Gyermekként szerettem nagyszüleim visszaemlékezéseit, elmélkedéseit hallgatni. Újra és újra vágytam rájuk, hisz egy számomra ismeretlen világba csöppenhettem a meséjük által.
 Seneca mondása, miszerint „nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belépni” világított rá arra, hogy bár többször hallok az 50-es évekről, mégis mindig valami újjal gazdagodok, és olyan átéléssel figyelem a mondandójukat, mintha először találkoznék azokkal.
 Vasárnaponként szentmise után nagyim ebéddel várt minket haza. Ilyenkor együtt volt az egész család, megkoronázva ezzel az egész hét monotonitását. Ebéd után én kaptam a mosogatást, amihez nagypapa mesélése tartotta bennem a kitartást. Meg persze az a miliő, ami ehhez tartozott.
 Háztáji állatok lármája hallatszódott be a házba. De a kandallóban ropogó frissen összevágott fa becsalogatott a nyugalmas szobába. A nappaliban mandarin illata áradt, ahol nagypapa a hintaszékben pipázva várt már engem.
 – Miről meséljek? – kérdezte mosolyogva.
 – Mindenképpen arról, amikor még fiatal voltál! – válaszoltam lelkesen.
 Nagypapának több sem kellett, ráncokkal teli szemét behunyva, hintázva a székben belekezdett a történetébe:

Tudod lányom, a mi időnkben rengeteg nehézséggel kellett szembesülni. Nem volt könnyű fiatalságunk. A napi betevőnkért is meg kellett keményen küzdenünk. Nem volt ám gyümölcs, mint ma neked, mandarin. Az alapélelmiszereket is jó, ha be tudtuk szerezni. Pedig a mi családunk még tehetősebbnek számított. Nagyanyád egy ruhagyárban dolgozott, én rendőr voltam. De kínkeserves kenyerem volt ezáltal. Olyan dolgokat láttam, olyan dolgoknál asszisztáltam, amit jobb lenne elfelejtenem.
 Akkor volt az 1956-os forradalom, mikor Budapesten laktunk nagyanyáddal. A XI. kerületben volt egy gombaszerű épület a Móricz Zsigmond körtéren. Innen jött a Gomba elnevezése, mely talán még ma is áll. A téren volt egy resti, ahová sokszor betértem kávézni. Mindig eltűnődtem azon, hogy egy ilyen helyen miért méregzöld színű motívumok vannak belefestve a falba. A hosszú kabátom színe szinte beleolvasztott a helységbe. Ezen tűnődtem, kissé belefeledkezve a gondolataimban, mikor egyszer csak lövöldözések sorozatára lettem figyelmes. Azonnal kirohantam a társammal az utcára, ahol a körtér zavaros látványa tárult elém. Az emberek amerre csak tudtak, rohantak, lökdösve egymást, vagy akár fellökve, elesve. Próbáltuk a zaj helyét beazonosítani, miközben a járókelőknek nyújtottunk segítséget. Nagysokára, mikor kiürült a tér, fiatalokból álló embertömeg özönlött a Gomba felé felfegyverkezve, elszántan. Meglátva minket a rendőrruhánkban nem adtak tiszteletet. Sietős dolgukban az egyik odaszólt nekem, hogy mindegy milyen szankciót kapnak, ők a hazát védik, és ehhez segítségként barikáddal el kell szigetelniük az épületet, mert fegyverraktárrá alakítják.
 Értetlenül álltunk a hallottak előtt.
 – Jelentenem kell! – szólaltam fel, és azzal elindultunk társammal, mire egy kéz megfogta a karomat.
 – Itt forradalom lesz! Szabadságharc! Ha te elárulsz minket, hazaáruló vagy! – ily szavakkal bombázott egy civil minket.
 – Ezt nem nektek kell elintéznetek, és nem így! – feleltem neki kiszabadulva erős kézszorításából. Azzal a lendülettel segítséget hívtam, de addigra már orosz tankok is megjelentek.

Erre a kijelentésére nyitotta ki nagypapa a szemét. Kissé könnybe lábadt szemmel hozzátette, hogy majd folytatja, csak ez rossz érzéssel tölti el, akárhányszor rágondol a történtekre.
 – De miért? – kérdeztem tőle várva a történet folytatását.
 – Mert ezzel kezdődött a forradalom. Rengeteg ártatlan áldozat esett el. És a legrosszabb, hogy rendőrként semmit sem tehettem. Forradalmároknak segítek? A rendszer elítél, kivégeztet. Nem segítek? A magyar nép szemében hazaáruló vagyok, hogy nem állok ki az orosz zsarnokság ellen. Így mást tenni nem tudtam, mint szolgálni a rendet, és a Gomba elfoglalását nem észrevenni. Szapora lépteimmel a méregzöld fal látványa tárult elém, és ahogy a szél a kabátomba belekapott, felfedeztem az összefüggést a fal és öltözékem között. A Gombába betérve megnyugodtam a nyüzsgő várostól, kabátom pedig a nyugalmat szimbolizálta, mely olyan hosszú volt, hogy elfedte még ezt a beszélgetést is.
 Persze én ezeket a szimbolikus értelemben vett mondatait nem értettem nagypapának, de mikor elmosolyodott az utolsó mondatánál, éreztem, hogy ő igenis tudja, mit rejtenek a burkolt mondatai.
 Azzal a lendülettel felkelt a hintaszékéből, hogy fotókat mutasson nekem az akkori időkből. És csak így vettem észre, hogy egy kabala gombát szorítgatott a kezében, mely az emlékeit most előhozta. Bár nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, de ő megpróbálta…

