Az 1956-os év januárban egy földrengéssel indult, aztán jött a jeges árvíz. Feszült légkörben megérkezett október.
 Kedd volt, és mi délutánosak voltunk az iskolában. Palócz tanár úré volt az utolsó óra, földrajz volt vagy biológia. Egyszer csak megindult hangon azt mondta, hogy fontos dolgok történnek: „Bátor fiatalok vonulnak az utcán, hogy nektek jobb legyen.” Előbb fejezte be az órát, és mi hazamehettünk. Amikor hazaértem, meglepődve tapasztaltam, hogy István nagypapa nálunk van, hiszen hétköznap - főleg így a koraesti időben - nem szokott átjönni hozzánk. Észleltem, hogy izgatottan beszélgetnek apuval és Péterrel, de ha közelebb mentem, elhallgattak. Elővettem többször bevált trükkömet: bevonultam a mellékhelyiségbe, és onnan hallgatóztam. A trükk bevált, mert a következőket hallottam nagypapától:
„E hant alatt fekszik nagy Rajk László,
Akit megfojtott a vörös zászló.
Akkor lesz e hazán békesség és áldás,
Ha mellette fekszik majd Rákosi Mátyás.”
 Akkor megbukott a kommunizmus, mondta apu, és ez már számomra is érthető volt.
 Aztán újabb jó hír érkezett: egyelőre nincs tanítás, bezárták az iskolákat.
 A következő napokból csak felvillanásokra emlékszem, és azokra sem időrendben.
 Egyik délben bemondta a rádió: „Honfitársaim, magyarok! Lobogózzátok fel házaitokat, mert lemondott Gerő Ernő!” Az emberek ekkortól gyakorta kirakták a rádiót az ablakba, hogy mindenki hallja a híreket. Naponta többször is felhangzott Beethoven Egmont nyitánya, ami szememben azóta is jelképe a forradalomnak.
 Borzalmas hír érkezett: Tandari Tamás diáktársunkat halálos lövés érte a Körtéren.
 Egy ismert, magas beosztású kommunista párttag házaspár bezárkózott a lakásukba, mert féltek az esetleges megtorlástól. (Albertfalván ilyen nem fordult elő!) Rokonuk – egy ávós őrnagy – akarta őket kimenteni, de ők véletlenül lelőtték. Ez a hír terjengett, de mivel a szereplők közül a forradalom alatt mindenki eltűnt, és soha senki nem került elő, a valóságot igazából nem tudjuk.
 Esténként nem kellett pizsamára vetkőzni, melegítőben is alhattunk, ez jó volt!
 Mindenszentekkor, bár hétköznap volt, a nagymisét a sekrestyés mondta. Rauch László sekrestyés ugyanis pálos szerzetes pap volt, csak a Rákosi-korban eltiltották hivatásától. László atya a forradalom bukása után emigrált.
 Szüleim sehova sem engedtek, legfeljebb a szomszéd utcákban sétálhattam egy-két osztálytársammal beszélgetve. Bátyámmal töltöttük hasznosan az időt: gombfociztunk, kártyáztunk, zenét hallgattunk, olvastunk. Tanulni nem tanultunk.
 Amit most leírok, arra nincs magyarázat, de így történt. Szombat (november 3.) estefelé a konyhában vacsoráztunk, amikor anyukám csendre intett mindenkit: „Halljátok ezt a motorzúgást?” Nem hallottuk. Néhány perc múlva újra megkérdezte, de mi akkor sem hallottunk semmit. „Pedig jól lehet hallani” - mondta. „És mi az?” - kérdezte bátyám. „Vonulnak az orosz tankok Fehérvárról Pest felé.” Megállapítottuk valamennyien, hogy édesanyám képzelődik. Este még meghallgattuk a hercegprímás úr beszédét, aminek tartalmát később csúnyán elferdítették, aztán lefeküdtünk.
 Másnap reggel kiderült, hogy anyukám nem képzelődött, legfeljebb Fehérvárt tévesztette el.
 Most már napokig lehetett hallani a fegyverek ropogását. Este Péterrel a padlásról néztük, hogy a felvillanó golyókkal lövik a Citadellát.
 Egy reggel a Fehérvári (akkor Szabadság) úton álltunk sorba kenyérért, amikor egy páncélozott autó jött a Körtér felől, rajta szovjet katonák és egy gépfegyver. Amikor a katonák meglátták a sort, egyikük a fegyver mögé lépett, és ráfogva a tömegre meglengette. Az emberek ijedten szétszaladtak, én viszont (mit tudtam én, mi történt) gyorsan előre mentem a sor elejére. A katonák jót röhögtek, és továbbálltak, eszük ágában sem volt belénk lőni. Az emberek is visszatértek a sorba, nagyjából visszaállítva az eredeti sorrendet, de nekem azt mondták: „Öcsi maradj csak ott, ahol vagy.” Így gyorsan sorra kerültem volna, de éppen elfogyott a kenyér, és várni kellett húsz-huszonöt percet a következő sütésre. Kijött az egyik péksegéd, és odaszólt nekem: „Öcsi, gyere be, itt melegebb van.” Benn nemcsak melegebb volt, hanem végignézhettem, hogyan készül a kenyér. Hogyan teszik a tésztát a teknőbe, aztán a péklapátra, és csúsztatják a kemencébe. Időnként kihúzzák a még sülő kenyeret, és valamivel kenegetik, aztán vissza a kemencébe. Mivel mindig akadt olyan deformált kenyér, ami valami miatt nem adható el, azt helyben meg lehetett enni. Én is kaptam egy darabot. Ennek ízét és a sülő kenyér csodálatos illatát több mint hatvan év távlatából sem feledem.
 Egyik délután a vasútállomásról néztük, hogyan lőtték a szovjet ágyúk a még ellenálló Csepelt. A Duna túlsó partján állt egy hatalmas olajtartály, amelyet eltaláltak az ágyúgolyók, és kigyulladt. Napokig égett, fekete füsttelt és korommal borított be még minket is Albertfalván. Ha lementünk a Duna-partra, ezen az oldalon is éreztük az égő tartály melegét.
 November közepén megkezdődött a tanítás az iskolában. Három dolog változott: nem volt orosz nyelvtanítás, nem működött úttörőcsapat, és minden osztálytársam, még a karhatalmi apukák gyerekei is, jártak hittanra Guszti atyához az iskolában.
 Elmúlt a nyár, jött az új tanév és vele három változás: újra kötelező volt az orosz, működött az úttörő mozgalom, és az osztályból már csak hárman (Labundy Tipsi, Balogh Guszti és jómagam) jártunk hittanra. Még annyit, hogy mi hármunkat a hittan miatt kizártak az úttörők közül.

