra egy beláthatatlan, rejtélyes és csodálatos, komor játszótér volt, egy hatalmas játszótér. Egy külön világ, egy mély, sötét színekkel megfestett, vibráló, magába kebelező festmény. Egy szomorú géniusz alkotása. Én pedig egy boldog, öntudatlanul bámészkodó szereplő voltam ebben a képben.
 Mielőtt nővérem eladta volna a lakást, az még üresen állt egy-két hónapig. Szüleim és öcsém a Sas-hegyre költöztek egy albérletbe, nővérem pedig már régóta külön lakott. Csak egy gyerekkori matrac, egy öreg ruhásszekrény és egy-két háztartási eszköz maradt ott ideiglenesen, helyüket nem találva. Olyan húsz, huszonegy éves lehettem, s egy pár hosszúra nyúlt éjszaka után – amikor sem erőm, sem kedvem nem volt hazamenni – ott aludtam a szál matracon, ruhámból ki sem bújva. Hideg, őszi idő volt, az utcákon éjjel senki, csak egy-egy elhaladó autó, s így ballagtam haza, ujjamat az építkezési fémkerítésen végig húzva, különös érzéssel szívemben. Tudtam, hogy már nem sokáig látom ezt a helyet, ezt a környéket, s valahogyan nem tetszett az a tény, ahogy ezt megéltem és megítéltem, amilyen egyszerű, nyers, érzelemmentes módon folyt le a költözés és a környék elhagyása. Idegennek éreztem magam itt, az utcákban, ahol felnőttem, s ahol a lakótelepen játszottam a környékbeli gyerekekkel naphosszat. Azt játszottuk, hogy varázslók voltunk, mindenféle különleges érzékkel, jövőbelátás képességével, túlvilági szellemekkel beszéltünk, kis tüzeket raktunk este, és szőttük saját történetünket. De, amikor éjjel baktattam az üres utcákon serdülő fejjel, akkor már nem éreztem magam varázslónak, sőt még csak különlegesnek sem. És mielőtt még elértem a lakást, a Sopron úton szembe jött velem egy ember. Csak sötét körvonalait láttam, de ahogy közelebb ért, észrevettem, hogy vagy egy tucat kis árny követi két oldalról. Macskák voltak, valószínűleg az út oldalán levő régi irodaház udvarából jöttek, ott éltek és szaporodtak folyamatosan. Az ember talán egy hajléktalan volt, aki étellel csábította a macskákat maga köré, s azok követni kezdték. Nem tudom. Amikor közelebb ért, átment az út másik oldalára, s a macskák szétszóródtak a vaksötétben. Úgy tűnik, mindig marad valami mágikus abban, ami egy személynek valaha is az volt.
 Legutolsó alkalommal akkor voltam a lakásban, amikor egy évekkel azelőtti kamasz szerelmemet vittem fel oda. Nem nagyon volt aznap éjjel hová mennie, szüleitől már évek óta külön élt, és én sem akartam hazamenni, így hát felmentünk az én kis menedékhelyemre. Nem kapcsoltuk fel a lámpát a lépcsőházban, és a lakás helyett egyenesen a padlásra mentünk. Ott kinyitottam a kis lőrésszerű ablakot, és a dohos levegőn át végre megláttuk a tiszta eget. Egyszerre csak a lány fejét éreztem a mellkasomon, majd szinte azonnal halk zokogását. Tudtam, hogy mit jelenthet ez, szavak nélkül is. A teljes elveszettség könnyei voltak ezek a könnyek, az éjszakai, forgó és villogó élet egy tiszta, önreflexív pillanatában realizált elveszettségé. A törékeny, sebezhető emberé, aki nem találja magát ebben az embertömegben, ebben a csillagtömegben, ami elárasztja az üres űrt. Lassan megnyugodott. Egy ideig még néztük a csillagokat, majd egy emelettel lejjebb mentünk, és én kinyitottam az ajtót. Vajon mit érezhetett később, amikor visszagondolt erre az idegen lakásra, a padlásra és a kis ablakra? Én tudtam, hogy valamiféle megnyugvást éreztem ebben az elveszettségben, valami szinte családias vonást. Az erkélyajtó elé tettem a kis matracot, feltekertem a kopott fűtést jó melegre, és elaludtunk.