Németh Nikoletta

Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr

Családommal 1948-ban költöztünk a XI. kerületbe. Kezdetben a szűkebb kis világom, a diákéveim a Bartók Béla útnak az Etele tér és Móricz Zsigmond körtér közötti szakaszán és környékén zajlott. Ma is hallom a régi, nyitott peronos, fapados villamosok csörömpölését, csikorgását, amikor pihenésre és karbantartásra a kocsiszínbe kanyarodtak. Ugyancsak hallom a kockaköves úton a lovak patáinak kopogását, amikor a szeneskocsik megérkeztek egy-egy ház elé a tüzelővel. Az a közmondás, hogy „Veri, mint szódás a lovát” – bizony az ötvenes években végig a Bartók Béla úton még „élőben” volt látható. Gyerekként fájt a szívem a lovakért, de mire felnőttem, eltűntek a zötyögő lovas kocsik, a kockakövek, a szódások, a jegesek, az ószeresek, kíntornások – már nem illettek a modernebb világba.
 Iskolát választani akkoriban nem lehetett, de a Bartók Béla útról nyíló Tarlóczy Lajos utcai általános leányiskola, ahová a körzetben tartoztunk, az 50-es évek lehetőségeihez képest igyekezett élménydúsan tanítani. Volt egy szép nagy tornaterme, ahol sokszor vetítettek a tananyagot kiegészítő oktatófilmeket, ott voltak a nagyobb ünnepségek. És ami számomra sorsfordító volt, 1953-ban zenei képzés is indult, és a növendék-hangversenyek is a tornateremben voltak. Ebben az iskolában tanított éneket Sas Szilvia operaénekesnő édesapja a nagytiszteletű „Sas Tanár Úr”. Biztosan sokan emlékeznek még, akik oda jártak, hogy minden énekórára – osztályról osztályra „járt” egy pedálos, fújtatós harmónium – enélkül nem tartott énekórát soha. Jó volt oda járni a nagy szigorúság, a hátra tett kézzel ülés, a fehérgalléros, kék iskolaköpeny és úttörő-nyakkendő, sőt a köpenyre húzott, házilag kötelezően varrt könyökvédő viselése ellenére is. Akkoriban nem mi gyerekek futottunk egyik tanítási óráról a másikra, hanem a tanárok hozták be az osztályokba a szertárakból a kijelölt szertáros gyerekek segítségével a szemléltető eszközöket. (Engem a biológia szertár bűvölt el, megtiszteltetés volt, hogy beléphettem oda.)
 Középiskolának a Kaffka Margit Leánygimnázium volt kijelölve a továbbtanulást választó tanulók számára a Villányi út 5-7. szám alatt, a fiúknak pedig a József Attila Fiúgimnázium a gyönyörű klasszicista épületben a Villányi út 27-ben. A sok diákkori személyes élményem közül az egyik „legizgalmasabb” az egyik április elsejei tréfánk volt, mikor is megbeszéltük egy párhuzamos fiúosztállyal, hogy tantermet cserélünk egy órára. Kuncogva, feldobva vártuk a „hatást” – s amikor a fiúk egyik férfi tanára belépett, és meglátott 40 lányt, mint akit darázs csípett meg, szigorú arccal kiment a teremből. Belőlünk először kitört a nevetés, de később gazdagabbak lettünk egy élettapasztalattal: A gyerekes csíny zavart okozott szigorú tanáraink körében, hogyan is kell viszonyulni, milyen szigorú büntetést kell kiróni ilyen rendzavarásért. Végül mindkét osztály osztályfőnöki intőt és igazgatói figyelmeztetést kapott. (1959-et írtunk.)
 A középiskolában is tanított több neves szakember, köztük Domokos Pál Péter, a neves népdalkutató, aki a csángók dalainak gyűjtésével értékmentő küldetést hajtott végre. Sokkal többet jelentett az énekóra számunkra, mint az akkoriban elvárható volt. Dr. Bednarik Ilona művészettörténész órái is túlmutattak a középiskolai követelményeken. Az akkor használatos „művtöri” tankönyv elején ez áll: Lektorálta Dr. Bednarik Ilona művészettörténész.
 A Kaffka Margit Leánygimnázium vezetése szigorú volt. Nem kívánom egy mai diáknak sem, hogy némi sustorgás miatt – amivel „aláfestettük” az igazgatói beszédet a ballagási bál előtt, vagy valami hasonló banális okból – letiltsák a ballagási báljuk megrendezését a már összegyűlt rokonok, testvérek, udvarlók, barátok díszteremből való kitessékelésével. Velünk megtörtént 1962-ben. Jobb nem belegondolni, mit éreztünk, mikor haza kellett ballagnunk ballagási bál helyett.
 A Móricz Zsigmond körtérbe torkolló Himfy utca 9-ben hosszú ideig Csecsemőotthon működött. Ennek az épületnek több tulajdonosa volt, de a 70-es évek elején még több, mint száz egy-három éves korú állami gondozottat neveltek ott. Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy nagy gonddal, ami nagyobbrészt a jólelkű, gyermekszerető Dr. Vértes Éva intézetvezető gyermekorvosnak volt köszönhető. Csodálatos és megható volt az a gondoskodás és szeretet is, amit igyekeztünk megadni a kicsiknek, akik közül többen nem is ismerték a szüleiket. (Itt intézeti pszichológusként dolgoztam a 70-es években.)
 Hasonlóan megható élményben volt részem a XI. kerületi Karinthy Frigyes út 11-es szám alatt működő Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban is több mint egy évtizedig a gyermekrészleg vezetőjeként. Hét iskolának tartottunk rendezvényeket. Szinte barátinak lehet mondani az akkori kapcsolatunkat a törzsolvasókkal, sok gyereknek második otthona volt a kellemes, csupa fény, csupa zöld kertre nyíló gyermek-olvasóterem. Még zenés rendezvényekre is invitáltuk az olvasókat. A Weiner Leó Zeneiskola kis növendékeinek hangversenyein túl Fellegi Ádám is gyakran játszott kis házi koncerteken: bevonva hallgatóságát is interaktív estéket adott. Felejthetetlen élmény volt nekünk és az olvasóinknak.
 Rég volt, talán igaz sem volt!