Madaras Gábor

Strandra jártunk, fociztunk és fejeltünk, de a minőségi sportot a „bunyó” és a foci jelentette.
 Akkoriban Albertfalván nagyon népszerű volt a boksz (ökölvívás), hiszen az EMAG-nak első osztályú (NB1) csapata volt. (Az Első Magyar Gazdasági Gépgyár akkoriban cséplőgépeket gyártott, amelyek gyakran próbaútjaikat a mi utcáinkon rótták). Valahol az EMAG pálya mellett, ott, ahol ma a „Gödör” van, egy teremben folytak a meccsek. Oda osztálytársaim lecsábítottak egy csapatbajnokira. A Payer névre emlékszem, mert ilyen néven több testvér is bunyózott az EMAG-ban. Ha jól emlékszem, Payer Öcsi egyszer-kétszer tagja is volt a magyar válogatott csapatnak. Ez azért nem volt akármi, hiszen abban a válogatottban szerepelt egy bizonyos Papp László nevezetű úr, aki a XX. század egyik legnagyobb magyar sportolója volt.
 Szóval ott ültem a második sorban, és elkezdődött a csapatmeccs. Már az első összecsapáson feltűnt a versenyzőkön, hogy a szájukban mindenféle ronda színű valamit láttam. „Amatőrként” nem tudtam, hogy ez a fogvédő, de valamiért nagyon visszataszítónak érzékeltem. Nemsokára az egyik bunyósnak felszakadt a szemöldöke, a vér elmaszatolódott az arcán, a kesztyűn, a mezen. Szóval a második összecsapás után szép angolosan leléptem. (Akkoriban egy csapatmérkőzés, súlycsoportoktól függően nyolc-tíz összecsapásból állt.) Azóta sem láttam élőben bokszmeccset.
 Ezt a sportágat azóta sem kedvelem. Csak akkor ülök le a tévé elé, ha kifejezetten magyar érdekeltség van valamilyen komoly nemzetközi eseményen, de a profi bunyó magyar vonatkozásait kihagyom.
 A másik minőségi sport természetesen a labdarúgás volt. Albertfalvának három első osztályú (budapesti területi bajnokság) csapata volt: a Lóden (ezt a hetvenes években az ÉPGÉP váltotta), az Emag és a Vasas Kábel. Mindegyik meccsére kijárogattunk. A Lódenben játszott egy későbbi ismert első osztályú játékos, Kertész Tamás (Kinizsi, FTC, Debrecen), aki 1955-ben kétszer a nagyválogatottban együtt játszott Kocsissal és Puskással. A Lóden kapusa évekig Tóth Károly volt, aki arról nevezetes, hogy az unokabátyám volt, és ma is az. Öccse, Tibi (ő is unokabátyó) szintén játszott a Lódenben, de ő többre volt hivatott. Végül a BVSC-ig (NB2) jutott, ígéretes karrierje azonban különböző okokból sajnos félbeszakadt. A Kábelben szerepelt bátyám néhány osztálytársa is. E csapat legismertebb játékosa Lévai István volt, aki a hatvanas években a Honvéd első csapatában is szerepelt.
 Egy alkalommal a Kábel pályán edzőmérkőzést játszott a magyar utánpótlás válogatott Zalka András vezetésével, aki akkor a TF egyik vezető tanára volt. A meccs érdekessége az volt, hogy a válogatott csapat kapusa, az akkor éppen sokadik (politikai okból történő) eltiltását töltő Grosics Gyula volt, a „fekete párduc”. Személyesen is láttam ezt a meccset.
 A kertvárosi pályák fontos „tartozéka” volt Virág bácsi. Ő árulta ugyanis a mérkőzéshez nélkülözhetetlen szotyit és tökmagot. Állítólag a kis öreg korábban hivatásos játékos volt. Itt annyira beleélte magát a játékba, hogy szinte együtt futott, rúgott a játékosokkal. Egy-egy beadásnál szinte helyezkedett a labdára. Élmény volt figyelni őt játék közben. Aztán ha a labda a játékon kívülre került, felhangzott: „Itt a mandulaízű csemege tökmag!” Ötven fillér volt egy pohár szotyi, egy forint a tökmag, amit nem zacskóztak, hanem a delikvens zsebébe kellett üríteni.
 A helyi focinak még családi vonatkozása is volt. Nagymama meglepődve közölte: „Képzeljétek, újabban a papa (István nagypapa) futballmeccsre jár. Azelőtt nem érdekelte, most meg ha lehet, rögtön megy a meccsre.” Mi gyerekek rögtön átláttunk a szitán. Nagypapa asztmás volt, ezért tilos volt neki a cigi. Márpedig ő nagy dohányos volt. Otthon nagymama határozottsága megakadályozta, hogy az öreg rágyújtson. De nagymama utálta a focit, a meccsre nem ment. Így nagypapa meccsre járt, és félidőnként elszívott egy Kossuthot. Nagymama erre nem jött rá, mi pedig cinkosan hallgattunk. (Nagypapa egészségén az az egy-két cigi igazából már nem rontott.)
 Volt kispályás kézilabda is, de erre igazán nem emlékszem. (Akkoriban a nagypályás kézilabda volt az ismertebb még nemzetközi szinten is.) A suliban én is kézilabdáztam drága Arday Bandi bácsi irányításával. Egyszer az iskolaválogatottal egy tornán részt vettünk az Úttörő Stadionban (Margitsziget), ahol a csapat kapusa voltam. Talán egy meccset nyertünk is, de kisebb sérülést szenvedtem, de azért végig védtem. Utána rögtön játszott a focicsapat, Végh Bandi hívott is védeni, de azt már nem vállaltam.
 A sport igazán csak a gimnáziumi évektől kezdett érdekelni, de ez már „egy másik történet”.