 Elemi iskolás éveimben a nyári napok mindig imádattal, minden testrészemet bejáró energikus őrülettel töltöttek el, amit, úgy éreztem, sohasem veszítek el. Leviharzottam a fényesre lépkedett kőlépcsőkön, s egy hosszú pillanatra megálltam az udvarban a fügefa mellett, testemet mintegy beborogatva a forró, fügeillatú széllel. Aztán elindultam, imádtam gyalogolni, mentem és mentem, mindegy, hogy hová, csak újabb és újabb helyekre. Kora esténként rendszerint az erkély korlátjain át bámultam alsó szomszédunk fekete macskáját, amint az szintén az erkélyen hevert a gyönyörű időben, amíg gazdája, az örökké felcicomázott, túlzó és groteszk látványt nyújtó operaénekes asszony mindent túlharsogó, erős hangján gyakorolta az áriákat. Éjt nappallá téve csak játszottam, fölfedeztem, dobogtam, követeltem, jártam a környéket, és szívtam magamba az életet. Sokszor szüleim vittek messzibb, számomra ismeretlen helyekre, amiket csak ők ismertek. Ők vittek el többek között a Fonó színes, szélvészgyors forgatagába, ahol ámulva néztem a táncosok viharos, jókedvű lépteit, a nádfonásokat, hímzéseket, a kurjantásokat, s mindent, mindent, amit ez a nép adott önmagának az idők folyamán. Annak az életvidám, családias hangulatnak – amit minden alkalommal tapasztaltam a Fonóban – a lenyomata, ha homályosan is, de örökké megmaradt bennem. Szüleim mutatták meg a Gellérthegy félelmetesen mitikus szobrait, a fenséges Filozófusok kertjét, az Arborétum habsburgi, érinthetetlen csodavilágát, a rejtett kis üzleteket, s még ezer meg ezer helyet, millió kis utcát, teret, parkot, embert, magát az életet. Azt a nyüzsgő, gyerekszemmel nézve gondtalan és fényben pompázó, rejtélyes életet, ami minden alkonyatkor eltűnt a sötétben, s minden hajnalban előkerült a friss, megújult légből. Úgy éreztem, hogy velem együtt született meg a világ, minden ember és minden szó, minden szín egyszerre kelt ki velem a semmiből, s most együtt örülünk.
 Voltak furcsább dolgok is, amiket nem tudtam egyből hova tenni. Például, amikor valaki ellopta apám összecsukható camping biciklijét, s ő egyszer a villamoson utazva meglátta az illetőt, ahogy vígan tekeri a gépet, s méregtől telítve, ordítások közepette leszállt, hogy futva üldözőbe vegye a tolvajt. Természetesen soha nem érte el, sőt, rá pár hétre a mi új, karácsonyra kapott biciklijeinket is ellopták. Vagy amikor a Kondorosi úti uszodában órákra otthagytak egy becsomagolt hullát a medence mellett, amíg az úszók zavartalanul folytatták a sportolást. Szívrohamot kapott a medencében. Vagy a hosszú veszekedéseket, ordibálásokat, elviharzásokat, amik szüleim között történtek, s amik miatt sokszor órákra, napokra komor lett a hangulat. Mennyi furcsa ember, mennyiféle sors, mint valami nagy egésznek a szilánkjai, amelyek egyre csak törnek és törnek, s mégis, ha az ember már egyet is meglát tisztán, visszakap valamit az egésznek a fényéből.
 Később ezek a sötét, különös és meghatározhatatlan dolgok is megkapták saját helyüket elmémben, életemben. S csak később jöttem rá, jóval később, hogy minden, ami itt történt, minden, amit ez a környék adott, a szomorú és egyben bohókás, fényáradatos és mégis kopott, szerény, mégis nagyzoló, soha ki nem fogyó forgatagával, ez a groteszk kép, ami egyre csak változott, de mindig önmaga maradt, őszintén, sosem volt másmilyen, mint amilyennek lennie kellett épp akkor. S ez a megunhatatlan kavalkád szervesen csatlakozik hozzám, közvetlenül bennem van, mivel én is ott voltam, valamennyire én is alakítottam, láttam és éreztem, mozogtam abban a térben, a Galambóc utca 10 alól, Újbudán, a mindenség szélén, a világ közepén.