Csománé Kőszegi Anna

Fotó: Fortepan/Fortepan

Tizedik évemben jártam, amikor váratlanul furcsa jelenségek sokasága vette kezdetét. Szüleim, akik addig minden nap hajnalban elmentek dolgozni, szokatlan módon mindketten otthon maradtak, az iskolában szénszünetet hirdettek, pedig a tél igazán hideg része még el sem érkezett.
 Budapest XI. kerületében, a Zsombolyai utcában egy háromemeletes ház második emeletén laktunk. Mi, gyerekek, örültünk a váratlan iskolai szünetnek, még annak árán is, hogy a felnőttek napokig nem engedtek ki bennünket a házból. Izgalmas volt, hogy míg anyáink otthon sütöttek-főztek, a férfiak naponta többször is elmentek otthonról néha egyedül, néha kis csapatokban. S amikor pár óra múlva hazatértek, heves gesztikulálás közepette, de suttogva mesélték egymásnak, mit láttak útjaik során. Én csak ezeknek a napoknak a feszült, de bizakodó és várakozással teli légkörét érzékeltem.
 Folyamatosan történtek a hétköznapjainkban teljesen szokatlan, örömteli események. Csodának tűnt például, amikor néhány nap múlva az asszonyok lelkesen futottak ki a ház elé, mert megállt ott egy teherautó, és mosolygós parasztemberek igazi, kemencében sült kenyeret osztottak róla. Felejthetetlenek maradtak számomra az arckifejezések: jóakarat és őszinte együttérzés az adományozókén, hála és megbecsülés az elfogadókén! A gyereklélek ebből csak az összetartást, összetartozást érzékelte boldogan.
 Hasonlóképpen csak ámultunk, amikor elkezdtek külföldről segélycsomagok érkezni, melyekben celofánba csomagolt nagy – félkilós, kilós – sajtok voltak. Azt a vékony papírfélét, ha elkezdtük rágcsálni, rágógumivá alakult a szájunkban: ez volt a legelső „rágós” élmény az életünkben! De kaptunk babkávét és olyan pompás, színes papíros csokoládét is, amilyet addig még nem láttunk, s a legtöbb gyerek azonnal gyűjteni kezdte egy ismeretlen világnak ezeket a csilivili üzeneteit!
 Nem tudatosult bennem, hány napon át tartott ez az áldott, meglepetésekkel teli időszak, de emlékszem, hogy ugyanígy teherautóról osztottak zsírt, szalonnát, kolbászt, almát, sőt azt a csodát is, amit addig csak karácsonykor a Jézuska hozott: narancsot. Néha, ha mi is ott sündörögtünk az ajándékot hozó teherautó körül, egyenesen a kezünkbe kaptunk egy-egy almát. Nekünk, gyerekeknek, mindezek a világ boldogító változását ígérték pláne, hogy iskolába sem kellett menni.
 A Bocskai útra merőleges utcában, kb. 1 km távolságra a Budaörsi úttól, háttal a Sas-hegynek volt a lakásunk. Az örömteli napoknak az a hajnal vetett véget, amelyen ijesztő, mély dübörgésre, a házfalak rengésére, majd sziszegő-sivító hangokkal kísért nagy csattanásokra ébredtem. Még sötét volt odakint, második emeleti lakásunkból a szemközti házak ablakaira láttunk, melyeken rémületesen tükröződtek a Budaörsi út felől érkező ágyúlövések kísérteties, vörös és sárga torkolattüzei! A dübörgésbe mintha az egész ház beleremegett volna. Nekem, a békében született gyereknek úgy tűnt, ez csak valami természeti csapás, földrengés vagy világvége lehet! A rettenet olyan erős volt, hogy hiába nyugtatgattak szüleim, a félelemtől kirázott a hideg. Édesapám befűtötte a cserépkályhát, anyukám rám adta az irhabundáját, de a pokoli fázást nem lehetett megállítani. Nem emlékszem magyarázó szavakra, csak arra, hogy szüleim oldott, bizakodó várakozása ettől a naptól komorságba fordult.
 Mivel a házunknak nem volt légópincéje, a házmesterék és két másik család jóindulatának köszönhetően az ő földszinti lakásaik szolgáltak menedékül a többi lakónak. Ott szorongtunk, érezhetően a felnőttek is rémületben. Néhány óra telhetett csak el, és keskeny kis utcánkban az eleséget osztó, barátságos teherautók helyét tankok foglalták el lánctalpaik vérfagyasztó csörtetésével. Éppen a házunk előtt megállva kezdtek körbe forogva lőni. Lövedékeik könnyedén áttörték a földszinti üzlethelyiség-lakások falait, s fölöttünk – földön kuporgók feje fölött –elsüvítve csapódtak a szemközti falba. Nem tudom, meddig tartott – nekem örökkévalóság volt, de hála Istennek túléltük mindannyian.
 A többiről alig tudok valamit, mert a gyerekeket igyekeztek kímélni a szülők. Csak arra emlékszem, hogy a mindenki szeret mindenkit és a mindenki segít mindenkinek könnyűsége, a mindenhonnan érkező együttérzés és jóakarat helyét szomorúság, rémület és reménytelenség vette át. Nem értettem akkor, hogy miért. Éppen csak éreztem – minden porcikámban.
 Amikor szüleim legközelebb magukkal vittek a Móricz Zsigmond körtérre, megrázó látvány fogadott: a Bartók Béla út fölszedett kockaköveiből készült barikádokat, szétlőtt házakat, betört kirakatokat, kiégett tankokat és teherautókat láttunk. Akkor még nem tudtam, hogy a járdákon és utakon sokfelé száradó vöröses-fekete foltok emberek vére. Ma már csak gyanítom, hogy november első felében járhattunk ekkor, mert a Szent Imre herceg szobra körül méteres magasságokba tornyozott hervadó virágözönt láttunk, melynek bánatillatú szépsége és a tér állapotának sokkoló látványa sírásra késztetett.
 Amikor újra iskolába mehettünk, a gyerekszív számára érthetetlen és elfogadhatatlan szomorúsággal tapasztaltam, hogy legkedvesebb barátnőm „eltűnt”, és még két kislány az osztályunkból. Következő év karácsonyáig éltem e sejtelmes, nem evilági eltűnés félelmet keltő tudatában. Akkor kaptunk egy szép, díszes lapra írt karácsonyi üdvözletet és egy levelet Ausztráliából az elveszett barátnőmtől és családjától, amely talán hozott némi megkönnyebbülést, hogy baj nem érte őket, de vigasztalást nem.
 Még vagy két évtizedbe telt, mire világossá vált előttem, hogy gyerekkorom e két végletes élményének, a bizalommal telt, eufórikus örömnek és a döbbenetes pusztulás megtapasztalásának előidézője a magyarság szabadságvágyának talán legmegrendítőbb újkori, heroikus küzdelme, a tragikus végű 1956-os forradalom volt.

Nádasi Katalin

1941-ben születtem. Akkor az Ulászló utcában lakott a család. 1942-ben költöztek a szüleim és a nagyszüleim a Társ utca 7-be, egymás melletti két lakásba bérlőként. Ott nőttem fel, ott éltem 33 éves koromig. Onnan a kis családommal a Radvány utca 19-be költöztünk. Azóta ott élünk, már csak ketten drága férjemmel, akivel 1960-ban a Szent Imre templomban esküdtünk.
 A gyerekkorom a Társ utcához köt. Nagyon sok gyerek volt a mi korosztályunkban. Együtt játszottunk az Otthon és a Szittya utcai gyerekekkel, de volt köztünk Schweidel utcai és városi házakból való is. A Társ utca lejtős, így nagyszerűen lehetett szánkózni. Átszáguldottunk a Hegyalja úton is. Akkoriban alig volt forgalom. Szerettünk az Otthon utcában focizni, egyérintőzni, ugróiskolázni. Az ipiapacs is egyik kedvencünk volt. Kánikulában lejártunk az alattunk lévő parkba, ahol a füvet kör alakú locsolóból locsolták. Ott zuhanyoztunk. A csősz a szöges végű botjával kergetett minket. Mi persze nevetve menekültünk előle. 1956-ban az oroszok egy ágyút állítottak a Társ utca és az Otthon utca sarkára. Onnan lőtték a várat. Akkor egy időre lementünk az óvóhelyre. Mivel a mi házunk, a Társ utca 7. szám 1942-ben épült, már szabályos légópince volt benne (ma is ott van): az utca kis családi házaiból mindenki odajött. Együtt vészeltük át a forradalom veszélyes időszakát.
 Iskolás éveim: elsőbe még a Margitos apácákhoz jártam. 1948 nyarán államosították az iskolákat. Akkor ugyanabban az épületben maradtunk, más szellemű oktatás mellett. Negyedikig jártam oda, utána a „Jóska” legfelső emeletén jártam nyolcadikig. Jártunk a Schmidt kastély romjaihoz borzongani, a tó melletti teniszpályára korcsolyázni. Azt hiszem, nagyon jó gyerekkorom volt. (Bár mindig éhes voltam.)
 Még a Társ utcába születtek a fiaim a szülői lakásba 1962-ben és 1965-ben. Makkos doktor bácsi felügyelte fejlődésüket. 1974-ben költöztünk első (és eddig utolsó) önálló lakásunkba. Már itt laktunk a BAH csomópont építése alatt. A Radvány utca volt az M7-es az építés alatt. Elég szörnyű volt. De én még emlékszem a régi időkre, a tejes Erzsike nénire, a zöldséges Anci nénire, a kis postára, a kertészetre, ahol anyák napi virágot vettünk. A kis élelmiszer boltra és arra, hogy anyukám egyszer elvesztette a család egy havi kenyérjegyét. Zokogott kétségbeesetten.
 Ma már a Társ utcában alig van gyerek, van üresen álló ház több is. Megváltozott a világ. Testvérem még ma is ott lakik a volt szülői lakásban.
 Az én (öreg) szívem itt van Újbudán. Nagyon szeretem. Megvettem az utolsó lakhelyünket a Hegyalja út végén lévő Farkasréti templomban, ahol szüleim is nyugszanak. Öcsém a mellettünk lévő helyet vette meg. Így a család együtt marad.