Madaras Gábor

1949 szeptemberében költöztünk a Jókai u 17. (ma Vegyész utca 24.) szám alá a mai Albertfalvi Közösségi Ház egyik lakásából. Anyai nagyszüleimmel összeköltözve hatan voltunk ebben a három és félszobás lakásban.
 Amikor 1950-ben Albertfalvát Budapesthez csatolták, a kertváros házait, amelyek addig az Országos Társadalombiztosítási Intézet tulajdonát képező bérlakások voltak, államosították. Innen kezdve a kerületi tanács megfelelő osztálya jelölte ki a lakókat. Ekkor született az akkori rendszer egyik legtorzabb szabályozása: a társbérleti rendszer, amely az egyén magánéletébe avatkozott bele durván.
 Ennek az volt a lényege, hogy az általános lakáshiány enyhítésére az állami tulajdonú lakásoknál kvótákat alakítottak valamilyen szisztéma szerint: fő/szoba vagy fő/négyzetméter alapon. Így történhetett meg, hogy vadidegen embereket költöztettek össze egy lakásba akaratuk ellenére.
 Ez történt apai nagyszüleimmel is. Ők 1929-ben költöztek a Bercsényi utcából Albertfalvára (Jókai utca 37., ma Vegyész utca 42.) két fiúkkal és nagymama fogyatékos testvérével. A fiúk megházasodtak és elköltöztek családjukkal, a testvér meghalt, így nagyszüleim ketten maradtak a három és fél szobás lakásban. Mivel a kvótának nem feleltek meg, beköltöztettek hozzájuk egy három fős családot (házaspár + kisfiú) és egy özvegyasszonyt a lányával. A szobákban a lakók ugyan elkülönültek, de a konyha, a fürdőszoba és a mellékhelyiség közös használatú volt. Ezt a nehéz helyzetet csak az enyhítette, hogy a társbérlők nagyon rendes emberek voltak. Az özvegyasszony a lányával a hatvanas évek elején elköltözött, de a társbérlet csak nagyszüleim halálával szűnt meg.
 Mi megúsztuk, mert a hat fő elegendő volt ahhoz, hogy ne alakuljon társbérlet. A lakás egy emeletes volt, belső lépcsővel. Két szoba, konyha, veranda és mellékhelyiség a földszinten, másfél szoba és fürdőszoba az emeleten. Két zárt kert tartozott a lakáshoz, egy kisebb az utcafronton és egy nagyobb hátul. Az előkert inkább a virágoskert volt, a hátsó részben konyhakert. Ott néhány kisebb gyümölcsfa is volt: szilva, kajszibarack, alma.
 A tavaszi, nyári szabadidők és persze a „paraszti” munkák helye a kert volt. A kis konyhakertben nekem csak apróbb feladataim voltak. A kerti asztalnál ebédeltünk, vacsoráztunk, olvasgattunk, és mi gyerekek olykor ott tanultunk, leckét írtunk. Az estéket is a kertben töltöttük. Egyszerű kis villanykörte világánál beszélgettünk, olvasgattunk, társasoztunk, kártyáztunk. A családi és baráti összejövetelek helyszíne is a kert volt. Milyen más volt akkor a környezet. Ma csak szúnyog meg légy rohamoz meg, ha kiülsz a teraszra. Akkor is voltak bogarak, de milyenek: volt szarvasbogár, orrszarvú bogár, színpompás lepkék, szitakötők. Májusban cserebogár zúgott, és néha talán denevér is megfordult a kertben. Persze sok-sok pók is volt, ők „gyérítették” a legyeket meg a szúnyogokat. A legyek sokaságának a Duna-part közelében működő sertéstelep szolgált magyarázatul.
 (A telep a temetővel szemben volt a Duna-part felé. Nem volt olyan nagy, mint a nagytétényi, és az iskolából évente egyszer meg kellett látogatnunk! A legyek mennyisége még nálunk is ettől függött, mert mikor az ötvenes évek végén megszűnt a telep, a legyek száma is jelentősen visszaesett.)
 Ezért talán nem is meglepő, hogy Péter bátyámmal gyakran „etettük” a pókokat legyekkel. Meg a szitakötők! Nagypapa azt mondta, hogy a szitakötőt úgy lehet megfogni, ha sót szórok a farkára. Megpróbáltam, de nem sikerült. Persze nincs is farka!
 A verandára legalább tíz éven át mindig betelepült egy fecskepár. Egy idő után megszoktak minket, ha alattuk elmentünk, nem repültek el. Érdekes volt látni, ahogy a fiókák gyarapodnak, repülni tanulnak és felnőnek.
 Aztán ahogy városiasodtunk, úgy tűntek el a rovarok, és ma már egy fecskét sem lehet látni sehol. De maradtak a szúnyogok meg a legyek.
 Az ősz és a tél már másképp „működött”. A kert akkor már hideg volt, így a szabadidők eltöltése és a tanulás áttevődött a lakásba, a melegebb világba. A délutánt és kora estét általában a konyhában töltöttük, ahol még érződött a délelőtti ebéd készítéséhez használt tűzhely (sparhelt) melege. Ilyenkor sokszor üldögéltünk egy petrofor mellett. Nálunk ezt flamblőnek hívták. Ez egy petróleummal működő melegítő- s főzőeszköz: alul egy fémből készült tartály volt, abba kellett beleönteni a petróleumot. Működése nagyon egyszerű volt, a hagyományos kanócos petróleumlámpa elvét használta, csak nagyobb, 120 mm széles kanócokat találhattunk benne. Ezeket külön szabályzógombbal lehetett állítani. Az égőtér oldalában egy „Mária üvegből” készült ablak volt, ami szépen bevilágította az egész konyhát. Persze olvasni azért nem lehetett mellette, de hangulatvilágításnak megfelelt. A villanyt nem gyújtottuk meg ilyenkor, mert sokszor takarékos államunk napi két-három órára kikapcsolta az áramot. A petrofor teteje egy főzőlap (rács) volt, amin bizony egyszerű ételeket is el lehetett készíteni, vagy az ebédmaradékot felmelegíteni vacsorára.
 Aztán bementünk a szobába, és gyertyát vagy petróleumlámpát (amiről az Omega énekel) gyújtottunk. Ha pedig vége lett az áramszünetnek, már visszatért a normál élet. Télen ilyenkor már a kályha is átmelegítette a szobákat. Lehetett olvasni, tanulni, leckét írni, kártyázni és rádiót hallgatni.
 Az ötvenes években a rádióban esténként sokszor volt zenei műsor: főleg opera, operett és koncertközvetítés. Talán ebből az időből származik az operához való vonzódásom, hiszen kisgyerekként is nagyon kedveltem Verdi muzsikáját. Akkor jobban ismertem Benjamino Gigli és Enrico Caruso nevét, mint mondjuk az aranycsapat tagjaiét. Gyakran hallgattuk az akkori kívánságműsort, a Szív küldi szívnek szívesen-t, amiben a hallgatók egymásnak a jókívánságok mellett zenés műsorszámokat küldtek. Voltak kabaréműsorok is: Jót nevettünk és Tarka-barka címen. Ezekben vidám jelenetek hangzottak el Kellér Dezsőtől, Darvas Szilárdtól, Tabi Lászlótól, hogy csak néhány nevet említsek, akikre emlékszem.
 Az élelmiszer hűtését, mivel nem volt frizsider, jégszekrénnyel oldottuk meg. Ez egy fából készült alkotmány volt, amelyben volt egy betétrész horganylemezből. Annak egyik részébe kellett a jeget berakni, a másik részbe került az élelmiszer. A jeget naponta kellett cserélni, amit házhoz hozott a „jeges”.
 Látható, hogy televízió, hűtőszekrény, központi fűtés, számítógép és okos telefon nélkül is lehetett élni. Nagyon jól!?