Sófalvi Áron

Ahhoz, hogy minden lakásba becsengessek, az a borzalom adott erőt, hogy a szomszédunkban meghalt egy fiú. A legszebb férfikor kezdetén. 33 éve éltünk egymás mellett. Mosolyra szaladt az arca, ha meglátott, ugyanígy nekem is. A párom megkérhette, ha bútort kellett mozdítani, videót beállítani. Az anyukája locsolta a virágainkat, ha elutaztunk. Én meg bekapcsolva hagytam a hűtőt, hogy használhassák. A fiú elvihette a párom féltett videóját átjátszáshoz. Testvérként éltünk…
 Most az egyedül maradt anyukának gyűjtök egy kis pénzt. Egy ív papírral, tollal, kis szatyorral – és nagy szorongással indulok. Valaki mondja, számoljak azzal, hogy egyesek majd elküldenek valahova… Nem így történt.
 Ugye giccsnek tűnik, hogy egy tíz év körüli kisfiú „kutyukájával” a hóna alatt nyitott ajtót, és mondta: „Nincs itthon senki, de nekem van 60 forintom, azt szívesen odaadom.” Esküdjek? Vagy elhiszitek, Kedves Embertársaim, hogy 2014 őszén, Őrmezőn egy tízemeletes házban ilyen hétköznapi csodák történtek? Csak néhányat emelek ki. Egy 84 éves gerincrepedéses néni megköszönte, hogy este újra felkerestem, mert csak tízezrese volt, de adni akart. Na és a vak néni? A hangomról ítélte meg, hogy ajtót nyithat nekem, tudta, kiről van szó. Nemcsak adott, de a szomszédja is megbízta, hogy helyette is adjon. (Akinek a férje évekig bénán feküdt. Ausztriában dolgozott, csak hétvégeken járt haza. Nem volt ott a férjénél a vérnyomásgyógyszer, mikor rosszul lett, a segítség meg későn érkezett. A felesége otthon maradt ápolni. Mire visszament volna dolgozni a haláleset után, a munkahelye már sehol… Most eladó egy pincehelyiségben.)
 Amilyen félve indultam, úgy telt meg lassan a szívem melegséggel. Kedves, humánus emberek adtak tőlük telhető kis anyagi, de nagy hőfokú lelki támogatást a másik embertársuknak, aki az egyetlen fiát temette. (Döbbenetes: a férjét ugyanebben az életkorban). Sokat kaptam emberségből. Gazdagabb lettem tőle. És erősebb.
 Egy régi karácsonyra gondolok, ahogy baktatok le a sok lépcsőn. Valaki halkan kopogott, de úgy rázta a zokogás, hogy alig értettem, mi a baj, csak azt láttam, hogy nagy. Mentőt kellett volna hívnia, de nem mert sehova becsengetni. Mert karácsony volt. „Miért?” kérdeztem: „Talán Karácsonykor nem vagyunk emberi lények? Akkor miről szólna a karácsony? Hogy csak az asztalunk körül ülőket kell szeretni a Szeretet Ünnepén?” Próbált segítséget kérni, zokogta, „hozzátartozótól”, de az elutasította: ő szűk családi körben akart ünnepelni, és az már máshol volt. (Nemrég költözött el a szülőktől).
 Sok-sok embermese rejtőzik itt, és egy-egy előbújik az évek során. Otthonunk ez a ház.

Halász Györgyné

1957 nyár, a szabadság enyhén beteg, de legalább vakáció van. Néhány kelenföldi srác számára az utolsó. Nekik sajnos nemsokára nagyon keserű lesz a világ. Egy nap három bőrkabátos nyomozó csöngetett Bogyó utcai lakásunk ajtaján. Az ekkor tizennégy éves édesapámat keresték, no meg a fegyvereket. Tagadni felesleges! Tudnak már mindent. A puskák az előszoba padlója alá vannak elrejtve.
 Dédmamám gyakran emlegette a történetet, de utólag sem fért a fejébe, hogy ez a gyerek mikor és hogyan tudta ilyen észrevétlenül felbontani a parkettát. Igaz, egyszer gyanús volt a lakásban terjengő petróleum (fegyverolaj) szag, de hát a Bandi azt mondta, csak a biciklijét tisztította. Hát, furcsa hely a mi előszobánk! A házban lakó Ilka nénit 1945-ben itt erőszakolták meg az oroszok. A lovaikat pedig a nappalinkban tartották. A rémült állatok tégláig lerugdosták a vakolatot a szoba faláról…
 Apuék először 1957 tavaszán kerültek a hatóság látókörébe. Ekkor egy gyutacsot robbantottak fel a Bartók Béla úti tejgyár hátsó iparvágánya közelében. Mivel személyi sérülés illetve anyagi kár nem keletkezett, ezt az ügyet még meg lehetett úszni egy vaskos írásbeli figyelmeztetéssel. A fegyverrejtegetés azonban már komoly dolog, annak bizony politikai színezete is van. Nem írom le, apuék min mentek keresztül a kihallgatások során. Civilizált emberi ésszel amúgy is felfoghatatlan a gyermekekkel szemben alkalmazott alantas és kegyetlen brutalitás. A szervezkedés egyébként javarészt a Budaörsi út, Hamzsabégi út, Bogyó utca környéki fiúkat érintette. A csapat vezetői pedig: B. Ferenc 19 éves elsőrendű, K. István 18 éves másodrendű és S. György 17 éves harmadrendű vádlottak voltak. Az ő további sorsukról sajnos nincsenek információim, de tartok tőle, hogy súlyos ítéletet szabtak ki rájuk. Apuék, a kicsik, keserves évekre az Aszódi Javítóintézetbe kerültek.
 Egyszer elvetődtem arra, és megnéztem a komor falakat. A levegőben szinte tapintható a penészesen málló vakolat mögé zárt félelem és magány. Szegény kelenföldi srácok! Szabadságharcosnak álmodták magukat, és mindent, de mindent elveszítettek. Édesapám állandóan tárcájában hordta egyik pajtása fényképét. A megkopott fotó hátoldalán csak egy szó, melynek igazi mélységeit csupán ők ismerhetik: Sorstársamnak…

Károlyi István