Mandzsu Józsefné

Fotó: Fortepan/Bojár Sándor

Otthon utca, Szittya utca, Hegyalja út, Társ utca – valaha de sok közünk volt ehhez a városrészhez! Lapozgatunk a családi krónikában. Behunyom a szemem, és megelevenedik a múlt.
  Úgy tudjuk, a Kis Gellérthegy kb. a múlt század végére tehető parcellázásakor családunk apai ága sok telket megvett, ezeken nemcsak építkeztek, még saját teniszpályának is maradt hely. Egy képen 1908-1909-ből háromlakásos házat látok, a Társ utca 6. előtt állunk, és egy kis kutatással előkerül egy 1944 júniusában kiállított hatósági adatlap, benne a két tulajdonosnak nagymama nővérét és nagyapát, Czabaji Horváth Ivánt írják. A korra jellemzően van olyan kérdés is, hogy lakik-e az ingatlanban zsidó személy. Egy töredezett képen kétségbeesett emberek csoportja a pályaudvaron… De ők nem a mi családunk, nálunk egyetlen lakóként özv. Horváth Árpádné, dédanyánk van bejegyezve: határozott tekintetű, sokat megélt, rátarti asszony. Nyakában gyöngyös násfa, szívében hit és elkötelezettség. Lánya, a mi nagyanyánk tanítónőként végzett, és haláláig megmaradt benne az érdeklődés az oktatás iránt; többször kérte, hogy vigyük el neki történelemkönyvünket, hadd lássa, mit tanulunk arról, amit ő személyesen átélt. Komment nem volt, óvatosság és féltés uralkodott. A második világháború kapcsán azért elmesélték, hogy a Társ utca 6. alápincézett ház volt, és mikor bombázták Budapestet, oda vitték le a beteg dédmamát… akkor talán már csak egyetlen pici kereszttel a nyakában. Sötét fotó: alig lehet kivenni a pincében egymás mellett szorongó családtagokat, a rettegés elmossa a kontrasztokat, és szinte hallani a távoli bombák dübörgését. Aztán eggyel kevesebben maradtak a pincében, és méltó búcsút kellett venni egy szeretett rokontól, sőt eltemetni az ostromlott Budapesten. Nagyapa ügyes kezű mérnökember volt, maga készített koporsót anyósának. Egyik képen ingujjban, kigombolt mellényben fűrészel, haja homlokába hullik, akár egy igazi asztalosnak. Egy másikon nagymama és apánk húga összekapaszkodva ül a félhomályban, lehajtott fejjel szorítják kezükben az evangélikus énekeskönyvet: „Maradj velünk, Uram, maradj. Fényedből fényességet adj. Elménkben ködöket ne hagyj, ki e világnak méze vagy.” Az ebédlőből hiányzik a nagy ovális asztal.
 A temetés a kertben történt, nagyapa méretezett rajzot készített a sír helyéről. A temetésen csonka család: apánk és bátyja hiányoznak, egyiküket az egyetemmel Németországba vezényelték, a másik fiú frissen végzett gépészmérnökként már katona. A Társ utca 6. alatti ház egy ideig óvta a mieinket, ott lakott nagymama és nagynénénk. Még egy bombatámadást is szerencsésen túléltek, de az értékek közül a tanti egyetemi indexét is széttépte a légnyomás; egy fotográfián a szuterénlakásból feljött házmester kapkod a levegőben repülő lapok után, nagynéném döbbenten nézi a jelenetet.
 1945 januárjában végül a ház maga is megsemmisült, nagymama szerint a háború utolsó bombája esett a Társ utca 6-ra. Túlélték, de az ő spanglis cipőjének oda lett a fele. Meg persze a remény, hogy az ország emelt fővel jöhet ki a világégésből. Egy képen nagyanyánk mosolyogva mutatja immár mindkét topánkát, de ismertük is jól, ezt hordta kosztümökhöz. Csinos fekete, pántján kis bőrrel bevont gomb. Úgy szerette ugyanis, hogy a páratlanná vált cipőt újra kiházasította: volt finom sevró a felsőhöz, sőt talpnak való is, mert felmenőinknél mindenből volt tartalék. A belvárosban pedig megvolt még a jó suszter; nem gyakran rendel valaki fél pár cipőt, de miért is ne? És megmenekült a pici porcelánbaba meg a kis üvegkancsók, amikről tudtuk, hogy nem csak a hajdani nagy szerviz kiegészítői, hanem egyben a világméretű hajótörés megfélemlített túlélői. De nagymama sose panaszkodott, pedig mire a pirinyó babát rejtekhelyéről elővette, már a Társ utca 11-ben talált menedéket, és nagyapa koholt vádak miatti bebörtönzése, majd halála is csak a mindennapi ima része lett.
 A Társ utca 11-ről talán fotó se kellene: beleégett a szívünkbe. Ami addig a család története volt, ott lett a mi történetünk is. A lakás korábban özv. Sárkány Jenőné nevén volt, aki nagymama rokonságához tartozott, a ház egy időben épülhetett a Társ utca 6-tal. Többen laktak benne, volt üvegháza a növények téli tárolására, vadregényes kertje diófával, rózsabokorral, tátikával, szellőrózsával és kokárdavirággal. Boldog délutánokkal, szeretettel, összetartozással. És ez utóbbi megvolt a Társ utca 7-ben is; itt és egy másik közeli villában Bezegh rokonok, arrébb a Hegyalja úton más családtagok éltek; a képeken tágas szobák, ebédlők, sok szép bútor, tárgy, köztük a türelemüveg, amit mindig megcsodáltunk. Múltunk darabkái.
 A Csend utca neve 1902-ben Hegyalja útra változott, de a csend még gyerekkorunkban is jellemezte, mert azokon a teleken, amikor mi ott szánkóztunk, elég volt a Társ utca alját felszórni. Ma a város egyik legforgalmasabb szakasza pont az, ahol a salak megállított minket. És valahol ott ért véget a gyerekkor is.

(Nővérem, Horváth Edina és unokatestvérünk, Horváth Ágnes kutatásai és gyerekkori emlékei alapján.)