Madaras Gábor

Buda főutcájának mészáros mestere, Barta Henrik és felesége 1928-ban megvettek férjezett lányuk nevére az éppen elkészült kelenföldi evangélikus templom közelében egy telket. Vejükkel, aki hat év szibériai hadifogságból hihetetlen szerencsével, de még több önfegyelem árán megmenekült, és a Pesti Kereskedelmi Bank pénztárát vezette, s ezáltal kedvező hitelhez juthatott, azonnal hozzákezdtek az építkezéshez. Bár az 1929-es tél – az évszázad legkeményebb tele Magyarországon – hátráltatta a munkálatokat, de a háromszintes családi ház mégis időre elkészült. A felső emeleten laktak az öregek az egyetlen erkélyes szobában, ott volt a konyha is. A középső szinten élt a fiatal házaspár a cseperedő fiúgyerekükkel. Takarékosan éltek, a családfő a villamos árát is megspórolva gyalog járt munkahelyére, a Lánchíd pesti hídfőjéhez. Nem volt mese, tizenöt év alatt vissza kellett fizetni a bankkölcsönt. A gyereknek el kellett hordania a festőművésznek készülő unokabátyja viseltes nadrágjait, de a művészetet a szűkös anyagiak mellett is pártolni és támogatni illett akkoriban egy polgári családban. Így aztán a később reklámgrafikusként nagy névre szert tevő fiatalember hálából meg is örökítette a két családfőt. Portréik ma is ott függnek a nagyszobában. A kertszinten kialakított kétszobás lakásban bérlők laktak, akik havi lakbérükkel döntően hozzájárultak a kölcsön törlesztéséhez.
 A feltöltött terület sajátságaiból adódóan a kert alacsonyabban fekszik, mint a kapubejárat, az utcafrontról csak a ház középső emelete látszik, no meg a pinceablakok a járda szintjében. Az utcafronton három szuterén pincehelyiséget alakítottak ki az akkoriban szokásos fának, szénnek és a mosásnak. Ezek a mai napig rácsos ablakkal tekintenek az utcaszintre.
 Nagyapám a házépítésre fölvett jelzáloghitel utolsó részletét 1944 novemberében fizette vissza. Akkor már Budapest határában állt a front, és a szovjet hadsereg jó ideig a háromutcányira lévő vasúti töltés déli oldalán vetette meg a lábát, s lövegeivel hetekig tüzelt a városra, így a környező területekre is. A ház kerti oldala még évtizedekig tanúskodott a rengeteg becsapódásról. Egy építkezésnél a szomszédban még a hatvanas évek végén is találtak fel nem robbant aknákat. Az emberek az ostrom hónapjaiban a bombázások, a Sztálin orgonák, meg az aknavetők elől a pincében kerestek menedéket. 1945 januárjában már nem működött a vízellátás sem, vödörrel kellett hordani az ivóvizet. Nagyapám, aki Szibéria óta kevésszavú, félelmet nem ismerő emberré vált, két vödörrel a kezében indult el, s amikor kilépett a ház kapuján, felrobbant mellette egy becsapódó repeszgránát. Ami az oroszoknak az első világháborúban a harctéren, vagy a hatéves krasznojarszki sanyargatás idején nem sikerült, az sikerült a saját otthonában: nagyapám civilként vált az újabb háború áldozatává. Azonnal meghalt. Mivel az ostrom alatt a temetők is elérhetetlenek voltak, így a pince lakói – köztük egy nagyapám által ugyan gyávasága miatt megmosolygott, de mégis elbújtatott rokon katonaszökevény – ásták ki a sírgödröt az előkertben, a gránátoktól valamelyest védett északi oldalon. Így vált nagyapám imádott kertje a saját temetőjévé három évre.
 Az életem első, máig bennem élő emlékképe is ehhez a házhoz és újabb fegyverzajhoz fűződik. 1956. november elején majdnem három éves voltam. Annyira emlékszem, hogy anyám karján ültem, s azt éreztem, hogy nagyon fél. Az ilyesmit egy kisgyerek pontosan megérzi. A háború után betelepítettekkel túlzsúfolt ház pincéjében húztuk meg magunkat tizenhárman. Ha nem volt erős a csatazaj, akkor fölmentünk a lakásba, ahol hármunknak egy szoba jutott. Kapudöngetésre lettünk figyelmesek, apám lement a lépcsőn, a kapu előtt két szovjet katona állt kalasnyikovokkal, nem valami barátságos arckifejezéssel. Apám csak keveset beszélt oroszul, anyám engem közben erősen magához szorított, a katonák pedig sietve lecsörtettek a pincébe, ahol megrettent felnőtteket és két további kisgyereket találtak. A nyitott kapun keresztül láttam, hogy egy nagy sötét szörnyeteg áll a ház előtt. Egy tank volt, csövét a házra irányította. A katonák hamarosan visszajöttek a pincéből, ott valaki tudott oroszul. Mostanában derült csak ki, hogy apám gondossága és a Fehérvári úti hősies ellenállás együttes eredménye hozott minket és a házat életveszélyes helyzetbe. Mivel a Váli utcai iskolánál a pesti srácok megakasztották a páncélos behatolást, így ezek elkanyarodtak, és így jutottak be a Károli Gáspár térre. A katonák pedig meglátták, hogy a házunk pinceablakai homokzsákokkal voltak kitömve, joggal hihették, hogy lövészállást rejtegetünk. Nem rejtegettünk semmit, apám az embereket igyekezett védeni. Szerencsére a katonák hamar elmentek, a tank pedig lassan elfordult, és iszonyatos zajjal továbbhaladt.
 Valamikor édesanyám megmutatta nekem azt a helyet a Móricz Zsigmond körtéren, ahol 1956-ig az a gyönyörű bérház állt, amiben leány korában lakott. Azt a házat a szovjet páncélosok rommá lőtték, a lakásnak pedig írmagja sem maradt.