Horváth Adrienne

Fotó: Fortepan/Lukács Zsolt

„Arabláncalábonnehééézvoooolt deszéttőrtebűszkénanép” szállt a dal a Kisköre téren át ki tudja merre a Mezőkövesd úti Általános Iskola (ma Szent II. János Pál Pápa Iskolaközpont) földszinti ének kabinetjéből 1972 tavaszán. „Neeem arabláááánc, a rablánc” süvítette Éva néni agyoncigarettázott baritonja, miközben ujjnyi vastag nádpálcájával a tanári asztalt csapkodta. „Fejezd be” kiabálta, mármint a beszélgetést „mert a fejeden folytatom” tudniillik a nádpálcás püfölést, amit addig a szegény tanári asztal volt kénytelen elviselni. Képek a falon: Kodály, Bartók, LGT - az első magyar supergroup. Hosszú haj, farmer. Kinek milyen. Trapper, „bőrerős” magyar termék. Nekem Levi’s-em volt, anyámmal vettük nyolcszáz forintért az Ecserin: piroscímkéset a háromezres tanári fizetéséből, amit ő is a Mezőkövesd úti iskolában keresett meg. Menő volt.
 A Lenin dal zengett a torkokból, G. Éva néni boldogan, önkívületi állapotban vezényelt, „feláldozta hű életét” mármint Lenin. Brrrrrrrrrrrrrr – a halottat is felébresztő csengő hangja vetett véget a Lenin dalnak.
 Gyorsan a padra véstem lakáskulccsal: P. Zs. szív, nyíl N. I. Aztán tíz perc szünet. Őrjöngés, foci. Mezőkövesd út 10. Szerettük. Kilián György Úttörőcsapat, világnézetem kohója. Kilián György kommunista forradalmár volt, az államrendőrség nyomozói elfogták, megkínozták, tejet öntöttek a tüdejére, meghalt. Ezt a folyosón lehetett olvasni a képe alatt. Rövid csekkolás a neten, nem: Kilián György nem így halt meg, a tejes az egy másik kommunista volt a falon, de már nem emlékszem, hogy ki.
 G. Bandi csapatvezető, párttitkár tanárom, később kollégám, bizonyos mértékig példaképem. Ja, igen, akkor én is kommunista vagyok. Igen az, sőt: liberálbolsevik, libernyák.
 De vissza 1972-be. Suli után néha moziztunk. Egy mozi volt Albertfalván, a Szigethy. Azt beszélték, régebben istálló volt, aztán lett mozivá alakítva. Utánjátszó mozi. Levegőtlen, kényelmetlen, de a mi mozink. Szotyi a zsebbe egy forintért, aztán Peter Sellers, Estély habfürdővel, nyerítve röhögés, szájtátott vágyakozás a „rothadó nyugat” életminősége után.
 Harminc évig vágytam egy olyan filmbéli medencés lakásra (hedonista libernyák). Amíg tartott a szotyi a zsebekben, addig nem lehetett a film szövegét érteni a napraforgó ropogástól. Az egész mozi szotyizott, a mozi mellett lakó néni árulta, meg tökmagot is, de azt két forintért. Illegálisan, de valahogy nem vitte el az ÁVH. Akkor már nem is volt. Csírázott a kapitalizmus. Ma a szotyizás állami szintre emelkedett. Népi hagyomány. Ha feliratos film volt, akkor nem volt zavaró a szotyi-háttérzaj, akkor „csak” olvasni kellett tudni. Ez sokaknak akkor is kihívást jelentett.
 A Szigethy mozi a Szabadság (ma Fehérvári) út bal oldalán volt a körtér felé állva. A körtér régen ötször messzebb volt, mint manapság. (Szubjektív idealizmus.)
 Az a sehová sem néző, katatón hatvanpluszos néni is a Szabadság úton lakott, de a jobb oldalon, egy földszintes házikóban. Minden nap ment valahová, mindig gyalog és mindig ugyanabban az időpontban. Néha láttam a villamosról: hol itt, hol ott a körtér felé vezető Fehérvári úton ment a városba.
 A néni szikár, de erős asszony volt, izmos vádlija, határozott, tempós járása volt. Majdnem ősz, egyenes hosszú haja valamikor szőke lehetett. Délutánra jött meg útjáról mindig ugyanakkor. Minden nap. Hétvégén is.
 Aztán Kaffkás lettem. Ez is a kerület még, de akkor messzi, másik városnak tűnt. Pedig csak tíz megálló a 47-essel, vagy a 43-assal. Vagy a 41-essel. Ez jó kis villamos volt, a hátsó kocsiján középen volt az ajtó, nem záródott magától, így fel lehetett rá ugrani, meg persze le is menetközben.
 Na, nézzük azt a tíz megállót, hátha nem is annyi, emlékszem-e még?
 1. A Fegyvernek utcaiak a Vegyész utcai megállóban szállnak fel, ez az első megálló, a Cérnagyárnál van, a gyár ma is megvan.
 2. Építész utcai megálló, Kispiac, Csercsics kocsma, geológiai szakközép, szolgáltató ház - egyik sincs már.
 3. Kitérő. Itt a villamos átmegy az út másik szélére. Akkor nem középen mentek a villamosok. Itt volt a női munkásszálló, ma Hotel Ventura.
 4. Andor utca, nemtudommilyen presszó, füst, műmárvány kerekasztal, piros műbőr székek támla nélkül. Verekedés, sűrű rendőri intézkedés, itt volt a női szálló (szűzgarázs) lakóinak randi helye. Ma Homasita autósbolt.
 5. Kimondhatatlan nevű udvar (Felten&Guilleaume udvar, ez egy régi bérház, valaha egy francia gyáros építtette dolgozói számára).
 6. Szakasits Árpád út (ma Etele út), Fehérvári út kereszteződés. Harangláb. Ma Boldog Meszlényi Zoltán tér két szörnyű beton műtárggyal, ami nem műalkotást jelent, hanem két gigantikus szellőzőlyukat.
 7. BHG, Beloiannisz Híradástechnikai Gyár, ma TIBEK és AH.
 8. FMH, Fővárosi Művelődési Ház. Kortörténeti emlék lehetne, de lebontották, pedig semmi baja nem volt.
 9. Schönherz Zoltán (ma Október huszonharmadika) út, piac, BEAC focipálya, majd a helyén a Skála áruház. Azóta a piac téliesítve lett, a Skála helyét az Allee vette át.
 10. Móricz Zsigmond körtér, a Gomba megvan, műemlék lett, a rengeteg változás ellenére a tér karaktere megmaradt.
 Fejből ment, elnézést kérek, ha valamire nem pontosan emlékszem. Lassan teltek az évek, nehéz volt nekem akkor, a szüleim válása megviselt, nem volt jó. Vártam, hogy felnőtt legyek, önálló. Végül az lettem. Libernyák. És szeretek élni. Hatvankét éve a kerületben. Újbudán.
 A katatón (pszichésen beteg) néni a fiát várta a Nyugati pályaudvaron, ahová 1945 óta minden nap elgyalogolt és vissza. A fiú soha nem jött meg a háborúból, a néni is eltűnt a hetvenes évek valamelyikében. Szegény, ma azt mondanák: elmentek neki otthonról. Gyagyás. Pedig csak szeretett, és reménykedett. Én is.