Dr. Martin Andrea

Fotó: Fortepan/Szepesfalvy Gábor

Hatvanhét éves vagyok, egész életemben a XI. kerületben éltem, öt helyszínen. Szeretek itt élni, bármilyen nehéz nap vagy utazás után hazavergődöm, felnézek a Szabadság-szoborra, és éneklem magamban a Presser számot: „Itthon vagyok végre, itthon nézek az égre…”
 Egy negyvenkét éves szerelem történetét szeretném megosztani.
 Kislánykoromban a Garami Ernő téren laktam a mai Irinyi József utca helyén, ő pedig a Budafoki út 81-ben, ami Lágymányos első kő épülete volt. Gyermekkorunkat együtt töltöttük, együtt jártunk a Lágyi-tóhoz, a Gellért-hegyre, a Schmidt-kertbe, ami helyén ma az Államigazgatási Főiskola van.
 Sok időt töltöttünk a Kopaszi-gáton barátainkkal, a zöld hévvel kiutaztunk a Móricz Zsigmond körtérről Nagytéténybe. Egyesek szerint a hév körforgalma miatt épült a körtér kör alakúra. Sokat jártunk kártyázni a Felten házba a Fehérvári út 133-ba, ami az 1800-as években épült a Kondorosi Fonó dolgozói számára. 1962-ben már a Baranyai téren laktam, és mindketten a Baranyai téri általános iskolába jártunk. Először fiú és leányiskola volt, de mi már a koedukáltba jártunk, én az öt évvel idősebb bátyjával voltam egy korosztály. Együtt jártunk szánkózni a Baranyi utca végén egy romos kastélyba, ahol később a három szalagház épült.
 Nagyon kedveltük egymást, ami lassan szerelemmé alakult. Ő tizenöt éves volt, én pedig csaknem húsz. Ez akkor komoly korkülönbségnek számított, ráadásul én már akkor menyasszony voltam.
 1971-ben harmadmagammal megalakítottuk a Lágymányosi Ifjúsági Klubot a Kőrösy József utcában, ami LIC néven futott. Az ORI által szerződtetett együtteseket hívtunk meg, a Sztár és Gesarol együttest. Egy szép nyári szombat este egymásba botlottunk, elsodort minket a hangulat, és az első csók után rájöttünk, hogy szeretjük egymást, majd együtt töltöttük az egész éjszakát. Reggel aztán jött a rideg valóság, menekültem haza, mint Hamupipőke a cipőit elhagyván...
 Ezt a titkot megőriztük negyvenkét évig. Férjhez mentem, ő megnősült, és külföldön éltek. Sokáig nem hallottam róla, mindenki élte a saját életét. Azonban sokat gondoltam rá.
 Szomorú változást hozott a 2006-os év: megdöbbenve hallottam, hogy hazaköltöztek felesége miatt, aki hosszú, küzdelmes betegsége után végül elhunyt, s a Szent Gellért urnatemetőben helyezték nyugalomra. A tragédiáról hallottam, de nem tudtam kapcsolatba lépni vele. Évekkel később egy közös barátunkat vesztettük el, és az ő temetésén találkoztunk csak újra harminc év után. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a vonzalmunk nem múlt el. Elöntöttek minket az emlékek, újra fiatalok voltunk, és a probléma ugyanúgy fennállt, én nem voltam szabad! Erre majd csak 2012-ben került sor. Mindig csak ő járt a fejemben, folyton rá gondoltam. Próbáltam megkeresni, telefonszáma nem élt már, elköltözött, és nem tudtam, hogy ő is keres engem. Csak engem keresett, sokat sétált a Bartók Béla úton, hátha összefutunk, mert a szüleim ott laktak. Mindketten feladtuk a keresést, mikor is egy újabb szombaton, ahogy reggel jöttem haza a munkából, leszálltam a Gellért téren a villamosról, és megláttam őt: a 4-es metró építkezését nézte, mivel a szakmája miatt érdekelte. Úgy a nyakába ugrottam, és olyan hévvel ölelkeztünk, hogy mind a két fülemből kirepült az arany fülbevaló, de másnap megtaláltam a padnál. Ő volt az ajándék a hatvanadik születésnapomra!
 Mai napig igazán boldogok vagyunk. Kamaraerdőbe járunk a Sport11-be, vagy a horgásztóhoz az unokánkkal. Immáron állandó programunk szombatonként a Bikás parki piac és játszótér. A kiskutyánkkal nagyokat sétálunk a Feneketlen-tónál vagy a Jubileum parkban vagy a Filozófusok kertjében.
 Ahogy a drága gyermekem mondta a barátainak ironikusan: „Úgy látszik, csak a hatvan évet kell megélni, hogy az ember boldog legyen!”

Gárgyánné Dóczy Ágnes

Fotó: Fortepan/Fortepan

Erdélyi vendégdiákként kerültem Budapestre 1996 őszén. Annyit tudtam csak, hogy valami külső kerületben fogok lakni. A térképen néztem ki, hová kell menni, aztán a 47-es villamossal döcögtem ki a Deák térről a Nándorfejérvári útra. Kicsit hüledeztem, hogy ez már nem is Budapest, inkább valami szocreálos ipartelep. A kollégium is nagy csalódás volt. Három vietnámi lánnyal kerültem egy szobába, egy szót sem tudtak magyarul. A kollégium igazgatónője úgy gondolta, én egy jó lehetőség leszek nekik magyarul tanulni. Csakhogy más volt az életritmusunk: én doktorandusz voltam, ők meg nulladikosok az egyetemen, és semmi dolguk nem volt a magyar órákat leszámítva. Mikor aztán egyik éjjel arra ébredtem, hogy bömböl a rádió, fényárban úszik a szoba, és legalább tízen buliznak odabent, akkor betelt a pohár. Másnap reggel jelentkeztem az igazgatónőnél a hátizsákommal, hogy én innen elmegyek. Szó nélkül átrakott egy kétágyas szobába, ahol már csak a csótányok zavartak néha.
 Amúgy csak aludni jártam haza, mert Budapest az első pillanattól elbűvölt, beszippantott: nagyvárosi lét, az új színek, hangok, a nyüzsgés, a kávéházi élet, az egyetemi bulik. Szóval az első év bámészkodással telt. A Móricz Zsigmond körtér az egyik kedvencem volt. Ahogy körbejárnak a sárga villamosok, és az ablakokon szikrázik a nap. A piac a kelenföldi református templommal átellenben, a mozgolódás, ahogy nyitnak a boltok. A nyüzsgés a pékségben, a kávéillat. A túrós batyu volt a kedvencem, a nevét még most is viccesnek találom. A reggeli kutyasétáltatók. Lenyűgöztek az utcák, a tekintélyes régi házak, a század eleji hangulat, a borozók, a butikok, ez a visszafogott polgári lét, amit én korábban csak könyvekből ismertem.
 Egyszer a kelenföldi templom előtt beszéltem meg találkozót egy szingapúri üzletemberrel, aki a várost akarta látni. Bár Budapesten szebb helyek is vannak, én meg akartam mutatni neki a birodalmamat, ahol akkor a leginkább otthon éreztem magam. Talán mert kicsit féltem is a randitól: imponált a figyelme, de nem igazán akartam tőle semmit.
 Hamar kerültek barátaim. Az egyetemen, a Kruspér utcai kollégiumban, a könyvtárban meg a kelenföldi református templomban. Egy barátnőm hívott el ide ifire, és bár az elején kifejezetten unalmasnak találtam ezeket a véget nem érő alkalmakat, mégis ottragadtam, és aztán nagyon megszerettem őket. Nem egy konvencionális ifi volt ez, inkább egy kedves baráti társaság, akik nagyon szerették és segítették egymást. Voltak itt fiatalok és idősek, magányosak és családosok, problémás és sikeres emberek, és mindegyikük kötődött valamilyen módon a kerülethez: vagy azért mert itt lakott, vagy itt járt egyetemre, vagy ide járt templomba. A bibliaórák mellett sokat kirándultunk együtt, lapot szerkesztettünk, kenuztunk a Dunán, táboroztunk, de közös lakásfelújítás is volt. Rendszeresen gyűjtöttünk, és annak adtuk, akinek éppen szüksége volt rá. Egyszer én is kaptam egy ilyen adományt. Előtte kiraboltak a vonatban, és ez valahogy kiderült. Jó érzés volt, hogy ennyire számíthatok rájuk. De főleg annak örültem, hogy megismerhetem az életüket. Ezek a személyes történetek sokat segített nekem akkoriban, hogy megértsem Budapest múltját és jelenét, hogy kapcsolódni tudjak ehhez a számomra annyira idegen, mégis nagyon vonzó városhoz.
 A legidősebb ifis, Juci néni a Bercsényi utcában lakott. Bármikor fel lehetett ugrani hozzá, és én éltem is a lehetőséggel, mert a koleszt nem szerettem. Váltig győzködött, hogy a látogatásaimból ő jobban profitál, mint én, mert nincs egyedül. Nem kell egyedül ülnie az asztalnál, ami a férje halála miatti veszteséget teszi fájóan jelenvalóvá. Megható volt a gondoskodása. Gyakran nála is aludtam, és ilyenkor késő estig beszélgettünk. Nagyon szerettem a történeteit. Kislányként nagyon jól hegedült, de végül nem zenész lett, hanem apáca. Az ötvenes években viszont feloszlatták a rendet, és ő kénytelen volt valami világi foglalkozás után nézni. Végül óvónő lett, és az óvodában ismerte meg a későbbi férjét, aki egy óvodásának az apja volt, és előtte nem sokkal engedték ki a börtönből. Egy szülői értekezleten találkoztak először. Utána Géza bácsi elhívta kirándulni a budai hegyekbe, és ezen a második találkozón meg is kérte a kezét. Juci néni igent mondott, és akkor költözött a Bercsényi utcába. A lakásukat akkoriban meg kellett osszák egy kibírhatatlan rendőr nagybácsival. A szobák egymásból nyíltak, és a lakás legvégén volt a konyha, ezért nem lehetett elkerülni a találkozást. Juci néni nevetve mesélte, hogy ők gyakran bezárkóztak a fürdőszobába, és ott, a kád szélére ülve tudtak nyugodtan beszélgetni. Csodáltam ezt a könnyedséget és derűt, ahogy élete hihetetlen fordulatairól mesélt. Nem volt benne semmi keserűség, vagy panasz. Pedig akkor már súlyos beteg volt.
 Legendák is voltak persze: például Frici néniről, a kelenföldi református gyülekezet alapító és templomépítő lelkészének az özvegyéről, akit aztán meg is interjúvoltunk a Schweizer öregotthonban százéves születésnapja alkalmából. Később egy könyvecskét is kiadtunk az életéről, aminek református körökben nagy sikere lett. Lenyűgöző volt a jelenléte, hihetetlen derű és vidámság áradt belőle. Mesélt, énekelt, vigasztalta és békítette a szobatársait, akik nála jóval fiatalabbak voltak.