Huron600

Fotó: BKV Zrt.

Késői napló 1.
A Szent Imre Kollégium kertje, 1960-1963

A téli délutánok jutottak eszembe. Nem sokban különbözött egyik nap a másiktól. Hazarohantam az iskolából, levágtam a táskámat, és már futottam is a (Szent Imre) kollégium kertjébe szánkózni. Pontosabban: először a trafikba venni öt darab Rodope cigit, és csak utána a kertbe. Ez az épület a háború előtt is kollégium volt, szép nagy kertje elnyújtózott a Mányoki útig. Akkorra már egy kissé elvadult, beerdősödött, bebokrosodott, jó szánkópályák alakultak ki, és a bokrok között dohányozhattunk. Nyugodtan kibeszélhettük a tanárokat, köpködhettünk, és csúnyákat is mondhattunk. Senki nem koppintott a fejünkre.
 Legtöbbünk faszánkóval száguldozott (némelyiken még a háború is meglátszott), a menőbbek csőszánkóval robogtak. Jóval gyorsabban mentek, de a kanyarban hamarabb megtalálták a fákat is. Egyik osztálytársam ott törte el mindkét karját. Szépen be volt gipszelve, mindenki sajnálta, mi meg irigyeltük, nem kellett leckét írnia, a dolgozatokból kimaradt, szóval „arany” élete volt. Ahogy mi akkor gondoltuk.
 Most sétálok a Mányokin, jobb cigit szívok mint akkor, lenézek a kerítésen keresztül az egykori téli-grundra, és egy kicsit fáj a szívem. Senkit nem látok bent, el van zárva a külvilágtól. Gyerekhang-hiányom van. Kietlennek találom, pedig szép a kert. Csak nem látom, kinek.

Késői napló 2.
Schmidt-kert, kb. 1958-1963

Vele szemben a Schmidt-kert. Hatalmas telek a Gellért-hegy oldalában. Sokat jártunk oda. Titkok helye. Óriási terület őrizetlenül. Tökéletes hely a játékra. Számháború, rabló-pandúr, verekedés. A hatalmas bejárati kaput két ülő oroszlán őrizte. Elhanyagolt volt a kert, de ideális terep nekünk. Öreg, hatalmas fák, tönkrement úszómedence, télikert, elhagyatott, lepusztult villa. Egykor az átkos burzsujok lakhelye. Míg a proletár családok nélkülöztek, addig „ők” ilyen körülmények között lopták a napot. Azt a tanítók viszont elfelejtették hozzátenni (vagy nem is tudták), hogy ezt a hatalmas kertet a kiscelli birtokkal együtt a városra hagyományozták. Nyilván burzsuj irigységből.
 Aztán a hatvanas években jött a szikra: építeni kell. Elvitték az oroszlánokat. És épült egy őrült-modern, üveg-alumínium borzadály. Tíz kilométerről is virít rondaságában, hirdetve az ostobaságot, a kulturális alultápláltságot.

Késői napló 3.
Sziklakápolna, 1958-1971.

A Gellért-hegy mindig beleszólt az ifjúkorunkba.
 Éppen kitaposott utak, domboldalak, bedőlt kerítések, szétbombázott, kirabolt villák, mind lehetőség a felfedezésre. Csatangoltunk napestig, fociztunk, sziklákra másztunk. Szóval, bejártuk a környéket. Nem volt számunkra ismeretlen ösvény.
 A déli oldalon - szinte középkori érdekességként - az elhagyatott Sziklakápolna. Keleti oldalán kőpárkány, a sarokban kandeláber. Mi csak úgy emlegettük: a Ficak. Kellemes találkahely a kedvessel, a barátokkal, apró szerelmekre, világmegváltó beszélgetésekre, tiszta gondolatokra, tiszta ideákra.
 A párkányon üldögélve beláttuk egész Pestet, a hidakat, az egyetemet. A kitárult horizont képzeletindító volt, repítette a lelkünket.
 Emlékszem egy misére, amikor sokan már nem fértek be a kápolnába, és a tömeg a templom előtt imádkozott, énekelt.

Késői napló 5.
Jeges, 1957-től

Láttam még a jegest, amikor befordult a lovas kocsijával a Kruspér utcába. Ez állandó állomása volt. Mint a vonatnak. Szinte óramű pontossággal érkezett meg, minden szombat reggel. Hatalmas „Jeges, itt a jeges!” kurjantással adta hírül, hogy megjött. Akkori internet. Ez megnyugtatta a rá várakozókat; lehet venni húst (persze ahhoz először sorba kellett állni), nem lesz gond néhány napig. Az artikuláció is különleges volt. Minthogy a rikkancsokat is hanglejtésük tette egyénivé, a jegesek is egy külön hang-kasztot alkottak.
 Mikor az ember odaállt, hogy egy forintért vegyen két darabot: csákányával kiporciózta, ismerősként üdvözölve a méltóságos, nagyságos asszonyokat és az urakat. Megadta a módját.
 És láttam még a ló vontatta postakocsikat. Nagy fadoboz szépen zöldre festve, tetején hely a törékenyebb holmiknak, a bakon ült a postás, kezében ostor; aztán gyipaci!
 Ősszel a nagyapáméktól kaptunk almát, szőlőt fonott kosárban. A kocsi megállt a ház előtt, kipakolt, felhozta az emeletre, és már lehetett is enni a hazait. Persze előtte betekerte a féket, hogy el ne bandukoljon a lovacska.

Késői napló 6.
Gyuri bácsi, Bartók Béla út 27. szám alatti általános iskola, 1953-1960 között

Iskolába menet a Gárdonyi szobornál gyülekeztünk. Gyuri bácsi, a pedellus nyeles táblájával (mely szerintünk természetesen palacsintasütő volt) leállította a forgalmat, és szépen átkísért bennünket a másik oldalra. Otthoni intelmek egyike: aztán a Gyuri bácsinál menjél át az úttesten!
 Igen. Csiky utcán fel, Bartók Bélán tovább, majd a szobornál együtt a csoport. Amikor már nagyobbaknak képzeltük magunkat, csak nem fogadtunk szót: helyette átlósan a Csiky sarkától a Mészölyig mentünk át. (Mostanság ebben a forgalomban igazi nagy bravúr lenne, ha ezt valaki ép bőrrel meg is úszná.)
 De visszatérve Gyuri bácsira. Ő töltötte fel az osztályban a tintatartókat, téli időszakban a nagy, hengeres kályhákba ő öntötte be kívülről a szenet. Leszemetelt, söpört, mindenes volt. Az a fajta ember, akinek a hiánya azonnal feltűnt.

Késői napló 7.
A környékemről, 50-es évek vége, hatvanas évek első fele

A századforduló és az első világháború között alakult ki az én vidékem. Az Egyetem, a Rakpart, a Budafoki út, Bartók Béla út környéke, a Gellért-hegy.
 Erősen vallásos vidék.
 Emlékszem azokra az emberekre, akik kopott, fényes, háborút átvészelt ruhájukban mentek a Szent Imre kápolnába. Ezeknek az embereknek általában az árnyékos oldal jutott, de nem látszott rajtuk elégedetlenség. Eljött a vasárnap: elő a kefét, és a tizenéves öltöny megújult. Kart karba fonva elindult a család. Barátság, kalapemeléses üdvözlés. És ez nem volt üres forma: megsüvegelték a kamaszkorból éppen kinőttet is.
 Volt egy festékes kereskedés a Bartók Béla úton, aminek Izsák úr volt a vezetője. Tőle államosították el a boltot, de valakibe szorult egy kis józanság, otthagyta vezetőnek. A vasárnapi mise állandó résztvevőjeként a Szent Imre kápolnában vastag imakönyvét szorongatta, és hangosan és nagyon hamisan énekelt. Teljes tisztelettel bántak vele is: –Adjon Isten, Izsák úr!
 A kápolnában hosszú ideig ministránskodtam a barátaimmal. Tudtuk, aki odajár, az rendes ember. Persze később kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű, de akkor ez egy tájékozódási pontot jelentett, és így egyszerűbb is volt talán. Mint egy titkos dacszövetség. Börtönviselt papok miséztek. (Az is igaz, hogy kevesen úszhatták meg a dutyit, és ha volt ilyen, eleve gyanúba került.)
 A kápolnában láttam többször Papp Lacit is. Az ajtó mellett rögtön balra egy kis sarokrészen húzódott meg. És bizony száz forintot tett a perselybe akkor, amikor a húszas is nagy pénz volt!
 Galambos atyát még a Sziklakápolnából ismertem. Pálos rendbéli volt. Legnagyobb megdöbbenésemre egyszer felajánlotta az orosz tankönyv magyar átírását és fordítását. Meggyőződésem, hogy jobban tudott oroszul, mint az iskolai tanárnőm. Hol és miért tanult meg éppen oroszul? Vagy oroszul is?

Késői napló 16.
Húsvéti körmenet, 50-es évek vége, 60-as évek eleje

A húsvéti ünnepek nagyon emlékezetesek voltak. Kisebb koromban a szülőkkel mentem körmenetre. Felemelő eseménynek éreztem. És nem csak a Feltámadás miatt, hanem a sok ember együttléte, az éneklése, a hite volt lenyűgöző. Utólag visszagondolva szinte félelmetesnek tűnik. Hivatalból általában nehezen engedélyezték, utakat kellett lezárni, hogy „a hívő emberek békésen tudjanak ünnepelni hitük szerint”. Gondolom, legszívesebben jól elvertek volna minket, de kényszerből - kidomborítva a szocializmus emberségét - mégis engedélyezték ezeket.
 Egyik évben a Kruspér utcai kápolna körmenetére mentünk el. Kicsi kápolna volt, a miséken nem sokan gyűltek össze, de körmenetkor megtelt a környék! Lágymányosi utcán fel, Kende utcán keresztül, Bertalan Lajoson le a Budafoki útra és vissza a kápolnába. Amerre mentünk, sok lakás ablakában égett gyertya, az emberek kihajolva voltak együtt a tömeggel. Biztosan nem volt mindegyik vallásos, de a sok ember nem csak a hitet jelentette, hanem a dacos várakozást, a jobb idők eljövetelét. És ezzel hivatalból nem tudtak mit kezdeni. Sok ember így vállalt szolidaritást velünk.
 A nagy körmenet a Villányi úton volt, amit természetesen akkortájt még mindenki Szent Imre herceg útjának hívott. Ezzel sem vették tudomásul a változást. És a Nagyboldogasszony útja. Ott volt igazából tömeg, kilométer hosszan. Az emberek arcán mosoly és nyugalom látszott. Nem véletlenül féltek az elvtársak.

Tóth László

Fotó: Fortepan/Handa család

Régen, az 1960-as évek elején a Kiskunság közepén nagyanyámmal napfelkeltekor gyalogosan, mezítláb jártunk ki a szőlőbe dolgozni. A hosszú úton nagyanyám mesélt a régmúltról, a nagyvárosról, Pestről.
 Én tíz-tizenkét éves lehettem, még városban soha nem voltam. Pest meg olyan távoli volt, és amiről mesélt, az nekem tényleg mese volt.
 Az 1910-es években a nagy építkezések vonzották a vidéki fiatalokat. Nagyanyám is barátnőjével feljött Pestre. (Soha nem mondta, hogy Buda, Budapest, csak Pest.) Az építkezéseken malterhordó lányként dolgozott valahol a Gellért-hegy és Feneketlen-tó környékén. Hétvégén nem utaztak haza, drága volt a vonatjegy, járták a várost. Mesélt nekem az itt látottakról, az emeletes házakról, amelyeket építettek, mesélt a Dunáról, a nagy hegyről, Imre hercegről, Gellért püspökről, a Feneketlen-tóról, a Duna melletti nagy tóról, a Ferenc Jóska hídról. (Ferenc Jóska, így hívták, nem József). Látta az Országházat, a királyi várat, a hegyoldalon felmenő siklót.
 Úgy hozta a sorsa, hogy beajánlották egy nagy konyhára a Ferenc Jóska híd közelében, az egyetemre járó mérnök úrfiaknak épült, Imre hercegről elnevezett hatalmas ház konyhájára. Mindenes lányként dolgozott, nagyon jól érezte magát, és őt is szerették. Igaz, csak az oldalbejáratot használhatták, pedig hogy szeretett volna a lépcsős kapun bemenni. Az alagsorban volt a konyha, ők nem mehettek fel a lakrészek folyosójára. Mesélte, hogy párszor, amikor a mise volt, mégis felszöktek körbenézni. A konyhában voltak izgalmas dolgok, étellift a konyha és ebédlő között, hatalmas főzőedények, mosogatók, a falból kiálló csap, amiből folyt a víz, jeges szekrény, amibe nyáron is hozták a jeget, de honnan? Egy falusi lánynak sok-sok új dolog.
 A háború kitörésekor hazament, de a Pesten töltött időről annyi év távlatából is csodálattal mesélt.
 A hatvanas évek végén felvettek a Műszaki Egyetemre, első évben a Bercsényi utcai kollégiumban laktunk, másodikban költöztünk át a Bartók Béla útra a Vásárhelyi Pál Kollégiumba.
 És itt lassan összeállt a kép. Nagyanyám ebben az épületben volt konyhalány! Változott a helyzet. Megcserélődött. Én most bárhová bemehettem az épületben, kivéve a konyhát. Az alagsorban elmeséltem a konyha vezetőjének nagyanyám történetét. Ő körbevezetett, megmutogatta a konyhát, felismertem, beazonosítottam a mesékben hallottakat.
 Sajnos nagyanyám nem érhette meg, hogy vendégül láthassam a számára tiltott szobák egyikében.
 Egyetemistaként statikát tanultunk, megnéztük a Szabadság híd tartójában Ferenc József ezüst szegecsének helyét. A gyerekkori mesében ez ezüst szög volt, és még nem lopták el, de a lényegen nem változtatott: valamikor tényleg volt, és ezüst volt.
 Családommal több, mint negyven éve itt élünk Kelenföld és Albertfalva határán. Itt jártak a kerületben a fiaink óvodába, iskolába és egyetemre. Óvodásként még kivezényelték őket a Gellért-hegyre november 7-én.
 Végig asszisztáltam a 80-as évek elején a Feneketlen-tó tisztítását. Kiderült, hogy egyáltalán nem is feneketlen, sőt!
 A kerületben sétálva több helyen látom a munkánk eredményét. Tervező mérnökként részt vettem a Gellért tér és a Bartók Béla út egy szakaszának rendezési tervében. Amit megálmodtunk, annak egy része már megvalósult. Remélem, a többit is láthatom még.
 A metró tervezésében is dolgoztam: jártunk a Bocskai úti megállóban lent, amikor a fúrópajzs odaért, és nézegettük, próbáltuk beazonosítani a mozgólépcsők, lift helyét. Hallgattam előadást a vezető nélküli metró kocsikról. Akkor utópisztikus volt, ma ezzel utazunk.
 Sokszor eljátszadozom a gondolattal: nagyanyámmal sétálunk a Ferenc Jóska hídon, Gellért téren, Fehérvári úton, Átlós úton, azaz a mai nevükön, a Szabadság hídon, Gellért téren, Bartók Béla úton végig a Feneketlen-tóhoz. Mesélünk a száz évvel ezelőtti és a mai „Pestről”, Újbudáról.