Nemrégen a Hotel Gellértben szálltam meg egy hétvégére. A szobámból gyönyörű kilátás nyílt a Dunára. Még mindig sárga villamosok közlekednek a zöld hídon, nyugtáztam boldogan, pontosan úgy, mint amikor legelőször jártam itt. De akkor minden varázslatos volt, sokkal szebb, mint most a hotel ablakából. Akkor vésődtek belém örökre ezek a képek a Szabadság hídról, a Műszaki Egyetemről, a régi, századelős házakról a Bartók Béla úton, amelyeknek mindegyike annyi szívszorító történetet őriz, és amelyek közül néhányat én is megismerhettem.

Molnár Sára

Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr

Mamámmal gyerekkoromban sokat vásároltunk a Fehérvári úti piacon. A Vásárhelyi Pál utcából a Fehérvári útra fordultunk ki mindig. Itt a csöndes utca nyugalma megváltozott. Autóforgalomtól zajos és kiabálásokkal teli volt a „Nagy Posta” előtti járda. Szoros sorban álltak az emberek, és karjukra aggatva árulták az otthonkát, hálóingeket, trikókat. Kiabáltak, hirdették a portékákat.
 Nagymamám az egyiknél megállt, és érdeklődött az egyik hálóing iránt. Beszélgettek és alkudoztak, ahogy illett akkoriban. Én pedig szorosan nagymamám kezét fogva néztem körbe-körbe a portékákat. Meg is pillantottam egy számomra ismeretlen csokit. Mogyorós volt, mert az volt a csomagoláson. A betűk ismeretlenek voltak, öt évesen olvasni nem tudtam még, de láttam, hogy nem szokványosak a betűk azon a csokin. Mamát rá is vettem, hogy vegyen nekem egyet. Nagyim lelkemre kötötte, hogy ha szépen megfogom a kabátja végét, és rendesen viselkedek, nem megyek sehová, akkor kapok. Így is tettem, egy darabig. De a gyermeki türelem és a gyermeki kíváncsiság nem jó barátok. Egyre jobban érdekelt, hogy milyen íze is lehet annak a csokinak. Felnéztem Mamámra, miközben szorosan fogtam a kabátja végét, de jelt is adtam neki, hogy már véges a türelmem. Ritmikusan húzogattam a kabát szélét, hogy most már biza’ nagyon mennék a csokiért. Nagymamám épp a hálóinget tartotta a két kezében úgy, mintha vitorla lenne. A méretet nézte, jó-e. Rám nézett, kis türelmet kért az eladótól, és átmentünk a másik portékáshoz. Megvette a csokit, letört nekem belőle egy csíkot, és odaadta. Így már megvolt a várva várt nyalánkság. Lenyugodtam, és tovább fogtam a kabát végét.
 Hosszas alkudozások indultak az eladóval. Ha ennyit veszek, mennyi, van-e más szín, adja-e olcsóbban? Megszokott volt akkoriban, hogy mindenki alkudozik az árból. Nyámmogtam az édességet, éreztem, hogy a mogyoró kissé savanykás, a csoki kissé kásás, olyan mintha kristálycukor lenne benne. Ízre nem volt se jó, se rossz. De akkoriban nem kapott az ember olyan sűrűn csokoládét, hogy válogatni is merjen.
 Ahogy elmerültem gondolataimban, és próbáltam elhitetni az érzékszerveimmel, hogy ez a csoki nem is olyan rossz, egyszer csak kiálltást hallottam: „Jönnek!” kiáltott fel egy férfihang torkaszakadtából. Na, több se kellet az eladó hölgynek. Kikapta mamám kezéből a hálóinget, és úgy eltűnt, mint Dorothy, amikor összeütötte a piros cipő sarkát háromszor. Egy perc se kellett, hogy a posta előtti járda kiürüljön. A jelenet arra hasonlított, mint amikor a Harry Potter filmekben a dementorok megjelennek: hosszú ruhájuk lebeg a szélben, és kondenzcsíkként húzzák maguk után a szőttest. Csak itt nem dementorok voltak, hanem fekete árusok. És nem a szürke szövet lobogott a karjukon, hanem bugyi, gatya, hálóing, trikó. Értelmetlenül álltam mamám mellett, jó erősen szorítva a kabátja szélét. Kisvártatva megjelent két rendőr a Vásárhelyi Pál utcából. Rohantak végig a Fehérvári úton, mint a csatatéren a nehézlovasság. Elrobogtak mellettünk, a menetszelet érezte is az ember az arcán. Kiabálták, hogy „Álljanak meg!”. De az árusoknak eszük ágában nem volt megállni. A szélrózsa minden irányába szétszéledtek. Nagymamám megfogta a kezem, és így szólt; „Induljunk, fiam! Visszafelé jövet itt lesznek majd újra”.

(1988. szeptember közepe)

Szilágyi Miklós

Fotó: Fortepan/UVATERV

Egy szomorú történetet szeretnék elmesélni. Nagyon tudatosan nem írok neveket. Aki még érintett, bár már nem laknak Albertfalván, attól előre is bocsánatot kérek! Nem akarok senkit megbántani.
 A Kádár-rendszer egyik fő jellegzetessége volt, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. Így volt ez a vallással és az egyházzal is. Így működött ez Albertfalván is.
 Én keresztény, hívő családban nőttem fel. Természetesen templomba jártunk, bár már kisgyermekként megértettem, hogy ezért nem jár dicséret. Csak hátrányom lesz belőle. A Mezőkövesd utcai általános iskolába jártam. Másodikos vagy harmadikos lehettem (1965-66), amikor egy nap délutánra mentem iskolába. Nagy meglepetésemre a tanító néni még a tanítás megkezdése előtt bejött a terembe, és nagyon izgatottan azt mondta, hogy nekem ma nincs tanítás, azonnal menjek a plébániára a Guszti atyához. Temetésre fogok menni, ministrálni fogok a Guszti atyának. Először életemben nem kaptam levegőt. Micsoda? A tanító néni honnan tudja azt, hogy ki az a Guszti atya, és hogy vele menjek temetésre? És honnan tudja, hogy én tudok és szoktam ministrálni, és egyáltalán templomba járni? Ilyesmiről sohasem beszéltünk az iskolában. Siettem a plébániára. Nagyon zavarodott és izgatott voltam. Komolyan mondom, nem emlékszem, hogy melyik temetőbe mentünk. Amikor a ravatalnál és főleg a sírnál álltunk, akkor értettem meg, hogy kit temetünk. Egy, a mi iskolánkba járó, felső osztályos fiút. A fiú egy délután, amikor a szülők dolgozni voltak, egy osztálytársával együtt az apja pisztolyával játszott, amit a munkásőr apja otthon nem jól zárt el, és fejbe lőtte magát. Az osztálytársa hívta rögtön a mentőket. Ezt így részletesen később tudtam meg, hiszen napokig erről beszélt az egész környék.
 Emlékszem, hogy zokogott a sírnál az édesanyja. Teljesen összeroppant, ami sajnos érthető is. Az iskolánk igazgatója természetesen nem mondott semmit, mert egy párttag igazság szerint egy egyházi temetésre el sem mehetett, nemhogy még beszédet is mondjon! Úgy emlékszem, hogy a fiú osztálytársai is ott voltak. Úgy emlékszem, hogy az osztályfőnöke mondott búcsúbeszédet, de nem merek rá megesküdni.
 Miért is beszélem ezt el? Azért, mert az akkori kornak a képmutató mibenlétét, hangulatát ez is tükrözi és érzékelteti. Egy munkásőr az párttag kellet, hogy legyen, mivel a Munkásőrség közvetlen az MSZMP fegyveres testülete volt. Az apa otthon tartotta a pisztolyát, amit nagyon kulcsra zárva kellet volna tartani úgy, hogy senki ne férjen hozzá. Egyesek szerint nem is lett volna szabad otthon tartani a fegyverét. Ezt én nem tudom pontosan, és nem is akarok pálcát törni felette.
 Furcsa volt, hogy mégis hogyan lehetett neki egyházi temetése ilyen kommunista elvi háttérrel? Bizonyára az édesanya akarta így, és nem érdekelte a párt meg semmi, hanem a fiát akarta tisztességgel eltemetni. Egy anya fájdalma és szeretete sok mindent félresöpör.
 Lehet, hogy nem illik, de elmondom, hogy a temetés végén a Guszti atya igen bőséges mennyiségű szenteltvízzel hintette meg a résztvevőket.
 És milyen az élet! A fiúnak volt egy húga. Gyönyörű barna szemei voltak, és nagyon csinos volt. Amikor kijártam a nyolcadikat, azon a nyáron néhány fiúval együtt meghívtuk őt és a barátnőjét a Kábel strandra. A strandon mesélte, hogy előző nap megkérdezte a mamáját, hogy eljöhet-e velünk strandra. A mamája persze megkérdezte, hogy kikkel menne. Amikor említette a nevemet, a mamája azt mondta, hogy „Jó, mehetsz!”

Fejes Imre

A háború előtt „ALBERT” mozi volt a neve.
 Albertfalván, mint mindenhol a világon, volt egy mindenki által szeretett kis mozi, amit mindenki szeretett, és amire mindenki szívesen emlékszik. Talán azért, mert mindenhol egy korszak lenyomatát hordozták. Milyen filmek mentek akkor? Milyenek voltak a „beszólások”, bekiabálások vetítés közben? Milyen ruhákat viseltek az emberek? Milyen volt a hangulat, akár film közben is! És mi legtöbben, akik odajártunk, fiatalok voltunk!!!
 A mi kis mozinkról szeretnék megemlékezni, a Szigethyről. Az igazsághoz tartozik, hogy egymás közt hívták úgy is az emberek, hogy „a kis piszkos”, vagy „a bolhás”.
 Hát nem volt egy csilivili palota. Egyszerű, de mégis nagyon kedves mozink volt. Hosszúkás elrendezésű volt. 23 sor volt. 7 szék széles egy sor. A 7. szék a falnál volt, azt szerettük a legjobban. Az első három sor 2 forint a negyediktől a huszadikig 4 forint, az utolsó három (a burzsuj) sor 6 forint volt. Fél 4-kor, háromnegyed 6-kor és este 8 órakor kezdődtek a vetítések. Kissé recsegtek a lehajtható ülésű fa székek, ami hozzá tartozott s mozi hangulatához. Kissé lejtett a padló lefelé, a vetítővászon felé. Sokat jártunk oda gyerekkorunkban a barátokkal, osztálytársakkal. Mindig is egy jó találkozóhely volt. Mindig volt egy pár ismerős, aki pont arra az előadásra jött, amire én is. Látni lehetett, hogy ki, kivel jött. Melyik lány melyik fiúval. Ez fontos volt! Aki volt szerelmes, az tudja, hogy ez milyen fontos információ!
 Főleg ősztől tavaszig volt inkább telt ház, amikor már hűvösebb volt, és korán sötétedett. Az, hogy kétszer-háromszor is megnéztük ugyanazt a filmet, az nem ártott meg senkinek. Főleg, ha valami jó amerikai, vagy francia kalandfilm ment, amit nem ritkán legalább egy hétre prolongáltak (meghosszabbították a vetítés idejét), mert akkora sikere és kasszasikere volt. Egy filmet egy hétig, csütörtöktől-csütörtökig játszottak ugyanis. Olcsó volt, és még nyáron is gyakran beugrottunk egy filmre. Volt úgy, hogy napközben a Kábel strandra, este meg a 8 órás filmre mentünk. A szülők is örültek, hiszen a közeli moziban volt a gyerek, és nem valami zavaros helyen csavargott. Ez ma is fontos lenne talán. Vagy tévedek?
 Egy fontos dologról szeretnék megemlékezni, ami nekünk gyerekeknek és kamaszoknak fontos volt, és elválaszthatatlan a mozizástól: a szotyoláról (pörkölt napraforgó mag). Bár tilos volt szotyolát bevinni és főleg a filmnézés alatt szotyizni, de enélkül sokszor elképzelhetetlen volt a filmnézés.
 A mozitól pár házzal arrébb lakott egy idős néni, a nevét nem tudtuk, de fantasztikusan jó pörkölt szotyit árult. Egész Albertfalva tudta, hogy ott lehet a legjobb szotyit kapni egész Budán. Máshol is lehetett a városban kapni, de ehhez képest azok gyenge eresztések voltak. Egy pohár 1 Ft volt. Idős és már nehezen mozgó néni volt. A megélhetéséhez tartozott ez a kis bevétel. A ház, ahol lakott, könnyen megtalálható volt, mert a kerítésénél volt a Kőkereszt. (Ez egy kb. 2 méter magas fogadalmi kereszt volt, pontosabban feszület, ami jelenleg a Szent Mihály római katolikus plébánia oldalában van felállítva. Amikor bontották a házakat a hetvenes évek közepe táján, akkor a művezető üzent a plébánosnak, Ormay Gusztáv atyának, hogy vigyék el, mert ők rendes magyar emberek lévén nem akarják a fogadalmi keresztet lerombolni, összetörni.)
 Tehát mozi előtt bementünk, nagyot köszöntünk, és sokszor csak a kabátzsebünkbe öntettük a még meleg szotyolát, amit a sparhelten egy lábasban pirított, és már mehettünk is a moziba. Mit mondjak? A takarító nénik mindig perlekedtek velünk, főleg a kifele menetnél, de azért tudtuk, hogy nagyon szeretnek minket! Az iskolai kötelező filmnézéseket is itt bonyolították le.
 A „SZIGETHY” most is fogalom Albertfalván, persze most már csak az idősebbek között.
 1974-ben bontották le. Amikor arra mentünk, és döbbenve láttuk a helyén már csak a nagy téglakupacot, mindnyájan fogtunk egy-egy téglát, és hazavittük emlékbe. Ez volt a legkevesebb, amivel tartoztunk neki!