Fonalas Etelka

Fotó: Fortepan/Székelyi Péter

Úgy hetente egy-két alkalommal kiülnek ide az alsó szomszédok a teraszra. Nevetgélnek, sztorizgatnak, talán még pletykálkodnak is. Arcukat sose láttam, nevüket nem tudom, csak szobám kitárt ablaka közvetít valamennyit a kedélyes talk show-ból hétről hétre.
 Ahogy hallgatom itt ezt a békés lassúságot és életteli jókedvet, én se kívánok sokkal többet „felnőtt koromra” – csak egy fröccsel és barátokkal feltöltött kertvárosi teraszon őszinte, röhögős beszélgetéseket. Meg talán egy naiv, titkos szomszédot, aki a mi mélyen egyszerű idillünkről majd álmodozni lesz képes.

Ábrahám Klaudia

Ezt édesanyámtól hallottam, és elsősorban a vallásos zenére értette. Én azonban hozzáfűzök egy saját emléket. Egy Mozart gyermekkorában játszódó filmben, Mozart zenéje közben az egyik szereplő felsóhajt: „Valóban, Isten láthatatlan, de a zenében hallható!”.
 E gondolattól vezérelve elmesélem, hogy az én emlékeim szerint hogyan épült meg albertfalvi templomunkban az orgona, a hangszerek királynője.
 Ha belépünk, előttünk a templomtér, a fejünk feletti rész pedig a kórus. Ez az ének „vezérlésének” helye ma is, amikor onnan szól az orgona. Sajnos nem volt mindig orgonánk. Kezdetben egy harmónium szolgáltatta a zenei aláfestést, és a jó hangú hívek – elsősorban az énekkar tagjai – tartózkodtak ott. Sőt, volt időszak, amikor a kórusra csak az énekkar tagjai mehettek fel.
 A kórusra vezető lépcső oldalán kis kerek üvegablak Szent Cecíliát, az egyházi zene védőszentjét ábrázolja. A kanyarban az ablak bevilágította Babits Mihály versidézetét:
„Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”
 Sajnos ma már nincs ott ez az idézet.
 Ha tovább lépünk, az orgona szekrénye, a sípok és a játékasztal tűnik elénk, de ez nem volt eleinte így.
 A templom első másfél évtizedében (a szentelés 1941. október 5-én volt) csak harmónium mellett énekelhettek a hívek, bár 1946-ban a sima harmóniumot orgonaharmóniumra cserélték. Az első évek a háború alatt teltek, és alighogy magához tért az ország, jött a fordulat éve, azaz jött a kommunista hatalomátvétel. Nem volt gazdag az egyházközség, a hívek sem, így orgona beszerzése nem jöhetett szóba.
 Amikor 1955-ben Ormai Gusztáv atya lett a plébános, elhatározta az orgona megépítését. 1956 tavaszán meghirdette a gyűjtést az orgonára. Emlékezetes koncert volt a templomban a máriaremetei templom kórusával (Werner Alajos atya vezette), és híres, népszerű operaénekesek részvételével. Itt volt Simándy József, Littasy György, Tiszai Magda, Szecsődy Irén. A hangversenynek én is tevékeny részese voltam: a pótszékeket hordtuk le bátyámmal a toronyból, majd a végén visszavittük.
 A hangverseny után kezdődött meg a gyűjtés. Az nyilvánvaló volt, hogy csak magunkra számíthattunk, sem az egyházmegyétől, sem világi hatalomtól nem várhattunk anyagi segítséget.
 Önkéntesek kis füzetkével járták a házakat, és gyűjtötték a felajánlásokat. Egy síp ára 200 forint volt, amit akár nyolc-tíz hónapos részletben is ki lehetett fizetni. Bátyám akkor tizenhét éves volt, ő is boldogan vett részt a felajánlások rögzítésében. Nagy volt a lelkesedés, és bizony nemcsak a templomba járók voltak adományozók. Sőt, ismertünk kifejezetten vallástalan (párttag!) személyeket, akik szintén „vásároltak” sípokat. (Talán az őszi események előszele már érződött!) Az volt az ígéret, hogy az adományozó nevét belevésik a sípba, de ez nem valósult meg, állítólag minőségileg kivitelezhetetlen volt.
 Az orgonát Gergely Ferenc tervezte, és Gonda Nándor orgonaépítő mester győri cége építette (első kiépítésében tizenhét regiszterrel és két manuállal).
 1958 búcsúján (szeptember 29.) szentelte fel az orgonát Shvoy Lajos püspök atya. A szentmisén a máriaremetei és a mi templomunk énekkara együtt énekelt. Utána ünnepi koncert volt. Gergely Ferenc szólaltatta meg az orgonát, Simándy József és Tiszai Magda énekelt.
 1974 tavaszára tovább épült az orgona, véglegesen 1985-ben készült el.
 A teljes kiépítésű hangszert 1985. november 9-én áldotta meg Szakos Gyula püspök atya. Az ünnepi koncertet Gergely Ferenc és Kistétényi Melinda orgonaművészek szolgáltatták.
 Meggyőződhettünk, és azóta is sokszor megállapíthatjuk, hogy az orgona a hangszerek királynője. Templomunk akusztikája is nagyszerű, többször is készítettek komolyzenei felvételt benne.
 Az orgona szekrénye az eredetihez képest egyszer változott: a szószékről az 1969-es átépítés során lekerült Szentlélek szimbólumot (kitárt szárnyú galamb), amit eredetileg a templomtervező Kismarty Lechner Jenő ajándékozott nekünk, az előlapra szerelték fel.
 Ne feledjük: aki énekel…

Madaras Gábor