Fejes Imre

Fotó: AHGY/Mika Edit

Albertfalván két strand volt. A „BESZKÁRT” a forgalmi telepnél, és Albertfalva északi határánál, a Kondorosi útnál lévő „KÁBEL” strand volt a másik. Mindkettő sűrűn látogatott és nagyon közkedvelt strand volt. Na, a Kábel átépítve most is megvan, mint Nyéki Imre uszoda! Most is nagyon jó!
 Az 1960-as évektől kb. az 1980-as évek elejéig Albertfalva nyarainak igen fontos és hasznos helyszínei voltak ezek a helyek. Ide járt strandra Albertfalva apraja-nagyja. Főleg vasárnap voltak túlzás nélkül mondva zsúfoltak, amikor a hétköznap dolgozók is már korán reggel elindultak a két strand felé. (A szombat is munkanap volt!) Érdekes, hogy kik miért, melyikre mentek. Nehéz magyarázatot találni, mert sokan felváltva jártak, hol ide, hol oda.
A Beszkárton úszásoktatás is volt rendszeresen. A szünidő alatti napközis táborokban lévő gyerekeket majdnem minden nap idehozták a tanárok, hiszen lehet-e jobb program a gyerekekkel, mint a strandolás, úszni tanulás. Volt is ám vidám gyermekzsivaj és nevetés. (A tanító nénik is szívesen mutogatták csinos fürdőruhájukat. – Hess!)
 A Beszkárton 2 Ft volt a belépő, a Kábelen 4 Ft. A Beszkárt mellet közvetlenül volt a Móri ÁFÉSZ által üzemeltetett büfé, ahol az ablakon át lehetett venni sört, üdítőt, cigarettát, lángost, főtt kolbászt. Volt is sorban állás, főleg vasárnap. Sokan itt találkoztak és beszélgettek ismerőseikkel, barátaikkal, ide beszéltek meg találkozót.
 A Beszkárt nagyon hideg vizű volt, a Kábel jóval melegebb. Egyszerűen azért is, mert a Beszkárt medencéje melletti magas fák félig beárnyékolták a medencét, és a víz érezhetően hidegebb volt ott, ahol az árnyék rávetődött. Ez egész nap így volt. A Kábel medencéjének egészét sütötte a nap, és a víz lecserélése után már másnap elfogadható volt. A Beszkárt vizének lecserélése után legalább másfél napig csak nagyon kevesek mentek be a jéghideg vízbe. Amikor mi kamaszok kérdezgettük egymást, amikor éppen találkoztunk, hogy hova menjünk strandra, akkor ha azt mondták, hogy a Beszkárton most cserélik, vagy cserélték a vizet, akkor egyértelmű volt, hogy a Kábelre megyünk. Lehet, hogy szubjektív, de a Kábelen valahogy mindig vidámabb volt a hangulat.
 Itt szeretnék elmesélni egy érdekes eseményt, mely meglehetősen gyakori volt a Kábel strandon az 1970-es évek elején. Nem minden nap, és elég rendszertelenül, de a legnagyobb melegben, általában úgy délután két-három óra felé a fiúk rendeztek egy fejesugró versenyt. Természetesen a mélyvíznél. Bárki indulhatott. 12-22 éves korú srácok ugrottak. A rendszertelenségnek az is oka lehetett, hogy volt-e elég sok lány a strandon. Hát persze, hogy főleg a lányoknak szólt ez az ugró verseny. Eleinte a lányok úgy tettek, mint akik nem tudják, hogy nekik akarnak a fiúk tetszelegni, de később a bátrabbak már a zsűrizésnél is véleményeztek, és igen élvezték az egész rendezvényt. Az úszómestert, aki általában fiatalember volt, rávették, hogy engedélyezze ezt a versenyt. Egy-két sörrel hamar ment a meggyőzés, amit a büféből, a hidegebből (!) hoztak neki. A camping székéből nevetve nézte ő is az egészet. A fiúk komolyan vették ezt, és komolyan ugrottak, de egy páran azért viccesen, hülyéskedve csinálták. Mindenkit megnevettetve szerepeltek. Kétszer ment le a kör, tehát mindenki kettőt ugrott. Volt, aki akkora hasast ugrott, ami akkorát csattant, hogy az úszómester is felállt, mert azt hitte, hogy baja lett a srácnak. Hogy ki lesz a győztes, azt sokszor már menet közben látni lehetett. Sokszor közfelkiáltással lett kiválasztva a legjobb ugró, és az ugrott még egyet a végeredmény kihirdetése után, amit az egész strand megtapsolt. Mi tagadás, volt úgy, hogy azt is megtapsoltuk, ha valamelyik baráti körből az egyik nagyszájú lányt is bedobták a vízbe. Aki egy ilyen versenyen részt vett, vagy csak nézte, az sosem felejti el! És ez az egész spontán módon működött!
 Az utolsó strandnapon augusztus végén felejthetetlen hangulat és vidámkodás ment egész nap. A hangszóróból szólt a zene, és tudtuk, hogy jövőre találkozunk ugyanitt, mert itt a helyünk!

Fejes Imre